2013. július 31., szerda

65. " Alex, mi olyan jó testvéri párost alkottunk! "

Holá Sweeties:3 

Kezdek igazán angolosra váltani :'D Sajnálom, de a kint lét ezt váltja ki belőlem:3 
Szeretném minden olvasómat arra kérni, hogy adjon magáról jelet, ha még olvassa a történetet, mert kb. fogalmam nincs néha, hogy mi a frásznak fáradozom ennyit!:/ Oké, nagyon szépen köszönöm annak a 4, 5 embernek, aki folyamatosan ír véleményt, mert nagyon jól esnek, és mikor meg láttam, hogy már 43+ olvasó van, akkora erőre kaptam, hogy befejeztem ezt a részt! És igen is sok időmet ennek a blognak áldozom, mert a másik kettőt, hármat jelenleg hanyagolom; a Stephanie-s történetbe, lassan egy hónapja nem volt friss:/ Ez a rész is, 10 oldalas lett!:O Nem azzal van gond, hogy írni kell, mert szeretem csinálni, de miattatok! 
Wow...
Ez most így most hirtelen jött ki belőlem, sajnálom, és ne vegyétek sértésnek, de nekem igen is számítanak a vélemények! 
Akkor is itt lenne az új rész, és még mindig nem szeretném bevezetni a komi határt, szóval várom a véleményeket!;) Jó Olvasást!:) 

Love ya,
ß♥ xoxo


Meglepően jó érzés volt újra a közelembe tudni azt a lányt, akit ténylegesen szerettem. Boldogsággal töltött el a tudat, hogy nem feledkezett meg rólam, és nem kapta fel a vizet a múltkori kirohanásom miatt. Azt hiszem, sokkal tartozom neki... ~ Harry Styles

.:: Stella szemszöge ::.

A szemeim őrült gyorsasággal nyitódtak ki, és csak remélni tudtam, hogy nem kell szembe néznem, Vele.
Körbe pillantottam a szobában és a tekintetem a hasamon szunyókáló fiúra tévedt. Kezeit az enyéimen pihentette, nyugodtnak látszott. Halkan szuszogott, már-már horkolt. Az ablak nyitva volt, így a friss levegő szabad utat törve magának jutott be a szobába. Harry göndör fürtjei közül, néhányat felkapott a gyenge szél, amin akarva-akaratlanul is elmosolyodtam. Bele sem gondoltam, hogy magamnak ártok azzal, ha Rajta vezetem le a feszültséget. Valljuk be, nem tudom mi ütött belém. Talán direkt húzott fel, ezzel is segítve rajtam, hogy ne legyek feszült? Mert el kell mondanom, az utóbbi időben igen csak rosszul éreztem magam, többek között a találkozás miatt.
Hirtelen sajogni kezdett a fejem, és úgy éreztem, mindjárt össze esek, ami furcsa, mert fekszem, és mint az már egy ideje leeshetett volna, kórházba kerültem. Helyesbítek, kerültünk.
Forgott velem a szoba, és hirtelen éreztem azt, mintha fejbe vágtak volna, ezzel újra a vak sötétbe kergetve engem. Komolyan, ezek direkt szívatnak!

Csak forgok. Mint minden, ami él és mozog körülöttem. Egy hatalmas sziget közepén vagyok, ami körül van véve vízzel - nos, ez nem meglepő. Néhol látom azokat a tipikus cápa uszonyokat, vagy miket, nem tudom hogy hívják, ezzel felhívva magukra a figyelmet, hogy bizony körbe vettek. Hirtelen tört rám a hányinger, az éhség, egyszerűen minden. Félő volt, hogy itt helyben össze esek. 
- Vigyázz! - hallottam egy kétségbe esett hangot, és abban a pillanatban repült el mellettem egy kókuszdió. Oké, jól kezdődik. 
Elsötétült minden, és egy szúrást éreztem meg a jobb karomon. Hideg cseppek áztatták a testem, éreztem, ahogy rá csepegnek a testemre, majd beszívja őket. Olyan érzésem volt, mint aki új erőre kapott. Érthetetlen dolgok, emlékképek peregtek le előttem. Egy éjszaka, egy vízzel, habbal, rózsával teli medence, egy göndör hajú kisfiú, egy gyönyörű kislány,és egy ismeretlen ház, amiből az önfeledt nevetés hallatszik ki, majd egy teljesen fehér felület. Mintha leesett volna az első hó. Alig fordultam meg, már mindenhonnan hallottam, ahogy szólítgatnak. 
- Stella, kincsem! - egy szőke, dús hajú lány fut felém, mint abban az álmomban, mikor azt álmodtam Harry megöli Zayn-t - Ne hagyd Őket el! Menj vissza, kérlek szépen! 
- Ki vagy te? És... még is mit csinálsz velem? - érdeklődtem aggodalmasan, mikor kezét átnyomta a testemen. 
- Időd még van! Ugyan kevés, de legyen annyi elég, hogy én mindig veled leszek, veled vagyok, itt bent! - kezeit, a saját szíve felé tette, majd rám mosolygott. 
- Ismerlek? 
- Túl jól ismersz, kincsem! A szüleinkre ne haragudj, Alex-et is tűrd el, becsüld meg, Katie és Greg, pedig jól vannak, ne aggódj miattuk. Akit védened kell, az... 


- Miss. Winter? Jól van? - hangokat hallottam, talán most már erősebben, mint az elmúlt pár percben. Rázogatást észleltem a karomon, halk sutyorgást, és halk zokogást.

