2013. január 23., szerda

40. " Sem mi, sem a fiúk velem... "

 Hello Babys! :( Rettentően sajnálom hogy ennyit késett ez a rész, de nem igen tetszett amit "alkottam" és nagyon időm sem volt. Nem szeretnék kifogásokat keresni ez ügyben, csak bocsánatot szeretnék kérni, amiért eddig nem volt rész :$
Más:
Rettentően köszönöm, a 17 rendszeres olvasót, a kommenteket és nem utolsó sorban a több mint 10,000 látogatót! WoW! ♥*.* Kb. leesett az állam, mikor feljöttem és megnéztem! :") Nagyon szépen köszönöm Nektek! :') Ahogy láttam a Novellához érkezett 2 komi. Nem válaszoltam rá, de az nem azt jelenti hogy nem is olvastam! Nagyon szépen köszönöm And-nek és Rusii-nak! :$♥ Nem igazán tudom miért, de nem merem (?) kitenni a fejezetet. Nem érzem elég jónak. És nagyon sajnálom, ha unalmas; eseménytelen és nem mellesleg rövid lett, de nem bírtam már tovább! Muszáj volt  hoznom egy részt, egyszerűen nem bírtam magammal :') Nem is tudok mit hozzá fűzni a dolgokhoz, csak annyit, hogy még jobban megkevertem a szálakat, szóvaaaaal :D Lehet bosszankodni, és törni a kis buksitokat hogy mik lesznek még ebben a sztoriban! Semmit nem árulok el róla, minden legyen a meglepetés titka ^^ Jó olvasást mindenkinek! Pusszantás ♥xx


* Stella szemszöge *

Hát, több mint való színű hangosan gondolkodtam mivel Harry arcára igen csak rá fagyott a mosoly.
- Remélem tudod, hogy ebből már nem magyarázod ki magad. - jelentette ki pimasz mosollyal az arcán.
- És mi van, ha nem is akarom? - tettem fel holt komolyan a kérdést.
- Akkor? Akkor nem tudom. - hallgatott el.
- De, azt még mindig nem magyaráztad el nekem, hogy jelenleg mi is van köztünk. - tűnődtem el, majd felnevettem.
- Ha azt mondom nem tudom, akkor is mondanom kell valamit, ami pedig az hogy ez több mint barátság, de kevesebb mint szerelem. Legalábbis a te részedről, gondolom én. - harapta el a végét.
- Nos, nem tudom. Viszont a kis beszédedből levettem hogy te szinte már szerelembe estél, csak azt elfelejtetted hogy pár nap alatt az ember NEM lehet szerelmes. - emeltem ki a nem szócskát, mivel egy nap alatt nem igen tud az ember akárkibe szerelmes lenni.
- És te azt honnan tudod hogy mióta vagyok beléd zúgva? - húha, nem hittem hogy ilyen őszintén fogunk beszélgetni.
- Nem tudom, és nem is nagyon vagyok rá kíváncsi. Engem az érdekel, hogy mi van MOST közöttünk. Az, hogy már kétszer csókolóztunk, kiszívtuk egymás nyakát és egyszer mentünk úgy az utcán hogy össze volt kulcsolva a kezünk, nem jelenti azt, hogy már egy pár vagyunk. - sóhajtottam fel fájdalmas arccal.
- Ami a szíveden az a szádon. - eresztett el egy mondást, amire csak hevesen bólogattam. - Ezt szeretem.
- Hát, elmondom neked, hogy most még szereted. Ha netalántán, de nem adok rá biztos okot, esetleg össze jönnénk, megutálnál egyből. Tegyük fel ha megcsalnál úgy kiosztanálak hogy megjegyeznéd egy életre. Nem tehetek róla, hogy ilyen a személyiségem. - vontam vállat.
- Elmondom akkor én is, hogy engem rohadtul nem érdekel minek állítasz be. Megszoktam hogy lebuziznak, nem tesz semmit hogy te is elmondod. - rántotta meg a vállát flegmán.
- Chh, honnan veszed hogy lebuziználak?! Tudtommal nem azért jövök össze valakivel hogy megcsaljam, össze törjem, és alázzam vagy mit tudjam én még mit csináljak vele. Hanem pont hogy azért, mert SZERETEM! - emeltem ki az utolsó szót, talán túlságosan is.
- Ki beszélt itt arról hogy össze akarok veled jönni? - támadott le.
- Kétszínű. - sziszegtem ki, majd felálltam és elindultunk haza Luxxal. Ilyet kérdez, ki beszélt itt arról hogy össze akar jönni velem? Ó hogy bassza meg a föld az összes ilyen hülye elme beteg állatot. Ő pofázott nekem arról, még nálunk hogy lennék - e a barátnője. Hát élve elásom. Most vagy én emlékeszem rosszul a dolgokra vagy hülyének néz. Nem tudom, de a kettő nem ugyan az. Most, ha utánam mer jönni és elkezd bocsánatot kérni lekeverek neki egy akkorát hogy a fa adja a másikat. És engem mindig az ilyen balfaszok találnak meg, és mindig az ilyen balfaszok azok akik nem közömbösek számomra. Legszívesebben az első embert aki eljön mellettem, megtépném, de azért türtőztetem magam. Megkönnyebbülve léptem át a küszöböt, és csaptam be a bejárati ajtót. Luxot kivettem a kocsiból, levetkőztettem majd egy egyszerű kis nadrágot és felsőt adtam rá, és hagytam had játsszon. Azt sem tudtam hogy hol áll jelenleg a fejem, azt meg végképp nem tudtam, hogy minek kell azon a tetves csengőn támaszkodni. - Megyek már. - szóltam el magam. Ránéztem a csendesen szuszogó Luxra, majd elindultam megnézni ki is a zaklatóm. Amint kinyitottam vissza is csuktam. Semmi kedvem trécselni, főleg nem ilyen alakokkal. Fejet csóválva mentem vissza, és ültem le a kanapéra. Tökéletes idő töltés míg el nem megy, persze ha el megy. - Ez nem lehet igaz. - sóhajtottam fel, majd az ajtóhoz léptem. - Nem meg mondtam, na jó nem de akkor is, szóval, hogy hagyjál békén? - kérdeztem a csukott ajtótól, de tudtam hogy hallja mivel eléggé közel álltam az ajtóhoz.
- Beengedsz? Vagy megvárod míg széjjel fagyok? - kérdezte dadogva, illetve csak próbált dadogva beszélni.
- Ahha, és még is miért engednélek be? - kérdeztem pimasz mosollyal az arcomon.
- Nem illik kérdésre kérdéssel válaszolni de neked elnézem, és hogy ha nem engedsz be, nem tudod meg. - hallottam a hangjában azt a huncut hang leejtést ami - számomra - nem sok jót jelentett.
- Akkor nem tudom meg. - kezdtem el makacskodni.
- De kis szemét vagy. - nevetett fel.
- Mindenki magából indul ki, aranyom. - fontam össze karjaim, bár Ő ezt úgy sem látja.
- Nem vagyok az aranyod....MÉG. - mondta gonoszan.
- Nem is leszel. - nevettem fel harsányan.
- Majd azt meglátjuk. - éreztem hogy ebből még kerekedik ki valami, hát így is lett. - Alkut ajánlok.
- Még pedig? - eléggé kíváncsi lettem, és ilyenkor semmi nem állít meg.
- Csak nem kíváncsi, kegyed? - láttam magam előtt ahogy elmosolyodik, ezzel engem is arra késztetve.
- Talán igen, talán nem. Szóval? - kezdett elegem lenni ebből a folyamatos kerülésből....
- Rendben van. Engedj be, és mindent megtudsz. - nagyot sóhajtva nyitottam ki az ajtót és engedtem be.
- Muszáj ezt? - kérdeztem fájdalmas arccal.
- Igen. - nevetett jó ízűen. - Na szóval. Ezt ne úgy vedd, hogy kihasznállak de jelenleg kell a segítséged. A lényeg pedig; Paul - gondolom ismered - azt mondta, meg a menedzsmentünk is hogy kéne a hírnevemnek egy kis ráadás. Bele mentem, akkor még nem sejtettem hogy mi lesz ebből. Azt kérte szerezzek barátnőt, nekem az úgy is nagyon megy. Elfogadtam az ajánlatot, bár volt bennem egy olyan érzés, mint ami Taylornál volt, szóval hogy a következő sem lesz szerelem kapcsolat csak érdek. Ezt közzé is tettem, erre azt hozta fel, jöjjek össze veled. - oké, nekem több sem kellett, lefagytam. A többi mondani valóját már nem is hallottam. Csak mozgott a szája és mozgott.
- Állj! Ebből nekem mi a jó? - tettem fel, a számomra leginkább érdekes kérdést.
- Járhatsz egy ilyen bombázóval mint én. - jelentette ki büszkén.
- Persze. Nem vagyok benne a kis alkudban, mehetsz is, szia. - álltam fel a kanapéról, majd egy jól rögtönzött mozdulattal az ölébe húzott.
- Hogy mondtad? - vonta fel a szemöldökét, és egy pimasz mosolyra húzta a száját.
- Úgy, hogy nem vagyok benne az alkuban. - tagoltam el neki a szavakat.
- Igen? Úgy gondolod? - húzta fel kacéran a szemöldökét, mire csak bólintottam. - Csókolj meg.
- Mert miért tenném? -
- Mert megtennéd. Látom, nem kell tagadni semmit. Észre vettem amit kellett, nagyon jól láttam hogy egyfolytában a számat nézed, a szemeimet kerülöd. - ezek szerint túlságosan is szembe tűnően bámultam...
- Van ilyen. - vontam vállat.
- Látom, meg sem próbálod magad kikerülni a válasz adás alól. - mosolyodott el.
- Mert mondjuk nem lenne semmi értelme, és nem i s akarok? Tudod, nem mindenki olyan mint mondjuk Te, lehet hogy valami túl szembe tűnő a másiknak, az illető felhozza mint most Te, de jelenleg Én nem tagadom, nem is szeretném, mert mindent okkal mondunk ki, és teszünk. - hadartam el.
- Mondták már neked, hogy jól áll az őszinteség? - fordított teljesen magával szembe, majd kezeit vissza tette a derekamra. Teljesen elfeledkeztem Luxról, ami jelen pillanatban nem baj, mert bealudt, szóval van időm lerendezni ezt a kis incidenst.
- Most hogy mondod, már igen. - fontam össze magam előtt a kezem. - Miért kell az öledben ülnöm?
- Hát, mert nekem tetszik, s hogy ne szökj meg! - nevetett fel, mire a kezemet a szájára tettem.
- Csönd. Lux elaludt, és ha nem akarsz menni, kussban kellene maradni, illetve halkabban. - vettem vissza a csúnya szavakból, mert az eltelt két - három hétben igen csak sokat káromkodtam, és nem kell, hogy ebből is cikk legyen. Elég lesz nekem az, amikor majd a Göndörrel hoznak össze.
- Gondolkodtál már azon, hogy hogy fogod magadat kimagyarázni pár helyzetből? - ezen a kérdésén eltöprengtem majd leesett hogy azon gondolkodott mint Én.
- Egyszerűen. Megmondom, hogy nincs köztünk semmi, és nem tudom honnan szedték ezt az ötletet. Aztán... - folytattam Én volna még egy jó ideig, de ismételten azt vettem észre hogy megcsókol. Szinte pillanatként ért a dolog, és azonnal el is toltam magamtól. - Ez még is mire volt jó?
- Azt hittem hogy... -
- Hinni a templomban kell! Mi az, hogy már kitudja hányadjára lesmárolsz, és még azt merted volna mondani hogy élveztem? Te azt honnan a jó büdös életből tudod, hogy élveztem? - álltam fel az öléből, miközben kicsit hangosabb hangerővel magyaráztam el a dolgokat.
- De, hiszen... -
- Nem érdekel. Oké; persze; lehet hogy az első kettő - három csók még elment, de az hogy már kitudja hányadik...Nem az, hogy nem vagy szimpatikus, mert igen csak helyes vagy, és lehet hogy egyfolytában azt mondogatom hogy így nem tetszesz, úgy nem tetszesz mikor ez nem úgy van ahogy mondom. Gyakran van az, hogy a lányok mindent össze hadoválnak, pontosan az olyan fiúk előtt akik bejönnek neki, vagy szimplán idegesíti. A mostani pozíció az első. És most már megint minden olyat mondtam, amit nem akartam de még is kicsúszott. - a fejemet a kezeimbe temettem és próbáltam elnyelni a könnyeim, amik nem tudom miért és milyen jogon akarnak kitörni. Ezek után, következett egy öt - tíz perces nyugtató csend, ami pont úgy volt jó, hogy egyikünk sem törte meg. A próbálkozásom azonnal kudarcba fulladt, elő törtek a könnyek. Próbáltam nem észre vehetően tenni, de mint általában, most Harrynek is feltűnt.
- Sajnálom, Én....Én nem akartam, csak.... - kezdte magát védeni, de nem engedtem meg neki. Csak betapasztottam egy kisebb csókkal a száját, majd elhúzódtam tőle.
- Vannak olyan dolgok, amiket muszáj megtennünk, és vannak olyan dolgok, amiket muszáj elviselnünk. Én úgy gondolom hogy ránk mindkettő vonatkozik. Néha, azt érzem, hogy Én vagyok a legszerencsésebb lány a földön, mert ilyen barátokat tudhatok magam mellett. Viszont most? Ez teljesen elszállt. Lousival is milyen szinten össze vesztem?! Veled mit csinálok? Amikor kedvünk tartja csak megcsókoljuk egymást? Mi ez már? Barátság extrákkal?! Na igen, nekem ez pont nem kell. Egy ilyen kapcsolat nekem nem kell. Azt hiszem....Azt hiszem az lesz a legjobb ha most mindenki távol marad egymástól, és semmilyen szinten nem kommunikálunk egymással. Sem mi, sem a fiúk velem.  - legbelül persze éreztem hogy nem ez lenne a helyes, hanem mindenkivel egy szorosabb barátságba kerülni, de jelenleg nem megy.
- Sz-Szerinted ez lenne a legjobb? - nézett fel, kissé fagyott arccal. Egy igelenleges fejbólintással válaszoltam kérdésre, majd felállt, felvette a cipőjét és még egy pillantás kíséretében távozott. Azt ajtót becsapta, szinte lehetett érezni hogy csalódott, és nem erre számított.