Lassan fészkelődni kezdtem az ágyban, ezzel figyelmet irányítva magamra. Minden erőmet össze szedve, azon voltam, hogy kinyissam a szemem, és mikor már majdnem megvoltam, minden erőm elveszett. Hirtelen jutott eszembe, mikor a hideg cseppek érintkeztek a bőrömmel, új erőre kaptam, és ahogy előjöttek az álmomban (?) történtek, se perc alatt erőre találtam, és egy gyíkot megszégyenítő gyorsasággal pattantak ki a szemeim.
- Istenem! - valaki hangosan felzokogott, és gondolataim szerint, kivitték a teremből. Legalábbis, az ajtó csukódása, erre engedett következtetni.
- VAS HAPPENIN'? - jelent meg vigyorogva Zayn előttem, mint aki azt hiszi, jelenleg képes vagyok felfogni a viccet. Igaza van, mert képes vagyok.
- Nem sok - vontam vállat egyszerűen, mint aki most kelt fel reggel, a saját ágyában.
- Hogy érzed magad? - bukkant elő a semmiből Justin. Justin hogy került ide, tényleg?
- Megvagyok, de pontosan mit is keresek egy kórházban?
- Csak a szokásos idegeskedésed miatt kerültél ide - vázolta egyszerűen a dolgokat - Fogalmam nincs, hogy mi történt. Látta még Scooter, mikor beszaladtál. Aztán bejöttem, mondván, hogy mindjárt megyek, de aztán kint találtam a többieket, akik meghökkenve hallgatták, ahogy beszélgettek Harry-vel. Jelenleg kint ül, mert nem engedték be hozzád.
- Miért nem? - suttogtam halkan.
- Kiverte a hepajt, mikor meglátott, ennyi az egész. És mivel neked nem szabadott lármára kelned ezért ki lett tessékelve...
- Doktor úr - szólítottam le a velünk szemben álló orvost, és írogált szorgosan valamit.
- Tessék?! - pillantott fel mosolyogva.
- Maga a kezelő orvosom, vagy mi a csuda? Csak mert általában Dr. Smith-hez kerülök...
- Nos, Dr. Smith nem tudott ma bejönni, de magának ezzel nem kell foglalkoznia, ma már elhagyhatja a kórházat. Egy két órán belül vissza jön az egyik nővérke, nála lesz a zárójelentés, alá kell írnia, és már mehet is haza.
- Rendben, köszönöm - mosolyodtam el. Biccentette egyet, és el is hagyta a kórtermet.
Beszélgettünk még Justin-val, de Scooter hívta, így el kellett mennie, de megígérte, hogy hívni fog, mielőtt véglegesen elmegy, elvégre nála vannak a cuccaim... legalábbis a nagy része.
- STELLA! - alig fejeztem be a mondani valómat, mindenki az ajtó irányába kapta a fejét, ahonnan Eleanor száguldott befelé.
- Oh, te is itt vagy? - mértem felé egy gúnyos pillantást.
- Londonban vagy, és nem is szólsz?
- Mint látod, nem szóltam, most is kórházban fekszem - válaszoltam laposan, mint akinek semmi kedve vele beszélgetésbe elegyedni. Igazából már sikongatva meséltem volna neki, hogy milyen volt Justin-val, hogy milyen érzéssel tölt el, hogy itt újra láthatom a többieket, és persze Őt.
- Nézd, én sajnálom, ha tettem valamit, mert most nem teljesen értelek.
- Nem is baj - intettem le, ezzel egyúttal be is fejeztem ezt a témát. Furcsa volt nekem Eleanor, már az nap is, mikor ketté mentünk Harryvel. Lehet, hogy csak én képzeltem másnak, fogalmam nincs, de nem az a szokványos, őrült lány volt, ahogy most sem.
Mindent tudó tekintettel mértem fel, tetőtől-talpig, ami a többieknek is szemet szúrt, még sem szóltak bele.
- Zavarunk? - törte meg a csendet Louis.
- Engem ugyan nem - nevettem fel - Harold-val mi van?
- Kint ül vele Alex - lesokkoltam. Alex... Alex a testvérem, itt van, mondhatni velem egy légtérben, furcsa módon, még nem jött be.
- Alex - suttogva ejtettem ki a nevét, miközben Liam egy "ezt-remélem-tudod-hogy-nem-kellett-volna" fejet vágott, ezzel letudva Louis-t - És még nem jött be - hümmögtem.
- De, volt már bent - folytatta helyeslően Louis, mire Zayn oldalba bökte - Mi van?
- Kussolj! - pirított rá halkan, amin kuncognom kellett.
- Miért nem jön be?
- Fél, hogyhogy fogsz rá reagálni...
- Fogalmam nincs, de ha nem jön be, sosem fogom megtudni, ahogy ti sem - vontam vállat, és az ajtóval kezdtem el szemezni.
- Akkor mi megyünk is. Majd még jövünk, szia Ella! - villantott egy vigyort Zayn, mire szemeim nagyra nyíltak.
- Ella? Komolyan? Ennél jobb avagy rosszabb nincs? - nevetve hagyták el a kórtermet, majd felváltotta őket... Alex. Na, erre kíváncsi leszek... nagyon is.
- Helló - köszönt feszülten. Felnevettem.
- Helló? Mik vagyunk mi egymásnak? - vontam kérdőre, azt hiszem teljesen jogosan.
- Nem veszekedni jöttem.
- Én pedig nem veszekedem! - mosolyodtam el - Csak tudod... furcsa, hogy most hirtelenjében elő kerültél. Több, mint három hónapja még csak egy üzenetet sem küldesz, most meg, hogy valószínűleg felhívtak, hogy kórházba kerültem, ide jöttél, csak hogy jó testvérként tekintsek majd rád. Emellett, anyuéknak is tudjál vinni információt rólam, mert feltehetőleg nekik a munka most is fontosabb, mint az, hogy itt legyenek. Már megszoktam azaz igazság, egyszerűen csak meglepetésként ért hogy beléptél - daráltam le gyorsan, ezzel elmondva a véleményem, és várva, hogy mit lép erre.
- Nem egyáltalán nem fontos nekik a munka, illetve de, de te fontosabb vagy nekik...
- Még sincsenek itt!
- Te azt honnan tudod? - pillantott el egy másik irányba, ezzel is jelezve, hogy hazudott.
- Nem ér olyan dolgokat mondani, ami nem igaz, ugye tudod? Alex, mi olyan jó testvéri párost alkottunk. Az egész média, mindenki megirigyelte. Miért jutottunk ide? Hm?
- Fogalmam nincs... - sóhajtott fel egy kis idő elteltével - Nekem bejött a munka időszak. Nézz rám, huszonegy éves vagyok, és mondhatni most végzem életem második olyan jellegű munkáját, amelyet mindig is szerettem volna. Megvalósítottam az álmom, ahogy te is. Elfogadtam, mikor mellőztél, és edzésekre jártál, most meg, hogy nekem jött be az, amit szerettem volna, már rossz vagyok? Én elnéztem, ahogy David viselkedik a bátyádként. Tudod te, hogy mekkora űrt hagyott bennem az, hogy vele ünnepelted meg a tizennyolcadik szülinapod, mert nem jöttél haza? Pedig lett volna időd, sőt... igen, valóban. Én is elmehettem volna, de partival készültünk neked, Danielle is szakított rád időt, lemondta az egyik mondhatni legfontosabb edzését, hogy ott legyen. Eleanor visszautazott Párizsba, mikor Louis-nak sokkal nagyobb szüksége volt rá Londonban, mint neked. Azért néha gondolkodj el azon is, hogy akkor ki az önző!? - kétségek közé estem. Igaza volt, talán túlságosan is igaza. Hiányoltam már ezt a beszélgetést, és most, hogy ezekkel szembesített, mintha egy szikla esett volna le a szívemről. Senki nem mondta a szemembe soha, hogy milyen vagyok, vagy ha megváltoztam, akkor miben, és hogyan. Alex mindig ott volt nekem. Mikor örültem, mikor szomorú voltam. Örült, mikor valóra vált az álmom, szomorú volt, mikor nem jött össze nekem valami. Én meg? Álmai munkájával foglalkozik, én meg még csak le sem szarom!
Nem ezt érdemli.
- Fogalmam nincs, hogy mi váltotta ki belőlem ezeket a dolgokat. A múltat nem tudom megváltoztatni, maximum a jövőt jobbá tenni. Sok minden történt, mióta anyuékkal elmentél, ezt gondolom tudod. Ketté mentünk Harry-vel, aztán elmentem Justin-val Kanadába, ahol igen csak megfutamodtam. Értheted itt a változásomra, bár én nem nagyon észleltem. Két, talán három hónap telt el, miután viszont láttam a srácokat, valamint ma Eleanor-t. Anyu, apu nem keres, én sem őket. Ha nem érdeklem őket, én minek változtassak ezen a dolgon?
- Ez nem így megy, te is jól tudod, húgi - rázta meg a fejét, fel-felsóhajtva - Anyuék sok mindenkivel szerződtettek le, emiatt minden idejüket csak a munkának szentelik. Jókor voltak jó helyen, és most a munkájuk is megállja a helyét. Foglalkozni szeretnének velünk, te nem is tudod mennyire, de jelenleg  a munkára kell figyelniük, mert a házat, ami Párizsban van, megakarják tartani. Ahhoz pedig pénz kell. És itt is van egy villánk, Londonban. Emellett nem egy kocsit kell fenntartanunk. Plusz-mínusz ugye mi, mint gyerekek. Meg mikor rád jön a vásárolhatnék, és elköltöd majdnem az összes pénzt ami a kártyádon van. Azt valakinek, avagy valakiknek pótolni is kell. Bizony ám - bólintott mosolyogva, mikor látta, hogy jobb kedvem lett... mérsékelten jobb - Látom nem bírtál magaddal Kanadában - köhintett egyet, majd a jobb kezem felé biccentett. Tekintetemmel követtem, az övét, majd szélesen elvigyorodtam, mikor az újonnan szerzett tetoválásommal szemezget - Kereszt?
- Ahogy mondod... Danielle-nek is volt egy, ezzel úgy gondoltam, megemlékezem róla. És amúgy is... tetszik. Elmúltam tizennyolc, és amúgy sem ez az egy van.
- Hogy mondtad? - kerekedtek el a szemei.
- Nem. Ez. Az. Egy. Van. Vágesz? - nevettem fel.
- Persze, értettem. Na, mutasd csak.
- A bal csuklóm belsejére a Believe feliratot varrattam, a jobb csuklóm belsejére meg... nos... azt nem mutatom meg.
- Miért nem? Talán valami olyasmi? - húzogatta perverzül a szemöldökét. Ha nem lenne a bátyám, már tuti megütöttem volna.
- Nem, semmi köze a perverzséghez. Igazándiból az volt az első tetkó, amit megcsináltattam.
- Akkor az nagy jelentőséggel bír, nemde?
- Igen, akárcsak a piercing - húztam a számat.
- Nincs harag... igaz? - mosolyodott el féloldalasan.
- Eddig sem volt, Lex - kacsintottam rá - Gyere ide, én nem tudok felállni - vontam vállat, majd ölelésre tártam a karjaim.
- Nem tudtam mi hiányzott jobban - ahogy nevetve fújta ki a levegőt, csiklandozta a nyakam, ezzel engem is halk kuncogásra késztetve - Ez az ölelés, vagy az, hogy hozzád vágjam, hogy igazam van.
- Nekem te hiányoztál - váltottam komolyra - Fogalmam nincs, hogy-hogy bírtam ki nélküled amúgy.
- Megvoltál, és ennyi a lényeg - kacsintott rám, mikor elhúzódott.
- De többet ugye nem mész el már?
- Még egy két hónapot kibírsz nélkülem?
- Alex, Június vagy Július van? - merengtem el hirtelen.
- Valószínűleg Június. Miért?
- Akkor oké, csak kérdeztem - mosolyodtam el, mire értetlen fejet vágott - Ne nézz már, basszus!
- Oké-oké, tökmag.
- Alexis! - szóltam rá már nevetve.
- Kopp-kopp! - jelent meg vigyorogva az orvos, mellette a nővérke.
- Jó napot! - köszönt egyszerre.
- Nos, itt írj alá kérem, és már távozhat is - átnyújtotta a papírt, amit gyorsan alá írtam, majd távoztak is, engem egyedül hagyva, ugyan is Alex elmondása szerint, értesíti a többieket is.