* Harry szemszöge *

" Sem mi, sem a fiúk velem.. " 
Csak ezek a szavak járnak a fejemben. Még is miért? Lehet, hogy ez a Én hibám. Ha nem tekerek ennyire, lehet, hogy most nem ez lenne. Lehet, hogy ha nem akarom minden áron megcsókolni még mindig ott lennék náluk, ki tudja, lehet hogy már együtt, egy párként. De nem, mert nekem mindent el kell cseszni, ez által még jobban eltaszítva magamtól azt az embert, akibe túlságosan is beleszerettem.
Leállítottam a motort, majd kihúzva a kulcsot a helyéről, kiszálltam. A házban szinte minden villany égett, mint általában. Unottan, de inkább csalódottan trappoltam be a házba, rúgtam le a cipőimet és cammogtam fel a lépcsőn.
- Harry, Stella merre van? - szólított le Danielle.
- Gondolom otthon. - vetettem oda flegmán.
- Mi történt? - jött elő Louis.
- Nem tudom miért érdekel, hiszen miattad ment el a próbáról is. - könyököltem rá a korlátra, és úgy hallgattam tovább a kérdéseket.
- És azt hiszed, ha most mellette állsz ki minden rendbe jön? - vonta fel a szemöldökét.
- Pont hogy nem. Hogy miért? Konkrétan kijelentette hogy nem akar se velem, se veletek kommunikálni. Ami annyit tesz, hogy nem akar velünk találkozni se semmi. Érted már? Teljesen feleslegesen tepertem idáig! - csattantam fel, majd magam után bevágva a szoba ajtóm ráfeküdtem az ágyra. Még neki áll feljebb. Sosem veszekedtünk Louisval, főleg nem egy lány miatt, de úgy látszik ennek is eljött az ideje. Feleslegesnek tartottam bármit is tenni, ha úgy sem akar látni. Igaz, sosem a hosszú távú kapcsolataimról voltam híres, de ezen már egy ideje változtatni szeretnék, akarok. Eleinte azt hittem, hogy Stella lesz az, aki majd segít átlépni ezen a dolgon, de hogy ha már hallani sem akar rólam / rólunk. Magam sem értem minek filózok annyit ezen a dolgon, elvégre Ő elmondta mit szeretne. Nekem is ezt kellene tennem, de ha egyszer nem megy, nem tehetek mást. Mélázásomból az ajtó másik oldalán lévő ember hangja zavarta meg.
- Bejöhetek? - szólalt fel, miután kopogott.
- Ha azt mondom nem, akkor is bejössz. Szóval gyere. - emeltem fel a fejem a párnából, majd vissza ejtettem mikor belépett az ajtón, Liam.
- Rendbe vagy? - éreztem ahogy besüpped mellettem az ágy, így gondolom leült.
- Úgy látszik mint ha minden rendben lenne? - fordítottam oldalra a fejem, így ráláttam.
- Nem akarok tolakodó lenni, de Stella...Szóval, megbántott? - ezen csak keserűen elmosolyodtam.
- Ezt nézed ki belőle? - erre csak bizonytalanul megvonta a vállát. - Igazság szerint nem az hogy megbántott, hanem...Nem tudom. Csak...Csalódott vagyok, ennyi az egész.
- De, miért vagy csalódott? Mert oké, elhiszem hogy rossz érzés hogy eltaszít magától, de meg kellene értened, és az Ő szemszögébe is bele kellene látnod. - kulcsolta maga előtt össze a kezeit.
- Értem mit mondasz. De ez nem olyan egyszerű. Sokkal nehezebb, főleg hogy Stella nem olyan mint például Danielle; Eleanor vagy Lucy. Ő egy teljesen más karakter. Egy számomra sokkal vonzóbb személyiség. - vázoltam fel a bennem össze gyülemlő bajokat Dr. Liam Payne-nak.
- Éreztem hogy ez lesz a baj, de most meg kell értened Őt is. Lehet, hogy Én vagyok a vak, vagy csak Te nem veszed észre, de számára nem vagy közömbös. Táplál feléd érzelmeket, de nem olyan erősek hogy az szerelembe menjen át. Ha hagyod, had eméssze magában egy kicsit ezt a dolgot, előbb rá fog jönni hogy neki mi a jó, és hogy mi kell. Ha azt mondja, Te nem tartozol bele az életébe el kell fogadd, ha pedig azt mondja hogy de Te is kellesz az életbe akkor meg minden Happy lesz. Ezt nem szabhatod meg neki. Nem tudod irányítani az érzéseit. Ha észre vetted volna, az első pillanattól kezdve megnézett magának. De mint látom, Te már nagyon előre gondolkodtál. - vezette fel szép, lassan a dolgokat, amik nekem nem igen estek le, ez előtt.
- Én....Nekem ez nem megy. Ha nincs a közelembe valami hiányt érzek, viszont nem tudom, hogy tudnám-e teljes szívemből szeretni. Illetve nem is az hogy szeretni, hanem megbízni benne. Elvégre, voltak pasis ügyei, de mint hallottam csak egy volt belőle igaz, vagy falaztak neki a lányok és Ő sem mondott igazat. De az nem lehet. Inkább maradjunk annál, hogy az őszinte bizalom nincs meg. Nehéz. És nem tudom mi tévő legyek. Ha elmegyek hozzá és zargatom, csak még jobban megutál. Már így is lemondott arról, hogy itt lakjon, míg nem jönnek meg a szülei. Pedig aztán akkor lehetett volna esélyem. Például ma is szépen elbasztam mindent. - nevettem fel kínomban.
- Még semmi sincs veszve. Danielle, olyan számára mintha a nővére lenne, szóval, - legalábbis szerintem - könnyem vissza tudja csábítani. És, hogy ha sikerülne is neki, nem szabadna megint rá támadnod. Egyszerűen barátként kéne kezelned, úgy, mint mondjuk Lucyt. - felkelt az ágyról majd az ajtó fele vette az irányt. - Csak ne cseszd el! - erre csak elmormogtam egy "megpróbálok-ot" majd eldőltem az ágyon, ismét. Liamnek és úgy mindenkinek könnyű azt mondani, hogy tekintsek rá barátként, de már régóta nem megy. Már nem egyszer fordult meg a fejemben, hogy milyen lenne az, ha reggelente mellettem kelne, és este mellettem feküdne? Milyen lenne, ha akkor csókolnám meg mikor kedvem tartja? Milyen lenne, ha lenne kit kényeztetnem; simogatnom; ölelgetnem és még ki tudja miket csinálnák együtt. Teljesen más világban lennék. Mikor csak megölel össze szorul a gyomrom, arról nem is beszélve mikor csókol. És Én voltam annyira hülye, hogy feltettem neki a kérdést, miszerint kellene egy barátnő számomra, és hogy játszaná-e. Még jó is hogy nem ment bele. Ki tudja mi lett volna belőle. Elordítottam magam, egyenesen a párnámba. Jobb is volt így, mert legalább nem hallották ahogy szenvedek. Habár, ez eléggé feltűnő dolog, mivel nem a nappaliban folyok szét a kanapén, hanem a szobámban; korom sötétben gondolkodok az élez nagy dolgain. Fel - felsóhajtva indultam meg a fürdőbe és vettem egy kád forró fürdőt. Talán ez majd segít gondolkodni..
Nem bírtam tovább fél órán át, ezért úgy döntöttem meg próbálom a lehetetlent. Amint felöltöztem - ami nálam itthon egy boxert jelent.. - lehuppantam a babzsákfotelembe, a telefont a kezembe véve kerestem ki a telefonszámát. Hogy honnan van meg a száma? Az az Én titkom marad. Mivel - gondolom Én, és remélem is - Ő semmit nem tud arról, hogy bármikor elérem, így nem is fedem fel magam. Egy ideig biztosan menni fog ez a kis játszma, arról nem is beszélve hogy a fiúknak sem fogok róla szólni.

"Beszélni szeretnék veled. Mindent megszeretnék beszélni, de tényleg mindent! Nekem nem megy ez az egész. Csak...Kérlek hallgass meg, aztán elmegyek. Csak ennyit. Hogy elmondhassam amit már nem bírok! :| 
xx. H"

És csak nem bírtam ki, és csak oda írtam azt a hülye H betűt, de már mindegy. Azt hiszem így lesz a legjobb. Válaszolni nem hiszem hogy egy hamar fog, ezért nem is gyötröm magam. Remélem azért jó helyre küldte el, és nem olyan ember, aki tegyünk fel Directioner. Akkor megint változtathatnám meg a számomat.
Kifújtam az eddig bent tartott levegőt, majd úgy döntöttem lefekszem aludni. Milyen jó kis fiú lettem mostanában. Hm.. Magamra húztam a takarómat, egészen a nyakamig és már aludtam is..

* Danielle  szemszöge *

- Hova mész Liam? - pillantottam barátomra, miután Harry felment az emeletre. Igazság szerint, rendesen furdalt a kíváncsiság hogy mi történhetett, mert hogy egyikük sem hajlandó sosem semmiről beszámolni. Értem Én itt Harryre és Stellára. 
- Csak, megnézem mi van Harryvel. Eléggé kilehet most. - mosolyodott el, majd elindult felfele. Valahogy érzem hogy az egésznek köze van a Harry + Stella kapcsolathoz, emellett az a baja hogy elűzte maga mellől. Nem tudom ezek a hirtelen megérzések hogy jöttek elő, de valami azt súgja, Stella nem ezt szerette volna. 
Elgondolkodtam még úgy egy pár percet, majd egy nagy lendülettel elindultam kifele. Szerencsémre senki nem kérdezett semmit, hogy hova megyek, mit csinálok mert Eleanor már ismer annyira hogy tudja hova megyek, így könnyen levázolja a többieknek a dolgokat. Lehet, hogy nyár van de este fele már igen csak hűvösre fordul az idő. A bőr dzsekim össze húzva magamon sétálgattam a Winter "tanya" fele. Az ajtóban állva kopogtattam, de csak nem jött. Kezdett elkapni egy kisebb fajta félelem érzés, de amint megjelent az ajtóban Luxxal a kezében, kissé piros szemekkel megnyugodtam. Bár, még sem annyira mikor meg néztem közelebbről az arcát.
- Ne kérdezz semmit. Mit szeretnél? - csukta be maga után az ajtót majd a nappaliba terelt, és leültünk a kanapéra.
- Érdeklődni jöttem. - próbáltam össze szedni minden gondolatomat, hogy mit is mondhatnék most igazán. Bevallom, ez a dolog sem rám vall, általában mindenben és mindenre találok megoldást. Kínosan felnevetett, majd eleresztett egy sóhajt és felnézett.
- Miért? - kérdezte akadozva. A hangjából ítélve sírt, csak tudnám miért. Jó kérdése van. Teljesen. Egy szó, amire annyi választ lehetne adni, nekem most egy sem jut eszembe. 
- N-Nem igen értelek. - sütöttem le a szemeimet. Nos igen, ennek is meg van a maga oka.
- Nem baj. A lényeg hogy nem értem. Minden olyan jól kezdődött. Erre meg tessék. - nevetett fel megint kínjában. 
- Nem szeretnék tolakodó lenni, de jól sejtem hogy Harrynek is köze van a dologhoz? Nem utolsó sorban Louisnak is? - emeltem fel a tekintetem, mire Lux az ölembe ült, és onnan vizslatta kettőnket. 
- Igen. Mindegyiknek köze van hozzá, de nem csak róluk van szó. Ott van a másik három srác is, Lucy; Eleanor; Alex. - sóhajtott fel. - Csak.. Nem értem mit vétettem. Vagy nem is az. Inkább azt nem értem, hogy miért nem merem bevallani az érzéseimet? Mert az addig oké, hogy előttetek tagadom, de még magamnak sem hiszem el.
- Ne aggódj. Minden rendbe fog jönni. Viszont, ezt nem hagyhatom. Nem hagyhatlak egyedül, itt ebben a nagy házban, egy ilyen ki csöppséggel. Főleg, hogy Alex sincs veled és semmilyen nagykorú. - jelentettem ki határozottan, mire csak elmosolyodott.
- Csak azt ne mondd, hogy oda kell költöznöm hozzátok. - vágott fájdalmas képet, mire a lehető legnagyobb mosollyal az arcomon bólogatni kezdtem. - Én nem fogok.
- Mi az hogy Te nem fogsz? Angyalom, rám vagy bízva. - csúszott feljebb a hangom, ennek fejébe még fel is pattantam.
- Oké először is, ne lopkodd a szövegem. Másodszor, meg mi az hogy rád vagyok bízva? Elvégre tízen nyolc vagyok, miért kellene nekem bárki is? - nevetett fel de a hangjában lehetett érzékelni, hogy ha nem lassítunk a témával elsírja magát - ami Stellánál nem éppen minden napos.
- Add ki magadból. - mosolyodtam el bátorítóan, mire Luxot letettem a másik oldalamra, majd Stellát kezdtem szeretgetni, ölelgetni egyszóval; vigasztalni. Körülbelül egy fél órán át csak sírt, és még negyed órán keresztül hozta vissza a "rendes", emberi formáját. - Rendben vagy?
- M-Mondhatni. - erőltetett magára egy mű mosolyt, ami inkább egy vicsorítással volt egyenlő.
- Oké, akkor úgy mondom inkább; mondd el miért sírtál. - emeltem fel a szemeim miközben a megfelelő kérdést szedtem össze, majd újra a barátnőmre pillantottam.
- Érezted már azt, hogy csak játszanak veled? - nézett fel egy kissé félénken.
- Ami azt illeti.. - estem gondolkodóba. - Nem, eddig még nem észleltem ilyet. De, ez miért fontos?
- Nézd meg ezt az üzenetet! - nyújtotta át a telefont, majd elkezdtem olvasni.