Nincs is jobb, mint a nappaliban lévő kanapén elterülni, chipset enni, miközben a TV-ben Tom & Jerry-t nézünk. Mást, ezt undorítónak tartja, ha hat fiú egy lánnyal az élen elterül a kanapén, néha benyögnek egy-egy perverzebb megnyilvánulást, nekem ez még is normális dolog. Eleanor-nak el kellett mennie, így Ő nem jött velünk ,,tunyulni", bár, elmondása szerint, neki ez egy kicsit sok, ami megértettünk, elvégre sosem volt benne az ilyen dolgokban. Harry a kanapé egyik, míg én a másik oldalán helyezkedtünk el, közöttünk a többiekkel. Alex előttem ült a földön, a két vállára tettem a lábaim, ezáltal teljesen lecsúszva a kanapéról; már feküdtem szinte a levegőben. Louis, mondván, hogy nagyon fáradt, elfeküdt a kanapén; a feje Liam, és a lábai Niall ölében vannak. És még én foglalok sok helyet! Mikor Niall megpróbált Zayn-re feküdni, a barna, mondhatni fekete hajú srác felpattant, lehúzta Tomlinson-t az ágyról, majd befészkelte magát mellém. Addig-addig veszekedtek, míg nem elsikítottam magam, ezzel minden figyelmet magamra irányítva.
- Többet melléd sem ülök! - fogta a fülét Zayn, miközben átmászott a kanapé túlsó oldalára, Harry mellé.
- A pofám leszakad, komolyan mondom! Egy átkozott filmet nem tudok végig nézni anélkül, hogy mászkálnátok minden fele! Elég! Menjetek a földre - kezdtem őket le lökögetni -, és hagyjatok nekem helyet! - mikor mindannyian a földön végezték -Harold magától szállt fel, és ült át a fotelba- elterpeszkedtem, felhangosítottam a TV-t, majd ügyet sem vetve rájuk folytattam, amit félbe szakítottak.

*~*~*

Nem tudom mikor lett vége a mesének, nem tudom, hogy mikor aludtam el, ahogy azt sem tudom, mit keresek jelenleg a ,,szobámban". 
Az ágyban felülve vettem tudomásul, hogy semmi nem változott azóta, mióta elmentem innen. Talán, egy-két képpel bővült a fal, amiken most igazán elnevettem magam, és mit mondjak, jól is jött egy kis jókedv. Liam és Zayn, látszik, hogy nem tud mit csinálni a koncerten a fotózkodás helyett.  Aztán következett Danielle képe, amin egyből elmosolyodtam. Egy ,,Tudom, hogy ez a kedvenc képed!;)" felirattal volt ellátva, amin muszáj volt elmosolyodnom. Tovább nézelődve, felfedeztem az egyik rajzomat is a többi kép mellett. Meglepett, mert senki nem tudott róla, még Harry sem, hogy esetleg Ő tegye ide. Aztán megláttam. Megláttam, egy olyan képet, aminek valószínűleg nyomós oka lehet, hogy itt legyen. Harry virított rajta, valamint Lux. Eddig semmi gondom nem volt a képpel, viszont egy olyan személy is helyet kapott rajta, mint Taylor Swift. Félre értés ne essék, én elfogadom, hogy együtt voltak Harry-vel, és hogy ,,szerették" egymást, de nekem ne lógjanak a falamon ilyen képek, amin édesdeden vannak, mert engem kurvára nem érdekelnek, már bocsánat a szó használatért!
Idegesen téptem le a falról a képet, és nem érdekelt, ha le jön vele a vakolat. Gyorsabban, mint szoktam szeltem lefelé a lépcső fokokat, mit sem foglalkozva azzal, hogy Louis ront ki a mellettem lévőből, és szól utánam. A nappaliban tunyult Zayn, mellette Niall, Liam pedig a konyhában sertepertélt, így arra vettem az utamat.
- Jó reggelt - mosolygott kedvesen, majd felém fordult - Ouh...
- Ouh, igen, ouh! Mi a francért van egy ilyen kép az én szobám falán?
- Fogalmam nincs, Stella, kérdezted már az egyetlen olyan személyt, aki tudhatja?
- Nem én - nevettem fel kínomban - Előbb a többiektől is, hogy aztán ne rajta töltsem ki minden dühömet!
- Elhiszem, hogy mérges vagy, de azért ne vidd túlzásba, oké?
- Próbálom, de nehéz lesz - sóhajtottam fel. Amint megfordultam, az ajtóban találkozott a tekintetem az eddig kint ülő fiúkkal - Ti esetleg, nem tudtok erről valamit? - lebegtettem meg előttük a képet.
- Mi a fasz?! - röhögött fel öblösen Zayn - Ne már, ez a szobádban volt?
- Meglepő avagy nem, de igen, ott lógott a rajzom mellett a falon! - nagy levegőket vettem, és lehet, hogy túl komolyan veszem ezt az egy képet, de akkor is. Milyen pofátlanság az, hogy olyan képet akasztanak a szobámba?!
- Oké, nyugi, menj, és kérdezd meg - intette felfelé Niall - Mondjuk lehet, hogy Alex meg Louis bent vannak nála, fogalmam nincs, egy próbát megér mindenképpen! Aztán tessék helyzet jelentést mondani.

- Oh, Stella-t ismervén, nem kell nekünk helyzetjelentés, halljuk mi az élő közvetítésből - rötyögött Zayn, mire szúrós szemekkel illettem meg - Menj, és halkan, tudod - mutatóujját ajkai elé emelve suttogott, majd mind hárman, de leginkább Zayn egy hatalmas vigyorral küldtek el a fenébe. Szép, mondhatom.