"Beszélni szeretnék veled. Mindent megszeretnék beszélni, de tényleg mindent! Nekem nem megy ez az egész. Csak...Kérlek hallgass meg, aztán elmegyek. Csak ennyit. Hogy elmondhassam amit már nem bírok! :| 
xx. H"

- És ebben mi a rossz? - adtam vissza a készüléket, majd kitűrtem a szemembe lógó hajtincseket.
- Nem veszed észre? Bár, nem is csodálom mivel nem voltál ott. Mindegy is. A lényeg, hogy nem tudja az éréseit kontrollba helyezni, ezáltal, nekem ossza az észt, de el kell mondjam hogy feleslegesen. - kezdett mindent össze - vissza mondani " most vagy megérted, vagy nem" alapon. 
- Oké, ha meg volt a Stella nyelven, akkor most lehetőleg normális, ember módjára is közöld velem. - kuncogtam fel a bénaságomon. 
- Játszik velem. Nem elég? Egyszer azt mondja, hogy a barátom akar lenni, máskor meg a pofámba ordítja a magáét, hogy Ő ilyet nem is mondott. Ezt is csak egy olyan tudja, aki ért ahhoz, hogy kijátszhassa a lányokat. - sóhajtott fel, mire csak a fejemet rázva bámultam a nadrágom. 
- Nem ismered. - néztem újra fel rá, mire igen csak kitágult szemekkel vizslatott. 
- Lehet, de átlátok rajta. - nevetett fel gúnyosan. - Nem lehet különb, mint a többi. Te is nagyon jól tudod, hogy nem csípem ha kijátszanak. Szerinted velem mi lenne, őszintén?!
- Mint mondtam, nem ismered. Ha nem ismersz valakit, először azt kell elintézned hogy megtudd milyen ember is VALÓJÁBAN! - emeltem ki az utolsó szót.
- Elhiheted, hogy könnyebb megismerni egy olyan embert mint Harry. Nem egy hírességgel voltam már ilyen vagy csak hasonló szituációban. - fújtatott egyet idegesen, majd hajába túrt.
- Még a vak is látja hogy nem tudsz rá barátként nézni. - csattantam fel, már nagyon a semmiért, mivel úgy sem tudom meggyőzni.
- Igen, mert sehogy nem tudom kezelni. És hogy ha azért jöttél ide, hogy ordibálhass akkor el is lehet menni, mivel itt alszik egy kislány. És van egy olyan lány, aki majd egyedül megoldja a problémáit, ha már nem képes segíteni neki a barátnője. Tudod hol az ajtó, szia Danielle. - szólított a teljes nevemen, ami annyit jelentett; ideges. Hirtelen megijedtem. Nem tudtam másra gondolni, csak is arra hogy - talán - csalódott bennem. Egy fancsali mosolyt küldtem felé, majd megindultam az ajtó irányába. Felvettem a cipőm és már ott sem voltam. Sosem tettem még ilyet sem Stellával sem pedig Eleanorral. Perrieről meg most nem beszéljünk, mert vele vannak konfliktusok. A legrosszabb barátnő voltam, aki nem segített annak a lánynak, akivel már szinte - majdnem hogy - kis koruk óta jóban vannak. A szememet elöntötte a könnyfátyol, szinte foltokban láttam magam előtt az utat.
Ahhoz képest, hogy már éjfél is simán elmúlt fent van mindenki - tisztelet a kivételnek. Nagy levegőt véve nyitottam be, rúgtam le a cipőm és indultam meg a nappali fele. Minden szem azonnal rám szegeződött. Hát, gondolom nem kell mondani, a lányok azonnal oda özönlöttek.
- Még is mi a jó szar történt veled? -támadott nekem Eleanor. Csak megráztam a fejem, majd az emelet felé indultam. Úgy látszik ezen a napon nem csak egy embernek van rossz napja. Ilyet sem szoktam napi szinten csinálni, de úgy látszik el jött az ideje. Az ajtót kulcsra zártam, és megindultam a fürdőbe. A kádat tele engedtem meleg, de inkább langyos vízzel, és vártam hogy megteljen. Megmártóztam benne, majd kissé átfagyva törölköztem meg, és vettem fel egy jó meleg pizsamát. Már éreztem hogy nem sokára elalszom mikor kaptam egy üzenetet. Stellától; Liamtől; esetleg Lucytól, a fiúktól netalántán anyutól vártam az SMS-st így a sötétben tapogatózva kerestem elő a mobilom. Amint feloldottam vettem tudomásul, hogy az eddig megtippelt nevek egyik-e sem szerepelt, a feladó rublikában. Először megijedtem, mikor nem ismeretlenről jött az üzenet, de amint a végére értem kissé megnyugodtam...

Kérdés: Nagy baj az, hogy ilyen későn érkeznek a részek? :$$$

2013. január 20., vasárnap

Novella - Summer Love

Sziasztok! Rettentően sajnálom, hogy már mióta nem hoztam részt, de készülőben van! Nem ígérek semmit, nem tudom mikorra tudom befejezni, sajnálom! :( A mostani lényeg viszont, ez a Novella :$ Vettem a bátorságot és jelentkeztem. Nos, nem tudom hogy mit fog elérni, de minden esetre Nektek is betettem, ide. Arra kérlek Titeket, hogy ha már ennyit késik a fejezet, akkor erről mondjatok véleményt. Negatív; pozitív egyaránt jöhet, nem sértődöm meg. Csupán annyi a kérésem, hogy komiban mondjátok el a véleményeteket! Magyarán, ezzel szeretnélek Titeket kárpótolni! Remélem, elérem vele a hatást, és tetszeni fog! Az eredményről még semmit nem lehet tudni, de amint meglesz teszem is ki! :)) Viszont nem árulok el semmit erről az egészről, olvassatok bele, és Ti - is - kritizáljátok.! :) Előre is köszönöm, és remélem nem tűntek el az olvasóim ^^
U.I.: - Remélem - Nem sokára jön a következő rész! :$ xx


Summer Love 


-          Merre vagy, Drágám? – hallottam meg messziről Harry édes hangját. Nem válaszoltam keressen meg. Szorosan ültem a kis faház oldala mellett hogy még végképp sem vegyen észre. Eszembe jutott mennyi minden történt velünk azóta, az ominózus nap óta. Akkor, igen jó ötlet volt elküldeni a levelet a nagynénémnek, mert általa találtam rá a legnagyobb dologra az életemben. Tisztán emlékszem mindenre.

-          Kislányom, kinyitnád az ajtót? – kiabált fel anya az emeletre. Hogy ne, nem hogy Ő menne le, nekem kell.
-          Miért nem Te nyitod ki? – kérdeztem már lefele menet, nevetve.
-          Ha már elindultál nem mindegy? – jött utánam, majd leszakadt és bement a konyhába. „Meglepetésemre” a postás volt az.
-          Jó napot! Miben segíthetek? – kérdeztem mosolyogva, az öreg, néhol már kopasz ismerős postás bácsit.
-          Viszont! Ezt a levelet Dorothy Sparksnak hoztam. – nézett fel a papírból, majd átnyújtotta. – Itt tessék alá írni.
-          Köszönöm, viszlát. – vettem át a levelemet, majd integettem egyet és már mentem is be.
-          Na, ki volt az? – sétált mellém Anya.
-          Csak a postás. Levelem jött. Remélem Lou írt. – amint kinyitottam a levelet, örömömben felsikkantottam. – Jézus ereje! Azt mondja, hogy holnap erre fele jönnek. Ezt nem hiszem el.
-          Nézd csak, az ott egy telefonszám? – mutogatott Anya a lap aljára.
-          Igen, az egy telefonszám, ami nem másé, mint az Övé. – már ugráltam, és futottam is a telefonomért. Anya csak a fejét rázta, mint mindig, de Ő nem értheti az egészet. Nekem Lou olyan, mint ha a nővérem lenne, és a kicsi Lux, mint ha a húgom, Tom pedig a bátyusom. Rettentően imádom mindhármukat, csak a sok munka miatt alig találkozunk. Hát, ez a mai nappal megváltozik. – Anya, nem tudod, hogy hol a telefonom?
-          Itt van lent, ezért nem értettem miért szaladsz fel. – nevette el magát, majd visszavonult a konyhába. Megforgattam a szemeim, és már tárcsáztam is a számot.
-          Haló?! Itt a rendőrség. Miben segíthetek? – dörmögött bele, a már jól ismert mély hang, Tom.
-          Haló! Itt a Sparks család fő, főfeje beszél. Miben segíthetek? – kérdeztem már majdnem ugyan olyan hangon.
-          Nos, Maga keresett minket, ezért kérdezem Én, miben segíthetünk? – köszörülte meg a torkát, és hallottam, ahogy a háttérben nevetnek.
-          Betegségben szenvedek. A neve, Tesó undoritisz. – jelentettem ki, már nem olyan mélyen.
-          Kérem, meséljen erről a betegségről. Nem hallottam még róla. – krákogott fel.
-          Ezt itt most nem lehet, sajnálatos módon a közelemben van, Mr. Adam, így nem tehetem ezt. – néztem a mellettem álló bátyámra, aki csak fejet rázva, röhögött majd ült le elém a fotelba.
-          Értem, nos. Semmi ok a pánikra, nem sokára oda érünk, és nyíltan, négy szem közt megbeszélhetjük ennek a tüneteit, illetve a gyógymódokat. Viszont hallásra. – már épp válaszoltam volna, mikor Lou kivette – gondolom – a kezéből a telefon, és át vette a szót.
-          Na, szia, Drága. Mint hallhattad nem sokára megérkezünk. Lesz mit mesélnem, ne aggódj. Az a kis bibi van, hogy mivel a srácokkal voltunk el, Ők is eljönnek velünk hozzátok. Nem tudsz ki fogást találni, mert Maceyvel  és Dannel már mindent lerendeztem, tudom, hogy Adam is bírja a srácokat, a házban van elég szoba, és most ellened leszek, de el kell fogadnod a tényt. Na, nem sokára ott vagyunk, szia. – majd kinyomta. Láttam Adam arcán azt a sunyi mosolyt, tudtam, hogy az Ő ötlete volt részben.
-          Ne nézz így. – dörmögtem neki összeszűkített szemekkel, majd felvágtattam a szobámba. Rendben van. Ide jönnek, de a kis tréfák nem maradhatnak el. Műhányás mindegyik szobába nem lesz nehéz, mert az alapjáraton ott van. Fogkrém helyett mustár, csak ki kell szednem a hűtőből, azt hiszem első nap elég lesz ez nekik. Gonosz mosollyal az arcomon indultam meg lefele, és szereztem be a mustáros fogkrémes dobozokat. Milyen jó hogy előre gondolkodtam. Miután betettem a szobákhoz tartozó fürdőkbe a mustárokat, csendesen lépkedtem be a szobámba, majd becsapva magam mögött, gyorsan kulcsra zártam. Letelepedtem a gépem elé, és már Twittereztem is.

@Do_Sparks: Miért kell velem mindig kicseszni?! :$ xx

Adam azonnal Kedvencelte, Retweetelte, sőt válaszolt is rá.

@Adam_Big: @Do_Sparks ilyen az élet :D xx

Megszoktam már, hogy így veszekedünk – már ha lehet annak mondani - , és ha nem lenne ez az egész, talán túlságosan is unalmas életem lenne. Megint egy csomóan kérték, hogy kövessem vissza Őket vissza, de ugyan minek?! Nem is ismerem egyik követőmet sem. Teljesen feleslegesnek tartom. Azért, hogy közelebb kerüljenek Louhoz? Nem hiszem, szerintem csak is a banda érdekli Őket, szóval már csak azért sem teszem meg. Már egy órája punnyadhattam a gép előtt, mikor hallottam, hogy lefékez egy kocsi a ház előtt. Mint akit kilőttek száguldottam le a nappaliba, onnan ki az ajtón, már majdnem feltéptem a kocsi ajtót és rángattam ki szegény Luxot. Egyszerűen megveszek ezért a kis csöppségért. – Szia, aranyom. – puszilgattam össze vissza, és már mentem is be vele.
-          Dojoti, szija. – meglepett, hogy tud beszélni, de annyira megörültem neki hogy elkezdtem körbe – körbe futkorászni vele.
-          De imádlak, Te kis csajszi. – szorítgattam, ahogy bírtam, mikor Apa megköszörülte a torkát.
-          A többiekkel mi lesz? – vonta fel mosolyogva a szemöldökét.
-          Béke és sok szerencse. – kacsintottam rá, majd kimentem a kicsivel a hátsó kertbe, beültettem a neki szánt hintába és már játszottunk is. Szinte a nevetésétől volt hangos az egész kert, ami jelen esetben nem nagyon izgatott.
-          Látom jól el vagy. – szólalt fel Lou az ajtóból.
-          Luxxal mindig jól elvagyok, ezt megszokhattad volna. Várj egy kicsit. – kiszedtem Luxot a hintából, és elindultam Lou felé. Letettem egy kicsit a földre, mivel már tud járni, és jól megszorongattam a nénikémet is. – Merre van Tom? – erre csak befele biccentett egyet, és már rohantam is. Ráugrottam a hátára és elkiáltottam magam, azt hiszem pont a fülébe. – Szia, Thomas!
-          Ne a fülembe Te agya lágyult. – kezdett el velem futkorászni.
-          Áááááááááááááá. – kiáltottam el magam, miközben beleugrottunk a medencébe. – Normális vagy?
-          Mint mindig. – mondta röhögve.
-          Akkor most segíts ki a vízből, szemét. – nyújtottam felé a kezem, mert valahogy előbb ki jutott, mint Én.
-          Rendben van, Te kis mocsok. – szűkítette össze a szemét, majd kihúzott.
-          Fiatalok, ebéd. – kiáltotta el magát Lou.
-          Mintha Te nem lennél fiatal. – jelentettem ki szemrehányóan, miközben vizesen leültem az asztalhoz, szeretett bátyámmal szemben. – Ne nézz.
-          Miért? Nem nézhetem az Én egyetlen kicsi húgocskám gyönyörű szép fehér felsőjén keresztül, az igen csak átlátszó sexy pink szíves melltartóját? – húzogatta a szemöldökét egy gonosz mosoly kíséretében.
-          Menj a pokolba, kis geci. – küldtem felé egy bájos mosolyt majd felmentem és átvettem egy másik, száraz pólót. Felültem a korlátra, majd lecsúsztam azon, és visszaültem az eredeti helyemre. – Megfelel?
-          Briliáns! – mutatta fel hüvelyk ujját, mire csak gúnyosan felnevettem.
-          Lou, meddig maradtok? – tért Apa a számára lényeges dologra.
-          Először is, nekem lenne egy felettébb megválaszolatlan kérdésem. – szóltam közbe. – Meddig maradtok? – mutattam az öt fiúra.
-          Elméletileg nem sokáig, mindjárt haza ugrunk ledobni a cuccokat és jövünk vissza. – mosolygott csábosan Louis.
-          Remélem messze laktok. – bukott ki belőlem egy sóhaj kíséretében.
-          Pont nem. Ha ki megyünk, a hátsó kerten és át megyünk azon a kis járdán már ott is vagyunk. – mondta kedvesen Liam.
-          Ez most nem jött össze Do. – nevette el magát Apa.
-          Ami késik, nem múlik. – jelentettem ki, majd egy sóhaj hagyta el a számat. Nagy nehezen befejeztük az ebédnek beállított vacsorát, mikor Anya és Apa bejelentette a következőket.
-          Ad, Do, ez leginkább nektek szól. Azért hívtuk el Lout és Tomot hogy „vigyázzanak” rátok. – rajzolt macskakörmöket Anya a levegőbe. Erre csak testvérisen egyszerre felhúztuk a szemöldökünket, és Apa folytatta.
-          Én és Anyátok holnap indulunk New Yorkba. – erre megint csak félelmetesen egyszerre felszólaltunk.
-          Hogy mi?! Én ezzel hosszú ideig? – mutattunk egymásra majd saját magunkra, és míg a többiek nevettek, mi egyáltalán nem, inkább haragosan méregettük egymást, és szüleinket.
-          Látom a testvéri szál meg van, szóval gond nem lehet. A lényeg pedig, hogy üzleti útra megyünk. Ma indul a gép, tehát ma éjjel még elindulunk. A fiúk lehet, hogy itt alszanak, ha kedvük tartja és persze Louék nem érnek rá. – vágta rá Apa, és kicsit felment bennem a pumpa.
-          Szeretem mikor mindent ilyen frankón meg tudtok szervezni. – küldtem egy flegma mosolyt az asztalnál ülőknek majd átmentem a nappaliba és beültem a Tv elé.
-          Mi nem tetszik? – lépett be az ajtón Adam.
-          Semmi. – igen, azt hiszem, a mai nappal kezdetét veszi ez az egy szavas beszélgetés.
-          Akkor nem értem a kiborulásod okát. – rántott vállat.
-          Van ilyen. – sóhajtottam fel.
-          Legalább ismerd meg Őket, nem olyanok, mint hiszed. – ült le mellém.
-          Oké, megismerem őket, de tegyük fel hogy nem szimpatikusak. Akkor mi van? – kerestem egér utat, de láttam, ebből nem találok.
-          Meg sem próbálod. – csattant fel, és elment.
-          Mert nem akarom. – jelentettem ki, és felmentem az emeletre, egyenesen Anyáék szobája fele. – Anya, tényleg elmentek?
-          Sajnálom kislányom, de ez munka. El kell, hogy menjünk. Nem hittem, hogy ennyire nem fog tetszeni az ötlet. – nézett el a távolba, és kilépett az erkélyre, nem tehettem mást, mentem utána.
-          Nincs semmi baj. Majd megtanítom nekik a Sparks szabályokat. – húzódott gonosz mosolyra az arcom.
-          Aztán csak óvatosan. Amúgy, láttad, hogy Harry hogy nézett Téged? – kérdezte nagy mosollyal az arcán.
-          Nem, és nem is nagyon érdekel egy ilyen kis popsztár. Amint megtudják milyen fába vágták a fejszét, leszállnak rólam. – rántottam vállat.
-          Rendben van, Te tudod. Kis makacs. – nevetett fel, majd szorosan megölelt. – Aztán vigyázz ám a bátyádra.
-          Már meg sem lep, hogy ezt mondod, holott, neki kéne Rám vigyáznia, de nem baj. – nevettem Én is el magam, majd visszaöleltem.
-          Macey, menni kéne. – jelent meg az ajtóban Apa.
-          Sajnálom. – mentem oda hozzá is, és szorosan megöleltem.
-          Semmi gond, kicsim. Na, de azt hiszem ideje indulnunk. – nyomott egy puszit a fejemre, felvette a bőröndöket és elkezdett lefele pakolászni.
-          Gyerekek, aztán szót fogadni meg minden! – vette komolyra a szót Apa, amit a végén jól elnevetett.
-          Igen is Kapitány. Vagy nem. – nevettem el magam.
-          Jó válasz, alattvaló. – veregette meg a vállam.
-          Na de miért? – sipítottam fel egy öt perc elteltével.
-          Mi miért? – vonta fel a szemöldökét Ad.
-          Te csak kussolj, csicska gyerek. – boxoltam vállba, és Apáék nyakába ugrottam. Miután végig puszilgattak elhajtottak és azonnal beszaladtam a házba, ezáltal kizárva a többieket. Elégedett mosollyal az arcomon ültem le a Tv elé, mikor csöngettek. Nem nyitotta ajtót, mert biztos voltam benne, hogy Ők azok. Hát, lehet, hogy Louval; Tommal és Luxxal szemben is köcsögség, de jelen esetben nem érdekel. Nyertem, és ez a legfontosabb. Nem merültem nagyon bele a Tv nézésébe mivel meg hallottam, hogy csörög a mobilom. Matt. Villogott a képernyőn a neve. Hogy ki is Ő? A legjobb fiú barátom. Azt mondják, nem létezik fiú – lány barátság, pedig de. Mi csak is barátként tekintünk egymásra. Több okból is. Nekem, mint pasi nem jön be, bár eléggé helyes, csak itt jön a bökkenő. Matt, hát hogy mondjam, meleg.
-          Dor! Nem nyitnád ki az ajtót? – támadott le, nevetve.
-          Háát, nem hiszem. Nincs kedvem, de ha annyira be akarsz jönni, bejössz a „titkos” bejáródon. – kezdtem incselkedni vele.
-          Oké, neked nem lehet hazudni, átlátsz a szitán. Otthon vagyok, csak Adam hívott fel, azzal az ürüggyel, hogy kizártad Őket. – itt már alig hallhatta mit mondok, mivel igen csak nagy nevető görcsben tört ki.
-          Igen, jól informálódtál, kizártam mindenkit. – nevettem vele, és most így visszagondolva rá, ténylegesen jó érzés megtapasztalni, hogy Én nyertem.
-          Ez nem maradhat így, sokáig mert Lux megfázhat. – vette komolyra a szót, már amennyire tudta.
-          Nem fog megfázni, ügyes kislányka. – mosolyodtam el. – De szerintem behívom Őket, mert ha a szomszédban az öreg néni meghallja – nagy nehezen – a hangos beszédet ki kapok.
-          Akkor hajrá. Lehet, hogy benézek olyan este fél hat körül. – azonnal megörültem a hírnek, mivel lesz legalább valaki értelmes is.
-          Egy életmentő vagy. Még szép hogy gyere át, kérni is szerettelek volna, de úgy látszik, olvasol a gondolataimban.  – közben elindultam az ajtó fele, hogy beengedhessem a kint várakozó személyeket.
-          Akkor majd megyek. Addig türtőztesd magad, s ne ölj meg senkit. – nevetett fel.
-          Próbálkozom, de csak egy ideig. Na, beengedem ezeket a kint rekedt embereket. Szia. – nyomtam ki nevetve a telefonom.
-          Dorothy Sparks! Ezt még megkeserülöd, de nagyon. – fenyegetett meg Adam, miközben elröhögte magát.
-          Azt mondod Adam Sparks? – vontam fel a szemöldököm.
-          De még mennyire, hogy. – húzta fel mérgesen az orrát, majd levágódott a kanapéra.
-          Amúgy, legközelebb ne zargasd Mattet! Nem fog veled összeállni! – ültem le mellé, és gonosz vigyorra húztam a számat.
-          Majd meglátjuk, kit szeret jobban. – erre csak tarkón csaptam, és megkerestem Tomot. Nem tudom, miért pont Tomot, de Őt láttam a legmegfelelőbb személynek.
-          Thomas! – üvöltöttem megint csak a fülébe.
-          Dorothy! Legközelebb, ha lehet, ne a fülembe! Amúgy meg mi van? – nyomkodta tovább a telefonját.
-          Semmi, van egy jobb ötletem. Adam! – ordítottam, ismételten, miközben felfele vettem az irányt.
-          Úgy hívnak. – morgott maga elé.
-          Van kedved egy jó kis Sparks féle üvegezéshez? – húzogattam a szemöldököm kacéran.
-          Ez meg milyen kérdés?! Menjünk már, ember. – húzott maga után. – Mindenki, gyertek üvegezni. – amint ki mondta, már ültek is le a földre, miközben az Atkin család rejtélyesen eltűnt. Bár, tudom, hogy Lou és Tom ismerő a játékunkat, gondolom ezért elvitték a kis Luxot. Hát, jól tették…
-          Én kezdek. – emeltem fel az üveget, megforgattam és szerencsémre, vagy nem szerencsémre Louison állt meg. – Felelsz vagy mersz?
-          Hát, tőled csak nem kapok, olyan durvát szóval merek. – vont vállat.
-          Ezt el is felejtettem. – kapott a fejéhez Ad. – Ez a Sparks féle játék, ezért is vitték el Luxot.
-          Na, most miért kellett? – csaptam a combjára. – Szóval, kedves Louis, mersz. Rendben van. Kezdjünk egy könnyűvel. Felsőt le, hozok egy melltartót neked, azt vedd fel, fényképezd le magad és go Twitter.
-          Hogy mi van? – szökött magasba a hangja.
-          Hát, figyelj. Ez még semmi ahhoz képest, amiket szoktam mondani. – nevettem el magam. – Pink jó lesz? Esetleg egy sexy vörös? – megvontam a vállam, majd felkaptam az első kezembe akadó darabot és már lent is voltam.
-          De hisz ez fehér. Az nem olyan nagy gond. – nevette el magát. – Tessék, fényképezz le. – adta a kezembe a telefonját és már tettem is ki a közösségi oldalra a következő címekkel:

@Do_Sparks: @Louis_Tomlinson eléggé jól áll ez a fehérnemű, nem tagadom ;DD xx

-          Ezért még meglakolsz. – vágta be a mű durcát, majd pörgetett. – Nos, Adam! Felelsz vagy mersz?
-          Engem nem tudsz meg szívatni, merek. – nem tudom, hogy játszottak –e már, de Ad tényleg minden benne van.
-          Oké, akkor figyelj. Hozok, egy répát, azt megrágom, ki köpöm a kezembe, neked pedig meg kell enned, azt. – erre a bátyám csak meg rántotta a vállát, és várta a fejleményeket. Amint meg rágta, már köpte is ki, Adam pedig készségesen és undorítóan meg is ette.
-          De undorító vagy, hallod. – vágtam egy fintort, miközben végig néztem a menetet. Erre csak szemet forgatott, majd pörgetett.
-          Haha, szia Liam. – kezdett el integetni a vele szemben helyet foglaló srácnak. – Edd ezt meg szépen. – nyomta a kezébe a joghurtot egy kanál kíséretében.
-          De hisz ez nem is durva, ebben nincs is semmi lehetetlen dolog. – csattantam fel a dolgon.
-          Ne aggódj, Liamnek ez is nagy feladat. Kanál fóbia. – ez is meglepett.
-          Hogy mije van? Azt hogy? – kérdeztem nevetve.
-          Hosszú, a lényeg meg annyi hogy nem szereti a kanalakat, és mikor bármilyen ilyen vagy csak hasonló játékot játszunk, megfizet, igazából semmiért. – rántott vállat Harry, majd oldalra dobta a haját. Meglehetősen vicces módon tette, amit egy vigyorral nyugtáztam majd Liam pörgetett. Mily szerencsés vagyok, engem talált meg az üveg vége.
-          Felelek, mielőtt megkérdezed. – jelentettem ki, mire csak hümmögött majd pont, mint amelyik kérdésre számítottam meg is kaptam.
-          Tetszik valaki a bandából? Áh, nem is. Szűz vagy még? – eléggé meglepett, de válaszoltam.
-          Nem állok össze veled, szóval erről nem is kell álmodoznod. Amúgy meg, egész életemben szűz voltam… horoszkópilag. – nevettem el magam, és mire neki is leesett mit mondtam nevetett velem.
-          Cseles, de oké. – megvontam a vállam, majd pörgettem, Niall volt az áldozatom.
-          Gondolom mersz, mint a többiek, szóval… - estem gondolkodóba, majd amint kipattant a fejemből az ötlet mentem is a konyhába. Elő vettem két szelet kenyeret, mogyoró vajat, sajtot, szalámit, nutellát, epret, szalonnát, rántott húst majd hogy felturbózzam nyomtam bele fogkrémet. – Nos, Niall. Hallottam rólad, hogy igen csak szereted a hasad. Ebben megegyezünk, szóval, ez is a specialitásom. Parancsolj.
-          Társra találtam. Csak nem lehet olyan rossz, ha ez a specialitásod. – erre csak gonoszan kacsintottam, és már bújtam is Adam háta mögé.
-          Dorothy. – kezdett bele Zayn.
-          Csak Do. Amúgy mi van? – kukucskáltam ki a háta mögül.
-          Miért bújsz el? – nevetett rajtam.
-          Mindjárt meglátod. – szólaltunk fel egyszerre Adammel.
-          Mi a szent szar van benne? – pattant fel Niall.
-          Biztos tudni akarod? – motyogtam bátyám hátába.
-          Most már igen. – mondta komolyan.
-          Ne akadj ki de, mogyoró vaj, nutella, eper, sajt, szalonna, rántott hús és szalámi, ennek fejébe egy kis fogkrém. – akadoztam el itt – ott a beszédben, a már majdnem kitörő röhögő görcsöm miatt.
-          Most már duplán kapsz ki. – szűkítette össze a szemeit, majd pörgetett. – Ó Harry.
-          Ha? – rázódott vissza a jelen időbe – gondolom Én.
-          Felelsz vagy mersz? – húzogatta a szemöldökét, miközben már majd nem elröhögte magát.
-          Kedvezzünk neked, merek. – nevette el magát, édesen. Na ácsi – ácsi, miket mondok Én a mai nap folyamán. Többször is elkalandoztam Harry külön részein, értem én itt a hajára, szemeire – már amennyire azokat szemügyre tudtam venni.. - , izmos karjaira, amiket a fehér póló igen csak szépen kiemel. Igazándiból mindent megfigyeltem rajta, én sem tudom miért. Remélem, nem tűnt neki fel a dolog, mert ha igen, nekem lőttek, és lesz mit magyaráznom…
-          Benne vagy? – kérdezte Harry, félénken (?).
-          Ugyan miben? – vontam fel a szemöldököm.
-          Abban hogy megcsók… -
-          Nem! Ez túltesz a játékon. Én sem mondtam ilyen durvát. – csóváltam a fejem rosszallóan.
-          Ugyan már, a vak is látta, hogy – hogy stírölted Harryt. – röhögött fel Adam.
-          Igen? Én? Tényleg? Valóban? Valóban! – bámultam magam elé, mikor is rájöttem, hogy igen szépen elszóltam magam.
-          Na, akkor most szépen felmentek Harryvel az emeletre, és tíz percig ki sem jöttök! – parancsolt ránk Louis, és már tolt is előre.