Mormogtam még egy sort, majd a leglassabb tempót diktálva indultam el a Göndörke szobája felé.
- Ha így haladsz, soha nem érsz fel - vetette oda Liam, s mikor rá néztem, mindegyik a lépcső alján állt, összefont karokkal, figyelvén arra, hogy mit csinálok.
- Soha nem mondd, hogy soha - nevettem fel.
Végül is, lassan, egy tíz perc alatt felértem a lépcső tetejére!
- Haladunk! - tapsoltak meg a fiúk, akik még mindig engem lesve nevettek.
Figyelmen kívül hagytam a megjegyzésüket, és szaporán indultam el az utolsó ajtóig. Mert miért nem lehet mondjuk az övé az első szoba?! Nem értem, mindegy is. Mielőtt bekopogtam volna, Alex erőteljes hangja akadályozott meg abban, hogy megtegyem.
- Akkor most kérdezem meg utoljára, ki feküdt össze kivel? - nem volt dühös, csak a maga módján feldúlt. Megértettem, mivel ez a téma még nekem is sötét volt, de nem éppen egy veszekedés-beszélgetésből szerettem volna megtudni, hanem rendesen, és Harry-től személyesen. Nagy levegőt vettem, majd benyitottam, minden kopogás, figyelmeztetés nélkül.
- Ez mit keresett nálam? - lebegtettem meg előttük is a képet, mikor Alex mellé értem. Az ágyon ült Harry, mellette állt Louis, Alex pedig az ajtónak háttal, ezért kerültem mellé.
- Wow - ennyit tudott kinyögni egyszerre a három fiú. Mondanom sem kell, még inkább felhúztam magam.
- Majd ha esetleg, valakinek eszébe jut, hogy egy ilyen kép mit keres az én szobámban, jobban mondva nem is az enyém, de a cuccaim között, akkor az kérem szépen tájékoztasson, mert rohadtul nem érdekel egy olyan kép amin Harry meg az egyik exe van. Kösz szépen! - a képet Louis kezébe nyomtam, majd hátat fordítva nekik kiléptem az ajtón, és hallhatóan becsaptam azt - Akkor kezdődjék a nap!
- Ezt meg kell ám még beszélnetek, ugye tudsz róla, Winter? - követett Zayn, egészen a kanapéig.
- Oké - hagytam rá - Eljössz velem futni?
- Futni? Esik az eső, te majom! - elsétáltam az ablakig, és muszáj volt rájönnöm; igaza van.
- Oké - felnevettem magamon - Ezek szerint most kell vele beszélnem, mi?!
- Talált-süllyedt - jelent meg a nappaliban Louis, mögötte a kicsit dühös Alex-vel.
- Nem mész sehova! Idegbeteg állat ez a gyerek! - levágódott a kanapéra, majd hanyagul kezdte irányítani a tévékapcsolót - Beszélni nem tud. Vagy suttog, mint egy kisgyerek, vagy üvölt, mint egy elmebeteg. Mikor kérdezek valamit nem válaszol, csak néz, aztán elpillant! Komolyan, nagyon felbaszta az agyamat!
- És ilyenkor döbbenek rá, hogy Te és Stella valóban testvérek vagytok - bólogatott elismerően Niall.
- Akkor itt sem vagyok - integettem negédesen, s mielőtt még Alex megakadályozott volna bármiben is, már kettesével szeltem a lépcsőfokokat.
Most vagy soha! - gondolattal bekopogtattam. Semmi élet jel, így még egyszer megkíséreltem a dolgot, és már meg sem lepődtem azon, hogy nem válaszolt, így hát benyitottam. A fürdőből víz csobogás hallatszott, így feltételeztem, hogy fürdik, vagy csak készül. Csendben becsuktam az ajtót, majd helyet foglaltam az egyik fotelben. Az asztalon hevert a kép, amit még tíz perce hoztam fel körülbelül, ami ezek szerint azt mutatta megnézte a képet Ő is.
Eltelhetett már negyed óra, fél óra, semmi nem történt. A víz ugyan úgy csobogott, ugyan immáron halkabban, de az ajtó nem nyitódott. Kezdtem be pánikolni, hogy még is mi történhetett. Rátörni, nem törhetek csak úgy, szóval marad a tipikus kopogás. Nem történt semmi. Kezdett fel menni bennem a pumpa, így benyitottam. De még milyen jó volt, hogy benyitottam. Harry drága, elaludt a kádban, ahova nem mellesleg folyt még a víz, és nem sok kellett ahhoz, hogy beszippantsa a vizet. Olyan pánikroham tört rám hirtelen, mint mikor megláttam, hogy Lux egyedül szándékozik átmenni az úttesten. Kapkodva zártam el a vizet, és hálát adtam az istennek, hogy habfürdőt használt a fürdéshez. Elkezdtem pofozgatni, és a harmadik-negyedik ütésre, már ébredezett.
- Te még is hogy kerülsz ide? - pillantott rám azonnal, majd mit sem törődve, hogy anya szült meztelenül van, feljebb csúszott, de pont úgy, hogy ne látszódjon teljesen.
- Oh, nagyon szívesen, hogy mentettem az életedet, legközelebb hagyom, hogy elnyeljen a víz - vigyorogtam rá idétlenül, és elhagytam a fürdőt.
Öt perc elteltével, Harry kilépett a fürdőből, derekán egy törölközővel.
- Azt hittem, már elmentél - fogalmam nem volt, hogy ezen meglepődött-e, vagy inkább gúnyosan mondta, esetleg... fogalmam nincs hogy, de szépen semmibe vette, hogy ott ülök. Mást vártam igazából - Ha a kép miatt vagy itt, akkor azt kell mondanom, hogy fogalmam nincs, hogy mit keresett a falon. Ez eleve egy cikkből van kivágva, ha megfigyelted.
- Elhiheted, hogy az engem nem érdekel - nevettem fel erőltetetten.
- Valahogy sejtettem - vont vállat - Mindegy, azt hittem, hogy megbeszélhetjük, mert mikor ketté mentünk, te elszaladtál a problémák elől, mint sem megbeszéltük volna. Tudom, hogy hibáztam, ezt nem is tagadom. De megtörtént. Ha akarnám, sem tudnám megsemmisíteni a múltat, szóval el kell fogadd, akkor megcsaltalak. Kimondom, mert miért hazudjak a szemedbe? Bevallom, nem tetszett, mikor azokat a modell pasikat nézted, és áradoztál róluk. Féltékeny voltam, ezt csak vissza szerettem volna neked adni valahogy. Másrészről, pedig igencsak gyerekesen viselkedtem, mert nem szabadott volna felkapnom azon a vizet, hogy végzed a munkádat. Fogalmam nem volt, hogy mit teszek, mikor lefeküdtem Taylor-val, nem akartam, még is megtettem. Olyan dühöt éreztem, amilyet még soha.
- De Harry... azok csak képek voltak... - dadogtam kétségek közé esve.
- Oh igen, csak képek. Meg az üzenetek Twitteren, igaz?!
- Miről beszélsz?!
- Azt hiszed, hogy ha nem jelentkeztél ki, nekem feltűnik? Nos, szépen belementem az üzenetekbe, mert úgy gondoltam, hogy az én fiókomban vagyok, és szokásom elolvasni a rajongói leveleket. Igen ám, de mást nem láttam, mint szerelmes leveleket, vagy mit tudjam én miket. Kérdőre akartalak vonni, hogy még is mik azok a levelek, de láttam, ahogy a többiek nevetgélsz lent, közben nézed a pasis képeket. Megfogtam magam, és inkább elmentem. Megaláztál, érted?!
- MEGALÁZTALAK? ÉN? MIKOR, TE ESZEMENT? MIKÖZBEN VELED VOLTAM SENKIVEL NEM VOLT VISZONYOM! - fakadtam ki talán a kelleténél hangosabban.
- Ne ordíts!
- Olyan görény vagy! Honnan veszed, hogy kavartam több pasival, míg téged szerettelek?!
- Nekem ne hazudj, Stella! Olvastam a leveleket!
- Na ne mondd! - csattantam fel, újra - Nekem ne mondd, hogy ha belépnék a te fiókodba, és elolvasnám az üzeneteidet nem jönnének velem szembe szerelmes levelek a rajongóidtól! - és itt abba maradt minden. Igaz, eddig sem volt tiszta a látásom a könnyektől, de láttam megcsillanni a szemeiben valamit. Talán leesett neki a tantusz, hogy csak rajongók voltak, akiknek szerintem soha nem lesz semmi közük hozzám. Idegesen túrt a hajába, majd minden előzmény nélkül karjaiba vont. Görcsösen szorított magához, és várta, hogy lépjek valamit. De nem tettem. Csak hagytam, hogy szorítson magához. Már szinte remegett, ahogy tartott. Felsóhajtottam. Lassan vezettem fel a két oldalon kezeimet, majd a háta mögött összekulcsoltam őket. Felszakadt Harry-ből a hörgős zokogás. Furcsa, mert nem láttam még ilyen szinten sírni. Talán megkönnyebbült, hogy léptem felé. Fogalmam nincs.
- Szeretlek! - ötletem nem volt, mit mondjak, egyszerűen meglepett. Meglepett, ahogy egyszerre ennyi mindent felvállalt - Idióta vagyok, sajnálom - folytatta - Ne haragudj! - nem tudtam mit tenni. Szorosan öleltem vissza; fejem mellkasába temettem, és hagytam, hogy ellazuljon. Kellett neki a veszekedés, úgy látszik. Kezdem azt hinni, hogy átveszi a stílusom.
Lassan, ölelkezve lépdeltünk el az ágyig, ahol leült, majd az ölébe vont, és tovább tartott magánál. Nem foglalkoztatott a dolog, hogy egy törölköző van csak rajta, és már valószínűleg az sem lenne, ha nem lennék bent, jó volt újra érezni az illatát, és a közelében lenni. Épp' merültem volna bele a gondolatokba, mikor az ajtón a többiek csak úgy berontottak, a bátyámmal az élen.
- Óóó - Harry-vel a lehető leggyorsabban robbantunk szét, és pillantottunk az ajtó felé. Alex zavartan kapott a tarkójához, majd Louis rontott előre.
- Tubicáim! - nem is tudom, hogy melyik volt cikibb. Az, hogy egy ilyen pillanatban zavartak meg minket, vagy az, hogy valószínűleg az arcom, már mint a paradicsom, olyan vörös volt.
- Csak nem rosszkor jöttünk? - nevetett fel Liam.
- Oh, de hogy! - intettem le. Míg én, a többiekkel kommunikáltam Harry elrejtette könnyes tekintetét mögöttem, s továbbra sem engedett el. Lepillantottam a kezeire, amik már-már elfehéredtek a szorítástól - Ne, Harry - óvatosan fűztem le ujjait mind a derekamról, mind a másik kezéről.
- Ne - halkan, rekedten, szinte már könyörgött azért, hogy ne engedjem el.
- Nem megyek el, hallod?! - óvatosan emeltem fel a fejét, s mikor tekintetünk találkozott, egy teljesen másik srácot láttam magam előtt.
- Jobban érzem magam, ha itt vagy - rázta meg a fejét, és vissza tette oda a kezeit, ahol voltak. Menthetetlen volt. Ő is, és a helyzet is. Kezeim össze kulcsoltam nyaka körül, majd a mellkasomra húztam. Óvatosan megpusziltam göndör fürtjeit, mire halkan szipogni kezdett. Túl érzékeny lett. Fogalmam nincs, hogy mi történt vele, de nem volt ilyen azelőtt, mielőtt össze jöttünk.
- Rendben, de remélem azt tudod, hogy még közel sem vagyok kibékülve veled, igaz? - a többiek hirtelen párologtak el az ajtóból, amiért nagyon hálás voltam nekik. Tudják, hogy nem rájuk tartozik, még ha segíteni is szeretnének.
- Ezzel tisztában voltam eddig is - válaszolt halkan - De régen láttalak már, és nem volt hozzám fogható, amit műveltem a backstage-ben. Nem tudom, hogy mi ütött belém. A tudat, hogy ahol most hozzád érek, Justin kezei is járkáltak, sőt, ki tudja még hol...
- Ha féltékenységből lehetne díjat nyerni, magasan vernéd a korosztályod - nevettem fel hangosan, s ahogy elképzeltem, mikor átveszi a díjat, még jobban rám jött a nevetés.


Kérdés: Miért van az, hogy sokan várják a részeket, és mikor megírom -nem mellesleg hosszasan, csak miattatok- akkor meg nem jönnek a vissza jelzések? Tök happy vagyok mindig, hogy újabb olvasó, akkor számíthatok komikra, és mikor kikerül az új rész, megállunk 5 véleménynél!:S 

2013. július 24., szerda

64." Nem bírsz egy helyben meg maradni, neked játszanod kell a szuperhőst! "

Holá Babes:3! 

Oh, milyen új fajta köszönés:3:D 
Először is, köszönöm a 40+ feliratkozót, wow, nem hittem, hogy elérjük:3:') Köszönöm, tényleg! A komikat is, bár, azok még növekedhetnének!:s Mától hivatalosan is vége a sulimnak, szóval Szeptemberig próbálok hetente részeket hozni! Ez majd adja magát;) 
Amit a fejezet végén tettem fel kérdést, kérlek titeket, válaszoljátok meg, mert számomra fontos, és ki tudja, lehet, még nektek is tetszik az ötlet:)! 
Utólag ugyan, de Nagyon Boldog 3. Születésnapot a bandának:') El sem hiszem, hogy immáron 3 éve boldogítanak minket a hülyeségeikkel:'3 Aztán itt van még a klip is:') Én olyan büszke vagyok rájuk, komolyan♥! 
No, de! Nem rabolom az időtöket, várom a véleményeket, valamint az újabbnál-újabb olvasókat!;) 
P.S.: Nem sokára megtaláljátok oldalt az ,,Elérhetőségeim" modult, ahol majd elérhettek bármikor.;) 

Love ya,
ß♥ xoxo




Túl gyorsan történt minden, fogalmam nem volt arról, hogy mi történt. Beszélgettek, hangosan ez tény, de mikor kiáltást hallottunk bentről, mindenki megfagyott egy pillanatra! - Niall Horan 

.:: Stella szemszöge ::.

- Lenyűgözni? - az állam, biztosan a földet súrolta, már csak ettől a kijelentéstől. Megdörzsölte a szemét, majd felült az ölemből. Végigpásztázta a tömeget, akik a teremben voltak, majd felszólalt. 
- Na hát... - nevetett fel kissé gúnyosan - Hol hagytad "Dzsásztin Biíbőrt"? - ejtette ki direkt helytelenül Justin nevét - Az előbb, még nagyon jól elvoltatok a színpad mellett, meg... úgy egészen máig, minden rendben volt veletek, mit keresel itt? - hirtelen levegőt is elfelejtettem venni, de jobban érdekelt az, hogy Harry jelenleg megvetett. 
- Harry?! - suttogva ejtettem ki a nevét, még én magam sem hittem el, az előbb történteket. 
- Mi van? 
- Én... - tátogtam, mint egy hal. Nem tudtam, mit is mondhatnék, már ha ilyen esetben az ember megtud szólalni. Azt hittem, hogy itt helyben esek össze, már annyira nem éreztem magam erősnek. 
- Na, menj már. Mire vársz? Justinkára? Tudtommal, Ő kint van! - mutatott az ajtóra. 
- Oké, megyek - sütöttem le a szemeim, s köhintettem egyet. Halkan távoztam a szobából, de amint becsukódott mögöttem az ajtó, előtörtek belőlem a könnyek. 
Nem értettem, mi történt...
Az egyik pillanatban, még a karjaimban volt, és kedvesen válaszolt, most meg mint aki azt sem tudja hol van, kiparancsol a teremből. Hitetlenkedve néztem körül, ám, Justin nem volt itt. Mivel már kiürült a nagy terem, oda felé vettem az utamat, de ott sem volt senki pár hírességen, valamint a takarítókon kívül. Összetörten rogytam le az egyik legközelebb álló székre, ahol hagytam, hogy eluralkodjon rajtam újra a fájdalom. 
Nem egyszer jöttek már ide hozzám, kérdezvén, hogy mi bajom van, de mindig csak annyit mondtam: nem lényeges. Nem lényeges mi van velem, úgy sem segítene az, ha elmondanám bárkinek is a történetet. Ennek fejébe, a telefonom is folyton csörög, de nem foglalkozom vele, ha lesz időm másra is -mert jelenleg magamat sajnáltatom, és a gondjaimmal vagyok elfoglalva-, és újra hívnak, majd felveszem. 

.:: Harry szemszöge ::.