~ Már a szobában ~

-          Most még is mihez kezdünk? – ültem le egy sóhaj kíséretében az ágyamra.
-          Eltölthetjük mi szorgosan is azt a tíz percet. – vigyorodott el kajánul.
-          Szóljak esetleg valakinek, hogy segítsen neked? – ráncoltam össze a szemöldököm, miközben szúrós szemekkel méregettem.
-          Olyan vicces kedvedben vagy, akkor mondd már el nekem, mi bántja a pici csőröd. – fonta karba a kezeit, majd várta, hogy választ adjak.
-          Nekem? Az égvilágon semmi bajom, azt félre téve, hogy öt nyálas krapek tanyázik nálunk. Egyéb kérdés; óhaj; sóhaj; panasz? - dőltem el az ágyon és a plafont kezdtem el pásztázni.
-          Szóval, szerinted mi nyálas krapekok vagyunk? – lökte el magát a faltól majd megállt velem szemben.
-          Nem értem, hogy miért értelme volt annak, hogy elmondd azt, amit egyszer már elmondtam. – emeltem rá a tekintetem.
-          Arra pont elég volt, hogy felém nézz, már csak azt kéne elérni, hogy a szemembe is tudd mondani. – lépett még közelebb. 
-          Mit kéne nekem mondanom a szemedbe? Kedves, Styles! – használtam a vezeték nevét, legalábbis remélem, hogy az Ő vezeték neve.
-          Nos, Kedves Sparks. Ha már a magázódásnál tartunk, azt mondd a szemembe, hogy utálsz. – erre csak kinevettem majd megtettem.
-          Utállak Harry Styles! – mondtam egyenesen a szemeibe nézve, amikben rögvest elvesztem.
-          Haladunk, ahogy észreveszem, a jó irányba. Mondd csak, mit látsz a szememben, hogy ennyire nézed? – rázott vissza a valóságba egyetlen egy kérdésével.
-          Nem igen tudom. Talán azt, hogy nem is vagy olyan, mint hittem. De most ne hogy elszállj magadtól, mert nem azért mondtam, szimplán jött. – fújtam ki a levegőt, majd felálltam a gépemhez sétáltam és bekapcsoltam.
-          Rendben van. Most mi fogunk csinálni? Csók technikákat keresel a neten? Jobban jársz, ha megkérsz engem, hogy tanítsalak. – nevetett fel keserűen, mire csak megforgattam a szemem.
-          Képzeld, Én legalább eltöltöm azt a tetves időt, míg veled kell együtt lennem, a saját szobámban. Csinálj, amit akarsz meg szoktam, hogy turkálnak a cuccaim közt. Van egy bátyám. – vontam vállat
-          Az sem érdekel, ha megnézem a fehérneműidet? – húzogatta a szemöldökét perverzül.
-          Nem. Mint mondtam, meg szoktam, már hogy a szobám nagyjából egy turkáló. – nevettem el magam, majd belemerültem egy cikk olvasásába.
-          Ezt megnézném, hogy áll rajtad. – emelte fel a kedvenc fekete csipkés szettemet.
-          Komolyan? – kérdeztem még jobban nevetve.
-          Ja, nem tehetek róla, pasiból vagyok. – vont vállat.
-          Add oda. – forgattam meg a szemeim, mire az övéi kitágultak és bevonultam a fürdőbe. Gyorsan magamra kaptam, és már mentem is. – No? Meg vagy elégedve?
-          Azt tetves kurva élet. – hagyta el a száját eme káromkodás. – Túlságosan is. És az ott piercing?
-          Akkor örülök neki, igen az ott egy piercing. Varázslatos felfedező vagy. – tapsoltam meg, majd megindultam vissza, hogy átvehessem a ruhámat.
-          Hova mész? – rikkantott fel.
-          Öltözni? – mutattam végig magamon.
-          Miért? Nekem ez is megfelel. – ült ki egy kaján vigyor az arcára, a mai napon nem tudom hányadijára.
-          Azt mindjárt gondoltam. Amúgy, nem tudom Te hogy vagy vele, de nekem az az érzésem hogy egész eddig volt közönségünk. Figyelj csak. – mutattam fel a mutató ujjam, magamra kaptam a köntösöm és kinyitottam az ajtót, és amint megtörtént hat szempárral találtam szembe magam. – Jó műsor volt?
-          A lehető legjobb. – nevetett fel Matt, majd lepacsiztunk és beözönlöttek.
-          Minek jöttök ide be? – visítottam fel.
-          Körbe nézünk. – vont vállat Louis.
-          Kiengedte meg? –
-          Senki?! De hát mire valóak a szabályok, ha nem arra, hogy megszegjük őket. – röhögött fel Niall, majd lehuppant a babzsák fotelemben.
-          Látom szépen körbenéztetek, szóval, viszlát! – kezdtem el integetni, de nem mentem semmire.
-          Ugyan már. Még egy kis bemutató és megyünk. – ha a szemmel ölni lehetne, Harry már nem élne.
-          Jobban jártál volna, a csöndben maradsz. – sziszegtem neki, majd bevágtattam a fürdőbe. Utálom, egyszerűen rühellem, ha csend van, bár van, amikor különösen jól esik, jelenleg nem. Még szerencse hogy a telefonom bent van, így bekapcsoltam a zenét, ami jelen esetben Ke$ha új száma, a C’mon volt. Maximumra tekertem a hangerőt, és a kedvenc énekesnőmmel együtt kezdtem el dalolni. Igazából előbb kész lettem, mint hogy a zenének vége lett volna, nem volt kedvem ki menni, így megvártam míg Ke$ha elénekli a legutolsó hangot majd kiléptem. Megint csak ott álltak, és bámultak, kivétel Matt. Ő tudja egyedül, hogy éneklem, és csodálom, hogy Adam még nem jött rá, bár mindegy, addig jó nekem.
-          Meddig akartad ezt titkolni? – támadott nekem Ad.
-          Egy ideig biztosan, de mit is? – kérdeztem zavartan, miközben visszavittem a gardróbba a fehérneműt, és próbáltam ki találni valami eszelős kis magyarázatot.
-          Az éneklést. Ha ezt megtudja Apa, úgy elküld egy menedzsmenthez, vagy nem is. A fiúkkal kell majd elmenned valami megbeszélésre, és csinálnának belőled egy sztárt. Ó, ha az Én kis hugikám híres lenne, csak úgy özönlenének utánam a csajok. – kezdett el áradozni.
-          Szerintem neked nem kellene az Én hírnevem, mivel tudtommal miattad nyáladzik az összes lány a suliban, az utcában, konkrétan az összes lány haverjaid közül mindenki. Nem értem a problémád. Meg amúgy is. Nekem nem kell ez a felhajtás. Nem kell, hogy ennél jobban is kihasználjanak. – váltottam át komolyabb hangnemre. – Nem kell így nézni, tudtommal nem titeket csesztetnek, és csesztettek olyan szinten, mint engem.
-          Miért nem osztod meg velünk? – kérdezte a legnagyobb baromságot Niall.
-          Ezt inkább nem hallottam meg, rendben? Úgy Te is és Én is jobban járunk. – küldtem felé, egy fintort majd elindultam lefele. Ilyet hogy lehet kérdezni. Megáll az eszem. Én úgy tudom, még nem vagyunk annyira jóban, hogy elmondjak nekik bármit is. Rosszallóan ráztam fejem, és leültem a kanapéra, és próbáltam valami értelmes csatornát keresni. Épp egy Spongya Bob rész ment, mikor éreztem, hogy besüpped mellettem a kanapé, és megköszörüli a torkát.
-          Haragszol? - sóhajtott fel, mikor látta, engem nem fog szóra bírni.
-          Kéne? Ezért nem fogok, azért akkora parasztnak nem számítok. De ha lehet, legközelebb ne tegyél fel olyan kérdést, amire Te magad is nagyon jól tudod a választ. – sóhajtottam fel, majd elterültem a kanapén.
-          De, Én erre nem is tudtam a választ. – horkant fel. Egy póker arcot vágva, fordultam vissza a tv-hez, és nem is szándékoztam fel kelni előle. Vajon milyen véleménnyel lehetnek rólam? mit gondolnak arról, amit Harry csak úgy kijelentett, értem én itt „Még egy kis bemutató, és megyünkre ” mert azért, ez eléggé félre érthető dolog. Az pedig, hogy mit csináltunk, mondanám, hogy maradjon kettőnk közt, de úgy is elfogja, mondani. Ahogy ezen, gondolkodtam, már rontott is le az emeletről Adam karöltve Mattel.
-          Te komolyan fehérnemű bemutatót adtál Harrynek? – támadtak nekem, egyszerre.
-          Én? Ugyan dehogy, csak megmutattam neki, bocs, megnézegette a fehér neműket és mondta, hogy megnézné,hogy hogy áll rajtam. Mondtam neki, hogy adja oda, mire kitágult a szeme, mert gondolom nem hitte el. Na, mindegy, átvettem, és megmutattam neki, és épp mikor akartam vissza menni, öltözni, akkor nyitottam rátok. Érthető? Vagy kell más infó is? – nevettem el magam. Bár, ez köztudott, hogy Adam mindig kiakad.
-          Az ugyan az! – ordított fel.
-          Nyugodj meg, nem történt semmi. – nevettem el magam.
-          De ez akkor sincs rendben. Többet, a közeledben sem engedem. – emelte fel a hangját, de még sem volt már olyan hangos, mint az elején.
-          Mi a vita tárgya. – jött le az emeletről Harry.
-          Te. – vágtuk rá mindannyian.
-          Mit tettem? – vont fel a szemöldökét.
-          Ó, mint ha Te azt nem tudnád. – forgattam meg a szemeim.
-          Ezt? – kérdezte egy kacér mosoly kíséretében, majd meg csókolt(??????????) Reflexszerűen ment az egész, így visszacsókoltam, talán túlságosan is. Hallottam Adam és Matt folytonos torok köszörüléseit, de jelenleg nem izgatott, csak hagytam, had sodorjon az ár. Amint elváltunk egymástól, Harry egy nagy pofon kíséretben ült le a kanapéra. De mondhatjuk úgy is, hogy az ütés miatt. –Ezt miért kaptam?
-          Még kérdezed? – csúszott feljebb a hangom.
-          De hát visszacsókoltál. Vagy ez nálad minden napos dolog? – húzogatta a szemöldökét, mire kapott még egy pofont, csak a másik oldalára.
-          Addig csinálod, míg ki nem verem az összes fogad. Van arról fogalmad, hogy mit csináltál? Mert nem hiszem! – csattantam fel, majd dühöngve vágódtam vissza a kanapéra.

Miközben jöttek vissza az emlékeim elkezdtek folyni a könnyeim. Azóta, nem is kértem bocsánatot Harrytől, sőt, mi több, még Ő alázkodott meg előttem, amiért Én ütöttem meg. Szerencsémre, még nem talált meg így volt időm megtörölni a könnyeim. Nem is értem mára már magam, azt sem értem minek ütöttem meg, de annak idején ezt találtam a legjobb ötletnek. Az biztos, hogy amint megtalál, sőt, nem is, elő bújok. Ez lesz a legjobb. Nagy levegőt vettem, majd elő jöttem. Harry a tópart szélén ült, lábait a vízbe lógatta és bámult előre. Ahogy rásütött a nap sugara a hajára szint már megcsillant, de ez sem gátolt meg abban, hogy csak nézzem. A kavicsok zörögtek a lábam alatt, és erre Ő is felfigyelt. Amint felállt elkezdtem futni, és amint karja közé zárt, elkezdtem – ismét – könnyezni. Csak szorítottam, ahogy tudtam, a szívem majd kiugrott a helyéről, a lábaim remegtek, a könnycseppek pedig csak itatták a pólóját. Egy idő után elhúzódtam, majd felnéztem a szemeibe.
-          Sajnálom. – ennyi volt az össz mondani valóm.
-          Még is mit? – nevetett fel, miközben letörölte a könnyeket az arcomról.
-          Mindent?! – mosolyodtam el, mint mindig, mikor meglátom.
-          Most már bele avathatnál ebbe, a dologba, mert igen érdekel. – ölelte még mindig szorosan a derekam.
-          Röviden annyi, hogy miközben a kis faház mellett ültem a rejtekhelyemen, előjöttek az emlékek. Ha akkor nem ütlek meg, lehet, hogy előbb összejövünk, mert a kezdetektől fogva szimpatikus voltál, és mindenre tökéletesen emlékszem. Arra is, hogy milyen képet vágtál, mikor kimentem a fekete csipke csodába eléd. – itt már gonoszul elvigyorodtam, amire neki is csábos mosolyra húzódott a szája.
-          Ó igen? Arra is emlékszel? Mert Én sajnálatos módon elfelejtettem. Nem gondolod, hogy újra meg kellene, mutasd? – kész vagyok ettől a perverz, de még is édes mosolyától. Az őrületbe kerget vele.
-          Nem hiszem. Már nem is tudom, hogy hol van, és már nincs is jó alakom. Meg az csak a pillanat heve volt, sajnálom szívem, de ez most nem jött össze. – rántottam vállat, majd felvezettem a kezeim, egészen nyakáig és közelebb húztam magamhoz, ám nem csókoltam meg.
-          Na, pedig már jött volna a kedvenc részem. – szontyolodott el.
-          Igen? És még is melyik? Merthogy erre meg Én nem emlékszem. – néztem fel arcára, miközben az egyik ujjam köré csavartam göndör tincsét.
-          Megmutassam? – fúrta tekintetét mélyen az enyémbe.
-          Hát, nem tudom. Nekem van barátom, akinek olyan göndör a haja, mint a tied. Olyan zöld a szeme, mint a tied. Olyan édes a mosolya, mint a tied. És annyira szeretem, mint téged. Vagy nem is, a barátomat jobban szeretem. – nevettem el magam, majd szorosan hozzá bújtam.
-          Azt mondod? – dörmögte a hajamba.
-          Ha azt hallottad, akkor valóban azt mondtam. És remélem nem haragszol. – szomorodtam el, újra.
-          Do, még mindig ezen a témát lovagolsz? – tolt el magától, majd a szemembe nézett.
-          Nem, mert nem sokára rajtad fogok. – bukott ki belőlem, eme igen csak perverz megjegyzés, majd azonnal el is röhögtem magam.
-          Ez… Hát, ez mégis hogy jött össze? – nevetett velem.
-          Csak a mestertől tanultam. – vontam vállat a dolog felett.
-          Még is milyen mestertől? – igen csak összeszűkítettem a szemeimet, és vártam, hogy leessen neki a dolog.
-          A legjobbtól. – nyomtam egy puszit az arcára, majd leültem a stégre. – A többiek merre vannak?
-          Én már nem is vagyok elég neked? – lépett a hátam mögé, leült, két lábát derekam köré fonta, és ugyan ezt megtette a kezeivel is, legvégül hogy minden passzoljon, rátette a kis göndör buksiját a vállamra, és úgy vizslatott.
-          De, pontosan elég vagy. Csak tudod, van, mikor túl sok is. – csúszott ki a számon. – Mármint nem úgy értem.
-          Én viszont értem. Nincs kedved bejönni? – állt fel mögülem és megindult befele.
-          Nem, majd…. később. – érzem, tudom, hogy most megbántottam, és ezek után nem fog szóba állni velem, főleg mert nagy a büszkesége, és mert nekem kell kiengesztelnem. De jelenleg nem vagyok rá életképes.  Ugyan ez volt a pofonos eset után is. Csak annyi különbséggel hogy akkor utána mentem. És most is azt kéne tennem, de túlságosan makacs vagyok. Ahogy az szokott lenni, mindjárt jön Louis és jól kioszt, hogy megint mit műveltem a barátjával. Nos igen, Louis-val nem ápolunk valami jó kapcsolatot, azóta a pofon óta, mert szerinte, hogy az Ő szavaival éljek: Túl igazságtalan vagyok. Nem igen értem, még a mai napig sem tudom felfogni ezt a tényt. Miért lennék igazságtalan? Mert adtam egy pofont egy olyan embernek, aki jogtalanul csókol meg? De már megint a múlt. A múlt; a múlt; a múlt; és a múlt. Miért kell nekem minden áron a múltba vissza mennem. A sejtésem beigazolódott és a dühös Louis csörtetett ki a házból.
-          Már megint mi cseszte a csőröd? – emelte feljebb a hangját. Nem néztem rá, egyszerűen nem tudtam, nem ment, s nem is akartam. Éreztem, amint lefolynak a forró könnycseppek az arcomon, a már így is eléggé szikkasztó melegben. – Nem hallod? – szinte már kiüvöltötte a torkát, a fülemben csengett minden szava, már majdnem berezonált a fülem, az éles hangjától. Felé fordítottam a fejem, de nem teljesen. Amint észrevette az arcom, meghökkenve térképezte fel minden egyes szegletét.
-          Na, mi van? Most már nincs is kedved ordibálni? Nincs kedved földig alázni? Hm? – emeltem most Én is fel a hangom. Már nem bírtam magammal. Legszívesebben bele ugrottam volna a tóba. Közönségünk természetesen volt, mint mindig, és most is Én voltam a fő szerepben. – Esetleg Ti nem szeretnétek elmondani mekkora paraszt, vagyok? – nevettem fel keserűen, miközben a fiúk elé sétáltam. Nem válaszoltak semmit, még mindig lefagyva álltak előttem. Ha nem szándékoznak beszélgetni, tőlem. Nem akadályozom meg Őket abban, hogy csak álljanak, mint a cövek. Megforgattam a szemeimet, majd bementem. Perrie sürgött – forgott a konyhában, nem igen vett észre, aminek különösen örültem. Kár volt magam elszólnom, amint ráléptem az első lépcsőfokra, megnyikorgott és azonnal rám kapta a tekintetét.
-          Do, minden rendben van? – rázta le a kezeiről a lisztet, majd felém közeledett.
-          Igen, minden a legnagyobb rendben. – erőltettem egy mű mosolyt magamra, ám tudtam, ez neki nem elég.
-          Igen, persze. Én meg vak vagyok, nem de? – nevetett fel keserűen. – Nyomás fel a szobádba, öltözz át, és elmegyünk egyet sétálni.
-          Biztos? Mármint, nem szeretnélek ezekkel a felesleges dolgokkal tele traktálni, meg gondolom neked Zaynnel is kéne foglalkozni… - kezdtem bele a felesleges dumámba.
-          Oké, figyelj. Még a vak is látja – az az Én – hogy valami bánt. Tudom, és látom is, hogy Louis is a háttérben van, ahogy Harry. Szerintem nekem ennél több nem is kell ahhoz, hogy beszélgessünk. – nagy nehezen beadtam a derekam, és felcammogtam a szobámba átöltözni. Egy rövidnadrágot vettem fel, egy sima ujjatlannal, a szemüveget a fejemre téve indultam meg lefele. Ahogy körbe néztem, rájöttem nem igen kellett volna. Mindenki lent ült, s éppenséggel beszélgettek. Nem volt kedvem megtörni a nagy csevejt, ezért gyorsan magamra kaptam a fehér, kissé piszkos Dorkóm, és már mentem is ki. Szerencsémre Perrie kint ült a hintaágyban, így nem kellett rá sokat várnom.
-          Csak hogy itt vagy. – nevetett fel. – Már azt hittem, hogy nem is jössz.
-          Először azon voltam, hogy teljesen felesleges lenne eljönnöm, de egyszer úgy is ki kell adnom magamból. Hát, ha már itt a lehetőség, akkor miért pazaroljam el. – vontam vállat, majd az orromra helyezve a napszemüveget, indultunk el a tópart mellett.
-          Mi volt ez az egész kint a kertben? – csapott bele a közepébe.
-          Ne akard azt tudni, de mivel ezért vagyunk, itt most megtudod. – nevettem el magam. – Az egész röviden annyi, hogy bújócskáztunk Harryvel. Elbújtam meg minden, előjöttek az emlékeim, és úgy gondoltam ideje bocsánatot kérnem Tőle. Először nem értette, hogy mit miért mondtam neki, de a végén mindenre „fény derült”. Egy öt – tíz perces beszélgetés után, gondoltam egyet, és leültem a stégre, míg Ő mögém. Akkor, ott, kicsúszott egy olyan dolog a számon, amit Harry teljesen félreértett. Ami az volt, hogy néha már túl sok. Nem szerettem volna megbántani se semmi, de ez csak jött. – tartottam egy kis szünetet, amibe Perrie jól közbe szólt.
-          És gondolom ekkora rontott ki Louis. Értem. Ezen nem kell idegeskedned. Meglátod, előbb megbékél, mint azt hinnéd. – küldött felém egy biztató mosolyt, miszerint minden rendben lesz. Hát, az majd még kiderül.
-          És mi van veled, meg Zaynnel? – kezdtem el terelni a témát.
-          Jó terelő vagy, azt meg kell hagyni. – nevetett fel. – Amúgy nem sok minden.  Azt mondta, hogy tervez valamit estére, szóval össze leszel zárva a másik négy fiúval, ha csak. – esett gondolkodóba. – Ha csak, ne hívod fel Eleanort.
-          Még jó hogy nem mondtad Daniellet. Hallod, múltkor úgy felcseszte, az agyam. – sóhajtottam fel.
-          Mi volt? mesélj már. – kezdte tördelni az ujjait.
-          Nem nagydolog. Üvegeztünk, és hát Én forgattam, az üveg meg rajta állt meg. Szerencsémre jó kis feladatot eszeltem ki számára, ami először nem akart megtenni. – itt már nem bírtam el röhögtem magam.
-          Basszus, Do. Mondd már. – nevette el magát, a már majdnem halálomon.
-          Oké, nyugi mondom. Na, szóval. Mondtam neki, hogy vegye le mindegyik srác felsőjét, azon belül Zayn hasára nyomjon tejszínhabot és hát… Szóval, nyalja le. Addig meg is tette hogy mindegyik srácról lehúzta a felsőt, de mikor a kezébe nyomtam a tejszínhabot megugrott. Ilyet mondott, hogy Ő ezt nem teszi meg, mert, hogy akkor Liam meg fog haragudni, meg Te is és hogy ez nem vicces, mert hogy akkor már mindenki szakadt a nevetéstől. Hát, konkrétan nem kaptam szikrát. – fejeztem be.
-          Pedig úgy maradtam volna. De természetes módon Anyunak kellett segítenem. Na, mindegy. Majd legközelebb. – nevetett velem, míg nem elértünk a tó végéhez.
-          Szerintem menjünk. – fogtam a fájó hasam, szinte már húzta a röhögő görcs.
-          R-R-Rendben, menjünk. – karolt belém, majd a már majdnem sötétben elindultunk vissza. Természetesen csak röhögtünk egész úton, de hagytuk egymást szomorkodni egy percig sem. A viccek csak úgy dőltek belőlünk, és semmi nem tudott meggátolni abban, hogy rossz kedvem legyen. Ezt szerettem meg ennyire Perrieben. Mindig vidám; kedves; és segítőkész. Olyan este hat, talán fél hét fele érkeztünk meg a kis házhoz. Kint sütögettek a tűznél, ami nem meglepő.
-          Na, itt a két elveszett bárány. – pattant fel Eleanor, míg Danielle csak lenéző pillantást vetett rám, leginkább.
-          Gondolom megvoltatok nélkülünk is, de ha hiányoztunk az csak jó, nem Do? – bökött oldalba Perrie.
-          De, nagyon jó. – mondtam unottan, és elindultam befele.
-          Csak nem beijedtél? – horkant fel Danielle.
-          Ezt inkább meg sem hallottam. – nevetettem el magam keserűen.
-          Tehát már süket is vagy. Nem is értem miért szeretett Harry beléd. – sóhajtott fel.
-          Hát, azt ne tőlem kérdezd. Viszont lehet hozzád egy tanácsom? – kérdeztem sunyi mosollyal az arcomon.
-          Már megtetted. – vonyított fel.
-          Mire fel van ekkora szád? Mert oké hogy a játék miatt, de az mikor volt már te úr isten. – néztem fel az égre.
-          Lehet, hogy nagy szám van, de a tied mellett eltörpül. – ezt gondolom sértésnek szánta, csak hogy nekem ez nem jött le.
-          Olyan vicces vagy, de komolyan. Nem gondoltál még rá, hogy elmenj bohócnak? Vagy tudod mit? Inkább ne, mert kevesebb lesz a fizetésed, mint az átlagnak. – rötyögtem el saját magam.
-          Szajha. – mormogta maga elé, de sajnos van olyan jó fülem, hogy meghallottam.
-          Mindenki magából indul ki. – küldtem felé egy pimasz mosolyt, majd elindultam befele.
-          Do, várj. Ne menj be. – kapott a kezem után El.
-          Miért? – kérdeztem rá, mert igen csak meglepődtem.
-          Mert,…. Mert azért ne menj be, mert.. – kezdett el dadogni majd Niall kibökte, végre.
-          Mert bent van Harry csaja, vagy milye. – ezt amint kimondta a szája elé kapta a kezeit, és minden szempár rám irányult.
-          Ó igen? Már van más a fedélzeten.  Értem Én. Csak azt nem, hogy akkor miért Én voltam a mindene; a szerelme; az élete. Felesleges dolgokat mondott nekem, és szépen a pofámba hazudott. – mondtam inkább csak magamnak, majd kirántottam a kezem Eleanor karmaiból, és megindultam befele. Sehol nem volt senki, ezért az egész házat átkutattam. A földszinten senki nem volt, ezért megindultam az emeletre. Szinte feltéptem minden egyes szobát. A legutolsó, az enyém; a mienk; a közös hálónk. Mérhetetlen dühvel téptem fel az ajtót. A csaj ott ült Harry ölében, kezei nyaka köré fonva, míg Harry kezei a csaj derekán pihentek. Amint megláttak a – volt – barátom felkelt majd elém lépett. Kezeimet erősen mellkasom elé fontam, majd felhúztam a szemöldököm.
-          Csak azt ne mondd, hogy nem élvezted. Csak azt ne mondd, hogy Ő mászott rád. Csak azt mondd el, miért? Mit vétettem? Mi volt az a rettentően nagy ok, amiért ezt érdemlem. Csak ennyit mondj, és itt sem vagyok. – suttogtam magam elé, miközben szememet már beborította a könnyfátyol.  Csak csendben álltunk egymás előtt, és bámultuk egymást. Ilyen esetekben, már, csak ha egymásra nézünk, tudjuk, mit gondol a másik, de most? Semmit nem tudok kiolvasni a szemeiből. Semmi érzelmet. Csak az ürességet látom a szemeiben. – Rendben van. Akkor csak annyit mondj; vége?
-          Minek? – erre csak gúnyosan elmosolyodtam.
-          Semminek. Én úgy gondolom, nekünk ez már nem menne. Akkor legyen vége. Azt kívánom, hogy legyetek boldogok, és ne legyenek olyan problémáitok, mint amik nekünk voltak, már ha voltak. Köszönöm, hogy velem voltál kerek fél évig, teljesen magadba bolondítottál. Minden egyes szavaddal; tetteddel, szinte saját magaddal. Azt viszont sajnálom, de rettentően, hogy ez az érzés csak egy oldalú. Mint mondtam, kívánok nektek minden jót. Sziasztok. – erőltettem egy mosolyt az arcomra, majd eljöttem. Nem jött utánam. Gondolhattam volna. Mit is vártam. Persze, majd pont utánam fog jönni, mikor ott van neki az a szőke cica baba. Nagyot fújtattam, majd letöröltem a könnyeimet, s leültem a nappaliba. Át kell alaposan gondolnom a dolgokat. Most meg főleg. Ezek után nem tudnék úgy itt ülni, hogy látom, de nem érhetek hozzá, mert azzal a csajjal van. Fáj a tudat, hogy már nem engem szeret, és lehet, hogy nem is szeretett. Pedig, ez a fél év volt életem legszebb szakasza. Ha ez a nap nem következik be, lehet, hogy most Én ülnék az ölében; engem csókolna; ölelne és nem mást. Már tényleg nem tudom mit vártam. Talán azt, hogy majd ketten; együtt maradunk örökre? Hisz’ azt mondta, hogy örökre szeretni fog. Vagy csak Én voltam túl naiv, és elhittem minden egyes szavát?  Igen, szerintem Én voltam túlságosan is naiv.
-          Kösz a pályát kis anyám. – jött le röhögve a szőke csaj, majd egy vigyort küldött felém és ott hagyott. Hát persze. Túlplasztikázott keblek, feltöltött ajkak, csont vékony lábak. Én meg? Pont az ellentéte vagyok. De örülök neki, azt hiszem ez az a dolog, amire büszke vagyok.
-          Do, miért mondta Suzie hogy sírsz? – lépett be Eleanor.
-          Lényegtelen. – rántottam vállat.
-          Nem hiszem, akkor nem sírnál, és nem lenne vörös a szemed. – ült le mellém, közben észrevettem, ahogy a többiek is nézelődnek erre fele.
-          Gyertek be, elvégre a Ti házatok, és nem kell sokáig megtűrnötök. Talán még ma, és aztán többet soha. – nevettem fel kínosan.
-          Miért? Mondd már el mi történt. – kezdett sürgetni Zayn.
-          Vége. Remélem, értitek. Én erről nem tudok; nem akarok és nem is fogok beszámolót tartani. Túlságosan fáj ahhoz, hogy elengedjem, de megtettem. Azt hiszem… Úgy érzem rám más ember vár, és nem Ő. – töröltem meg a kézfejemmel a vizes arcom, majd felsóhajtottam.
-          Ezt nem mondod komolyan? A miatt, a kis csicska csaj miatt? – csattant fel Louis, amin nem kicsit lepődtem meg.
-          Látod. Ilyen az élet, Én pedig vagy elfogadom, vagy elfogadom. – rántottam vállat, majd újra kitört belőlem a sírás.
-          Nem, mert nem ilyen az élet. Ti ketten egymásnak vagytok szentelve! Az nem lehet, hogy Ti ketten más lány illetve fiú mellett legyetek. Ez csak egy álom, kérlek titeket, csípjetek meg. – kezdett hitetlenkedni Louis, és itt már nem akartam hinni a füleimnek.
-          Nem azért hogy megbántsalak, vagy valami, de minden rendben van veled? Tudod, hogy most velem, Dorothy Sparksal beszélsz így? Kedvesen? - kérdeztem egy kisebb mosoly kíséretében.
-          Igen tudom. Már régóta ki szerettem volna veled békülni, de valami mindig megakadályozott benne. Sajnálom, amiket mondtam, nem állt szándékomban, de túl sokszor csalódott már Harry. Most viszont úgy érzem, Te csalódtál, és Miatta. – hajtotta le a fejét. Felálltam, oda mentem elé majd megöleltem.
-          Érd el, hogy boldog legyen. De nélkülem. – suttogtam a fülébe, mire értetlenül elhajolt tőlem, majd a szemembe nézett.
-          Ne kérj olyat, ami megvalósíthatatlan. Csak ezt ne. Ez senkinek nem menne. Csak is neked. – nézett mélye a szemembe.
-          Megtenném Én, nem is tudod milyen szívesen. De, az a bökkenő hogy nem szeret. Érzem, hogy nem táplál már felém olyan érzéseket, mint akkor. Az Én véleményem ez. Az egész egy Nyári szerelemmel kezdődött. Most meg? Elhiheted, legszívesebben vele öregednék meg. De nem tehetem, nem tehetem, mert már mást szeret, aki nem Én vagyok. – csordultak ki az újabb könnyeim, amiket követett a többi.
-          Beszéld meg vele. – engedett el majd nyomott egy puszit a homlokomra, és mindenki kiment. Nem értettem miért mentek el, csak mikor meghallottam magam mögött a torokköszörülést. Megfordultam a tengelyem körül, és észrevettem Őt.
-          T-tényleg azt szeretnéd, hogy vége legyen? – csuklott el itt – ott a hangja, ami a megszokottnál sokkal mélyebb volt; szemei pirosak és karikásak voltak, de ez nem változtatott azon a tényen, hogy gyönyörűek.. Megesett rajta a szívem, de még mennyire hogy megesett.
-          Nehéz. Nehéz elmondani, amit érzek. Talán igen, az lenne a legjobb. – sütöttem le a szemeimet.
-          Miért? Miért ez lenne a legjobb? Mondd el az okot, és békén hagylak. – lépdelt egyre közelebb, és közelebb.
-          Hát épp ez az. Nem akarom, hogy elhagyj. Nekem Te vagy a mindenem. De… Amint megláttam a szobában azt a csajt és téged. Elszorult a szívem, szinte megtéptem volna. De nem. Ha Te Őt szereted, nem akadályozlak meg benne. Mint azt fent is mondtam, vége. Ez a történet csak egy volt a sok közül. De a legszebb. A legszebb, amit soha; de soha nem fogok elfelejteni, mert lehetetlen. Lehetetlen, ahogy az is hogy többször nem ölelhetlek, csókolhatlak egyszerűen nem érhetek hozzád. – foglaltam össze röviden mindent.
-          Akkor… Tudom, ezt az egészet nem lehet nem megtörténtnek mondani, és tudom, hogy neked nem is menne. Csak.. Azt szeretném, hogy ha mellettem maradnál. – folyt le egy könnycsepp az arcán, amit készségesen töröltem le.
-          De… - kezdtem bele a mondandómba.
-          Nem kell az a szó hogy De. Elegem van ebből a szóból. Érted? Nem kell, hogy szerepeljen ez a szó az életünkben. Csak az, hogy egy szép napon, Te legyél az Én csodálatos feleségem. – döntötte homlokát az enyémnek, és akarva – akaratlanul is elkezdtek folyni a könnyeim.
-          Azt mondod, hogy… Hogy szeretsz? – néztem fel könnyes szemeibe.
-          Nem. Nem mondom, hogy szeretlek, mert az hazugság. Én, imádlak. Te vagy a mindenem. Mikor megláttalak az ajtóban a torkom elszorult. Azt hittem leordítod a fejem, megtéped Suzie-t, és utána még Én is kapok. De nem tetted. – beszélgettünk tovább, csendben. Szinte suttogva.
-          Őszintén mondom, azon voltam már, hogy megtépem, tehát nem tévedtél sokat. – nevettem el magam.
-          Imádom a mosolyod. – puszilta meg az arcom. Ezen az egészen csak mosolyogni tudtam. A pír megint elöntött, olyan lehettem, mint egy rák. De előtte semmit nem szégyelltem tenni.
-          Mi lesz velünk? – sóhajtottam fel.
-          Ami eddig. – ölelte át a derekam, majd közelebb vont magához.
-          Ez nem ilyen egyszerű. – túrtam bele a hajamba.
-          Akkor milyen? Csak azt ne mondd, hogy nehéz, mert ez nem igaz. – mosolyodott el.
-          Annyira rossz érzés, hogy nem lehetünk együtt, mert van ez a kis…. Ez a kis, csibe. – nem akartam csúnya szót mondani arra a libára, így a csibe szó tökéletesen megfelelt. Erre csak hangosan felnevetett, majd egy apró puszit lehet a számra.
-          Héj, mi volt ez? – támadtam le, amint elvált ajkaimtól.
-          Ugyan már Do. Fél év alatt megszoktam, hogy mikor a számat vizslatod, erre vársz. – tette meg az előző cselekményét.
-          Igen; pontosan. És erre. – pusziltam meg most Én.
-          Aha, mert Én meg erre. – nevette el magát, majd rendesen, úgy, mint eddig még soha, megcsókolt. Szinte égette az ajkaimat az Övéivel. Szorosan tartotta a derekam, míg Én beletúrtam göndör fürtjeibe, majd a másik kezemmel húztam még közelebb tarkójánál.
-          Most már tudom mi hiányzott, úgy egész nap. – suttogta a számba, majd lehelt egy puszit az orromra, ismét.
-          És még is mi? Ha szabad kérdeznem, Mr. Styles. – kulcsoltam össze kezeim a nyakán, és úgy néztem bele gyönyörű szemeibe.
-          Nos, Miss. Sparks, aki nem sokára Mrs. Styles lesz. Maga hiányzott, de eszméletlenül. – szorított magához, és ahogy csak tudott ölelt.
-          Igen? Nekem nem úgy tűnt fel. Ahogy elnéztem, eléggé el volt foglalva más szájában. – húztam az agyát.
-          De Én téged szeretlek és… Na, álljon meg a menet! Miket beszélsz Te itt össze vissza? Egésznap a szobában poshadtam, rád várva. Aztán mikor bejött Suize, beült az ölembe, és akkor jöttél Te be. Ne keverd a szart, pici szívem. – puszilta meg a homlokom.
-          Én? Soha! – nevettem el magam.
-          Soha nem mondd, hogy soha! – emlékeztetett a dolgokra feleslegesen.
-          Jaj, mint ha Te nem mondtad volna még azt, hogy SOHA. – ráztam a fejem. – De visszatérve az eredeti témára. Mi van velünk?
-          A szerelem. – mosolyodott el, ma már sokadára édesen.
-          Ami azt jelenti, hogy? – csúsztattam le kezeimet a mellkasára, és vártam, hogy választ adjon.
-          Te az enyém vagy! – megforgattam a szemem, majd a pólója nyakánál fogva magamra rántottam egy csókra. Túlságosan is akaratos egy személy, amit imádok benne, de mindig eléri azt, amit akar. Nyelve puhán simogatta az enyémet, míg keze bebarangoltam oldalamat; derekamat és fenekemet. Imádom, mikor az ilyen pillanatokat törik meg a torokköszörülések.
-          Látom, jól elvagytok Ti nélkülünk is. – szólalt fel Danielle. – De legalább mennétek szobára.
-          Látom, nem vagy ínyedre. – sóhajtottam fel.
-          Gratulálok. Okos vagy, csodálom, hogy átengedtek az Általánosban. - nevetett egyedül a fa viccén.
-          Ez olyan vicces volt, mint az, mikor beijedtél a sötétben. – röhögtem el magam.
-          Ne szórakozz velem Te kis senki házi. – közelített felém.
-          Jajj, Hazza védj meg, a végén még megölnek. – kezdtem el nyávogni, mire mindenkiből – beleértve Liamet is – elkezdtek röhögni.
-          Gyere Baby, ugorj a nyakamba. – mondta holt komolyan, majd Ő is elnevette magát.
-          Most még csak nevettek, de mikor holtan találod életed szerelmét, már más lesz a véleményed. – kacsintott Harryre, majd leült a kanapéra.
-          Még egyszer nem kacsintasz a pasimra, mert kinyomom a szemeid, másodszor, nem ülsz arra a kanapéra! – emeltem fel a hangom, mire megugrott.
-          Miért nem ülhetek le? Tán Ő kegyelme szent helye? – rebegtette meg a szempilláit.
-          Nos, ha tudni szeretnéd nem. De, hát oké, elmondom rendben Hazz? – fordultam már nevetve az említett fele, mire csak bólintott. – Ne akadj ki, de itt AZ, történt.
-          Jézusom. Liiiiiiiiiiiam. – sikította el magát. – Irány a Pláza.
-          De Dani, vasárnap van, este. – nézett az órájára Liam. Hát, rettentően sajnálom, az biztos.
-          Akkor meg vigyél haza, csak ne kelljen itt lennem. Nyomás. – sipítozott továbbra is.
-          Mikor ágyban vagy mit csinálsz, ha már most kiszakad a fülem? – kérdeztem fen hangon.
-          Neked arról nem kell tudnod. – nevetett fel gúnyosan.
-          Jaj, mint ha annyira kicsi lennék, igaz? Mondd csak, neked mennyi gyereked lehetne.. – kezdtem bele, de – gondolom – Harry befogta a számat hatalmas kezeivel, és elhúzott.
-          Kicsim, ezt ne oké? Elég ez szegény Liamnek is. Nem tud mit csinálni vele, és már nem is érez iránta úgy. Nem kell sokáig elviselned, csak még egy hétig, és kész. Rendben van? – nézett rám igenlegest választ várva, s kapva csókot nyomtam szája sarkába.
-          Megpróbálom elviselni, de nem adok neki sok esélyt. – nevettem el magam.
-          Majd megint elrángatlak, de akkor fel a szobába. – húzódott perverz mosolyra a szája, majd egy kicsit, de tényleg csak egy kicsit bele boxoltam a hasába, mire fájdalmasan felnyögött.
-          Csak nem egy kisebb menetet húztatok le a konyhában? – húzogatta a szemöldökét Zayn.
-          Deee, olyan jó volt. – nevettem el magam, ezzel tudom, hogy Danielle agyára megyek.
-          Legalább mentetek volna fel. – sóhajtozott, mint aki annyira érdekel a dolog.
-          Nem is tudod milyen jó, Hazza rám öntött valamilyen diétás joghurtot. Nem tudjátok kié? – kérdeztem Daniellere sandítva.
-          Nem érdekel. Romlott volt. – rántott vállat.
-          Ugyan már.. Láttam, ma járt volna csak le. Bár igaz, Te azt már nem eszed meg, mert árt a ráncaidnak. – kacsintottam rá.
-          Do, mit mondtam kint? – rázta a fejét Harry.
-          Hogy gyorsabban. – röhögtem el magam.
-          Nem igaz. Nem ezt mondtam. – nézett fel hirtelen.
-          Igaz, mert azt mondtad, hogy; kicsim ááááá, mindjárt elmegyek. – itt már sírtam a nevetéstől, de erre még Danielle feje is rátett egy lapáttal.
-          Oké, szerintem Én most megyek. – mondta zavartan az előbb említette személy, amit szíves – örömest fogadtam.
-          Van isten. – néztem fel a plafonra.
-          Igen úgy látszik, de nem tud számolni. Nem kellett volna egy ilyen kis utcasarkit a világra hoznia. – kezdett el megint fel – felsóhajtozni, majd utánoztam.
-          Jhaj, nem is tudom jhaj, úgy gondolom, jhaj, mindenki magából indul ki, jhaj. – játszottam rá.
-          De nagy a szád bogaram. – csapta össze a tenyereit.
-          Úgy csapdosd itt nekem a kezeidet, hogy lehet ez volt az utolsó. – kacsintottam rá, majd hátra dobtam a hajam.
-          Hát Harry, ennél nagyobb fruskát nem is találhattál volna. – kezdett el megint sóhajtozni és itt elegem lett.
-          Rendben van. Ne itt sóhajtozzál, mert a végén még ide is élvezel. Inkább menj, és keresd meg a barátnődet a drága kis Suziet és menjetek vásárolgatni, rendben? Adjak esetleg pénzt, vagy megszerezed út közben az út szélén? – kezdtem el kifele tolni.
-          Ha már így megkérdezed, de adhatsz egy kis pénzt. – tartotta elém a markát, és mint aki tényleg ad neki pénzt tartottam is a kezem.
-          Látom nem érted. Na, nem baj, szióka, és többet meg se lássalak. – toltam ki teljes erőmből az ajtón, majd lassan; fejet rázva indultam meg a többiek fele.
-          El sem hiszed mekkora terhet vettél le a vállamról. Köszönöm. – lépett elém Liam, majd amilyen szorosan csak tudott megölelt.
-          Ez a legkevesebb. Nem értem, hogy hogy lehet valaki ekkora…. Ekkora nem is találok rá megfelelő jelzőt. – nevettem el magam.
-          Én találok. Ugyan az, mint Te. Egy ribanc. – jelent meg az ajtóban Suzie.
-          Nocsak, mi szél hozott erre fele? – húztam fel a szemöldököm.
-          Itt van a pasim. – rántott vállat.
-          Ó igen? És ki? Ha szabad kérdeznem. – mosolyodtam el gúnyosan. – Ne akard, hogy Téged is úgy elküldjelek, mint Azt.
-          Engem Te nem tudsz megfékezni. – vetette oda flegma stílusban.
-          Hát hogyne, végül is ki vagyok Én, ugye bár.. – estem gondolkodóba.
-          Jó kérdéseid vannak. Örülhetsz annak, hogy Harry kibírta melletted fél évig. – pillantott a mellettem álló srácra.
-          Ebbe ne keverd bele, szívecském. Ez a mi harcunk, és ebbe senkinek semmi bele szólása nincs. – fontam össze magam előtt a kezeim s közelebb léptem hozzá.
-          Most félnem kéne? – rebegtette meg szempilláit.
-          Esetleg. Nem biztos. – jelentettem ki holt komolyan.
-          Nem is értem magam, minek vagyok még itt?! – beszélt magának meg elhúzott.
-          VÉGRE!! – szólaltunk fel egyszerre.
-          Te vagy a legjobb. – ölelt át hátulról Harry, miközben maga felé fordított.
-          Most mondjam azt, hogy tudom? – nevettem el magam.
-          Inkább maradj csendben. – kacsintott rám Niall, mire csak megforgattam a szemem.
-          Addig forgatod a szemeid, míg kiesnek és nem láthatod a testem. – játszotta meg magát Harry, mire összeborzoltam a haját és közelebb húztam egy csókra. Éreztem, ahogy belemosolyog, így nekem is elbújt az a gonosz kis mosolyom, nem tehetek róla.
-          Hogy ha lenyeltétek egymást mehetnénk tovább sütögetni? – zavarta meg az idill pillanatot szint úgy Niall.
-          Tudnak időzíteni. – mentolos lehelete befurakodott az orromba és ezek után, már semmi kedvem nem volt elengedni. Hozzá bújtam, és vártam, hogy elrángassanak. Hát, sokáig ugyan nem kellett, mert Louis a nagy romboló értette a feladatot, és már húzott is el.
-          Ugyan, hova viszed a zsákmányom? – húzott vissza Harry.
-          El, mivel nem tudtok, megmaradni illetve nem tudtok kijönni. – húzta fel az orrát Niall, majd kicammogott.
-          És mi van, hogy ha Én nem akarok kimenni? – tudakolóztam meg a dolgokat, mire minden szempár rám szegeződött. – Mi van? – erre már nem válaszoltak. Minden fiú felkapta a „lányát” és már rontottak is ki. Még Niall és Liam is megoldotta, mivel Li felkapta Niallert és úgy csobbantunk a vízbe. Ahhoz képest, hogy este van, már majdnem fél kilenc is elmúlt meleg van. Szinte egyszerre jöttünk fel a víz alól, és tört ki a nevetés. Louis a formáját hozva, megijedt egy vízi növénytől így Harry karjaiba ugrott, ezzel ellökve engem.  – Tomlinson!
-          Tomlinson! – kiáltottunk rá egyszerre, mire még jobban megugrott és kisietett a vízből.
-          Ez olyan hülye. – nevettem el magam, miközben Hazza mellkasába temette arcom.
-          Csak annyira, mint Te. – két kezét combom alá tette, felemelt és kisétált velem a tűzhöz, majd a többiekkel együtt beszélgettünk, ettünk – khmm Niall… - , és talán még az éneklés is közbe jött.
-          Igaz, hogy van olyan dalotok, aminek az a címe, hogy Summer Love? – emeltem fel a tekintetem, majd körbe néztem a fiúkon.
-          Igen, de mit szeretnél vele? – érdeklődött Zayn.
-          Csak hallani. Azt hittem eléneklitek, de akkor mindegy is. – rántottam vállat, majd visszafeküdtem Harry ölébe és úgy pásztáztam tovább arca mindegyes szegletét. Máig nem értem, hogy mivel érdemeltem ki, és azt sem értem, miért engem választott.
-          Végül is. – nézett le rám egy elragadó mosoly kíséretében.
-          Hozom a gitárt. – pattant fel Niall, és már futott is. Öt percben sem tellett, már kint ült köreinkben s hangolta a hangszert.  – Akkor mehet? – pillantott fel, mire a fiúkkal egyetemben bólogatni kezdtünk. Zayn kezdte az egész dalt. Gyönyörű hangja van, kirázott a hideg, ami furcsa mivel lehet vagy 20-25°C. Harry folytatta a sort. Hát, gondolom, nem kell mondanom, végig nekem énekelte mélyen a szemeimbe nézve, miközben hajamat simogatta. A hangja teljesen átjárt, szinte beleborzongtam. Niallnek valami fantasztikus hangja van. Meglepett vele, nem hittem, hogy ennyire erős és tiszta. És még Őt akarták kitenni a bandából. Nem volt sok időm gondolkodni ezen, mert jött Louis, aki szint úgy meglepett. Különleges hangja van. Egy élmény volt hallgatni. Liam, nos, azt tudtam, hogy mély hangja van, de hogy egyszerre mélyes és magasan is énekeljen. Van hozzá tehetsége.  Majd megint Niall, s újra Zayn. A végén, öt csodálatos hang szólalt fel egyszerre. A melegség átjárta az egész testem, szívem. A szemembe könnyek gyülekeztek. Az egész szöveg szinte a belsőmig hatolt, bár nem tudom miért, megmagyarázhatatlan. Talán pont azért, mert a mi kapcsolatunk Harryvel nyáron kezdődött, így ez egy Nyári szerelem. De nem bánom. Amint befejezték a dalt, teljesen magamból kifordulva törtem ki zokogásban. Már majdnem lyukat fúrtam a fejemmel szegény barátom hasába, de ennek ellenére csak ölelt. Egy idő után – gondolom én – elege lett, felemelte a fejem, és egy nagy vigyor kíséretében felállított.
-          Miért sírsz? – kezdte el letörölni a vizes arcom, mire csak megráztam a fejem.
-          Csak azt ne mondd, hogy szar volt. – esett kétségbe Zayn.
-          Dehogy. – nevettem el magam. – Pont ez az. Hogy túlságosan is jó volt, s túlságosan is bele éltem magam.
-          Az sosem baj. – vont vállat mosolyogva Liam.
-          Nagy ölelés. – szólta el magát Louis majd mindenki oda özönlött és megszorongattuk egymást.
-          Harry. – szólítottam meg, mikor mindenki visszaült a helyére.
-          Igen, kicsim, úgy hívnak! – nevette el magát.
-          Mikor komoly akarok, lenni ne hülyéskedj. – borzoltam össze a haját.
-          Nem akarok bunkó lenni, de Do, Te sosem tudsz komoly lenni. – nevette el magát Eleanor is.
-          Jó akkor nem mondom. – zártam le a témát.
-          Most már igen csak érdekel. Szóval? – ültette az ölébe hőn szeretett barátom.
-          Szeretlek. – kulcsoltam össze a kezeim nyakán.
-          Tudom. – villantott egy 1000wattos mosolyt.
-          Hülye. – és itt kezdetét vette az egy esetleg két talán három szavas beszélgetésünk.
-          Mint Te. –
-          Nem is. –
-          Na, jó békén hagylak. – vont vállat, mire összeszűkítettem a szemeimet. – Ne nézz így.
-          Hogy ne nézzek? – húzogattam a szemöldököm.
-          Tudod Te azt. – forgatta meg a szemeit.
-          Hahó, mi is itt vagyunk. – szólalt fel kínosan Perrie.
-          Hát persze. – mormogta magának Harry a hajamba.
-          Mondtam már, hogy milyen szerencsés vagyok? – kérdeztem pár perc elteltével.
-          Most már igen. – eszegette Niall a pillecukrot.
-          Akkor most mondom, Én olyan szerencsés vagyok. – sóhajtottam fel, miközben elmosolyodtam. – És most tényleg nagyon komolyan mondom, szóval ne szóljatok bele.
-          Do, biztos hogy most mondod el? – szólalt fel szint egyszerre Eleanor és Perrie.
-          Miért? Akkor mondjam már el amikor… - kezdtem bele, de Liam közbe vágott.
-          Mi van már? – csattant fel.
-          Oké, szóval. Harry, kérlek szépen ne akadj ki. – fordultam az említett fele, majd felhúztam és a fülébe suttogtam. – Apa leszel. – éreztem, ahogy megszűnik a levegő vétele, majd egy nagyot sóhajtva elmosolyodik.
-          Most csak viccelsz velem. – nevette el magát.
-          Azt hiszem nem. – tettem a kezét a hasamra, és pont akkor – olyan volt, mint ha - mozdult meg benne a csöppség. Hirtelen a szája elé kapta a kezét, és alig akarta elhinni, amit érzett, avagy látott.
-          És… - kezdett bele.
-          Még nem tudni. Még nem mentem el orvoshoz. Meg szerettelek volna vele várni. És, ha esetleg nem vállalnád, Én akkor sem vetetném el. – ráztam a fejem, miközben visszahelyezte a kezét a hasamra.
-          Eszem ágában sem lenne elengedni titeket. – nézett mélyen a szemembe, és láttam, ahogy megcsillan bennük egy – egy könnycsepp.
-          Miről van szó? – szólt oda Louis. – Miért azt mondtad, hogy titeket? Csak nem vagy?
-          De, igen az vagyok. – mosolyodtam el, miközben megfordultam, így a többiekkel szembe kerültem.
-          Mától senki nem érhet az Én drágáimhoz. – ölelte át a derekam Harry, majd összekulcsolta a hasamon.
-          És, fiú lesz vagy lány? – kérdezte bezsongva Perrie.
-          Te, nem azt beszéltük, hogy megvárom vele Hazzát? Még Én sem tudom. – nevettem el magam, majd hátra hajtottam a fejem, így pont az említett vállára „esett”.
-          Holnap megyünk haza, és indulunk is a dokihoz. – terült szét egy mosoly Liam arcán.
-          Ezt úgy mondod, mint ha a Te gyereked lenne. – bökögette Niall Liam vállát.
-          Hát, végül is nekünk kell majd rá vigyázni mikor az Anyuka meg az Apuka éppenséggel távol lesz, nemde? – ingatta a fejét köztünk és a többiek között.
-          Végül is, ott a pont. – adott igazat Harry a barátjának. – Kit tudja, hányszor kell lepasszolni a gyereket vagy a gyerekeket.
-          Hogyne, majd Ők fogják felnevelni is, igaz? – néztem kérdőn rá.
-          Akár. – sütött le a szemeit.
-          Hahaha, persze. – nevetett Zayn. – Elég lesz nekem majd a kicsi Zayn meg a kicsi Pez.
-          Csak nem? – meredtem előre, merthogy nekem erről egyetlen egy szót sem szólt senki, főleg nem Perrie.
-          De de, szóval, nem tudom, mennyi gyerekkel lesztek megáldva. – kuncogott fel, majd oda mentem és jól megölelgettem.
-          Na, de Én most megyek szerintem lefeküdni. És mielőtt még visszajönne az a kis hárpia Suzieka, viszem magammal a gyerekem apját is. – fintorogtam egyet, majd mindenkitől elköszönve indultunk fel.
-          Még mindig nem hiszem el. – ült le immáron az ágyra, Hazza.
-          Pedig itt lenne az ideje. – vontam vállat majd lefeküdtem.
-          És még nem is vagy a menyasszonyom, nem beszélve arról, hogy a feleségem sem vagy. lesznek ám itt feladatok javában. – ezen csak felkuncogtam, és szembe fordultam vele.
-          Remélem nem gond, hogy még csak most tudsz róla, de előbb nem volt merszem elmondani. – sütöttem le a szemeimet.
-          Engem nem zavar, hogy csak ma mondtad el, sőt, így még tetszik is. – emelte fel a fejem az államnál fogva majd egy büszke mosoly kíséretében megcsókolt.
-          Most viszont aludjunk, fáradt vagyok. – adtam az arcára egy puszit majd megfordultam. Kezei automatikusan a derekam köré fonódtak, és éreztem, hogy még simogatja, persze – még – feleslegesen.
-          Jó éjt, kincseim. – puszilta meg a fülem mögötti részt, amibe – mint mindig – beleborzongtam.
-          Jó éjt, Hazz. – a lehető legboldogabban hunytam le a szemeim, és mosolyogva aludtam el, várva, a holnapi nap eseményeit.