Miután Stella elment kínos csend ült a szobába. Zayn haragosan méregetett, Liam mindent tudóan, mint szinte mindig, Niall meg volt hökkenve, gondolom még az előző képek miatt, bár nem igen tudom, hogy mi történt. Louis azt sem tudta mit tegyen, és én is így voltam vele. Fogalmam nem volt a következményekről. Azt sem tudom, hogyhogy került ide Stella... Mikor a színpadon eszre vettem, mellette pedig Justint merhetetlen dühöt ereztem, és azon voltam minden erőmmel, hogy bebizonyítsam Stella-nak, én sokkalta jobb vagyok, mint a Bieber gyerek, meg ha nem is így van. 
De tudnia kell, hogy szeretem. Nem tudom, hogy hordja-e, vagy hordta-e a nyakláncot amit neki adtam, vagy egyszerűen eladta jóval többért, mint az előző "barátnőim". Az viszont biztos, hogy nem engedem, hogy Justin mellett maradjon. Bárki más, csak őt ne. Sok régi szál köt össze minket és szinte senki nem tud róla, amit nem is bánok. Anyunak sem mondtam el, bár ő és Gemma sejtenek valamit nem kérdeznek rá sosem.
- Nem vagy normális, ezt garantálom! - jött nekem elsőnek Zayn, és ami a legrosszabb benne, én magam is tudtam, hogy igaza van - Szerinted, azért jött be, mert szereti Justin-t? - kérdezte higgadt hangon, egy csepp jelét sem mutatta a dühnek. Emiatt néha irigylem, képes úgy veszekedni hogy közben nem is - Szerinted, az most milyen érzés lehet neki, hogy elküldted? Ő ment oda hozzád elsőnek, észlény! Minket körülbelül észre sem vett, a te seggedet pátyolgatta, mert nem bírsz egy helyben meg maradni, neked játszanod kell a szuperhőst, hogy jobb legyél, mint Justin. De most mondom, ez rohadtul nem jött össze - azzal kiviharzott az ajtón, nekem válaszolási időt sem adva. 
Csendben vártam ki, amíg a többiek is elkezdenek elhordani minden bunkónak, már nem számított. Liam-től nem vártam, pedig, tőle is kaptam pár szép szót. 
- Miért nem gondolkodsz, mielőtt cselekszel? Mi van, ha ezzel most mindent elrontottál? Miért nem tudod elfogadni, hogy Justin jobb nálad ilyen téren? - Ő sem volt dühös, sőt, mi több, még lelket öntött belém a szövegével, úgy, ahogy Zayn is. 
Mikor elterveztem, hogy én már pedig el megyek Kanadába, nem gondoltam komolyan, csak hirtelen felindulás volt. Nem számítottam rá, hogy ilyen rövid idő alatt sikerül majd egy olyan falat magam elé húznom, hogy ne törjek meg, mikor meglátom, esetleg mint most, elküldöm. Szeretem még, ez nem is vitás, minden vágyam, hogy visszakapjam, de nem lehet. Nem lehet, mert tönkre tenné a karrierem. Elbeszélgettem Tom-val, jobban mondva, Ő velem. Csak Róla volt szó, és mivel Tom kemény vágású fickó, nem bírja, ha megtörve lát minket. Addig halasztgattam ezt a beszélgetést a menedzsmenttel, míg nem össze nem szedtem magam. Hosszas folyamat volt, de nem törhettem meg. Röviden, és tömören arról szólt a beszélgetésünk, hogy mikor együtt voltunk, rosszabbnál-rosszabb cikkek jelentek meg rólunk, és mindent összehadováltak. Ezeket Tom szépen elsimította, mindkettőnk részére, és kikötötte, hogy többet nem szeretne hallani a Starry kapcsolatról, akármennyire is rosszul érint engem, vagy őt. Kristen-vel is társalgott, miszerint beszéljen Stella-val erről a kapcsolatról, de tudom, hogy nem fog. Érzem. Mindegy is. Tom kerek-perec megtiltotta, hogy újra összejöjjünk Stella-val, mert ez a karrierem kárára is mehet. A fúk erről semmit nem tudnak, kettőnk, akarom mondani hármunk, avagy négyünk közt maradt minden. 
- Utána mennék, de nem tehetem - motyogtam halkan, magam elé meredve. 
- Miért nem teheted meg? - kérdezte már-már gúnyosan Niall - Tudtommal nincs megtiltva...
- Kussolnék a helyedben, haver - pirítottam rá, talán túl keményen. 
- Többet nem is hallasz rólam - emelte magasba a kezeit, azzal eltűnt az ajtó mögött, és biztos vagyok benne, hogy Ő is Zayn után ment. 
- Szépen veszted el az önbizalmad, ezzel együtt, a számodra fontos embereket. Meggondolnám előbb, hogy mit mondok! - kacsintott rám Liam, azzal Ő is elment. Fantasztikus. 
- Louis? Te? - kérdeztem nem rá nézve. 
- Menjek el? 
- Ez rajtad múlik - vontam vállat egy nagy sóhaj kíséretében. 
- Rendben, akkor most mondd el, miért nem mehetsz utána - ült le mellém érdeklődő pillantássokkal megajándékozva. 
A képen, amúgy nem Harold van!;)
- Nem mondhatom el - jelentettem ki feszülten, de még mindig nem néztem rá. Csúnyán nézett rám, láttam a szemem sarkából, így inkább felálltam, majd az asztalhoz sétáltam. A táskámból kivettem a pénztárcámat, majd kihúztam belőle egy képet. Kicsit gyűrődött volt már, de nem érdekelt - Ez volt a legelső közös képünk. 
- Igen, én csináltam - húzta ki magát büszkén.
- Ha akkor nem vagy, nekem ez sem lenne, köszönöm - eresztettem el egy kisebb mosolyt.
- Ugyan, imádtalak titeket, jobban mondva Stella-t, ezzel idegelni. 
- Ez a kép pedig... - sóhajtottam fel, mikor egy újabbat húztam elő a másik oldalról - Pedig egyszerű nap volt, még is a legjobb. Még Párizsban készült, mikor egyik este elmentünk sétálni. 
- Héj - egyik kezét átdobta a vállamon, majd elmosolyodott - Nem tudom, miért nem lehettek együtt, bár, sejtem. A lényeg, ne add fel ilyen könnyen. Akármennyire is fáj neked jelenleg, hogy Justin mellett van, ne add fel. 
- Én már nem bízok semmiben. Addig oké volt, hogy itt van, de minden hirtelen ért, mikor megölelt ma. Louis, nem tehetem ezt vele, magammal meg végképp nem. El kell engednem, de Ő nem fogja feladni, én meg nem fogok ellenkezni. A fenébe is, Louis. Miért ilyen nehéz? - a képeket bámulva beszéltem a leghalkabban, majd egyre erősödő hangnemben, ami úgy látszik, nem zavarta. 
- Szólok Zayn-nek, hogy jöjjön el - sóhajtott fel - Menj, és beszélj vele. Ne érdekeljen a következménye. Elvisszük helyetted. 
- Nem, ezt nem engedem meg! - törtem fel azonnal, elszakítva a tekintetem a képtől. 
- De, megengeded! Barátok vagyunk, jóban-rosszban kitartunk egymás mellett. Áldozatokat is kell hozni. 
- Nem. Louis, ti ezt nem érthetitek! - idegesen tettem vissza a képeket, közben a másik oldalon kiestek a pénz érmék. Persze, most még ez is. 
- Ne kapkodj, nyugodj le - fogta meg a vállam. Kivette a kezemben lévő dolgokat, és mélyen a szemeimbe nézett - Most szépen össze szeded a gondolataidat, és ki mész Stella-hoz... 
- De... 
- Beszélsz vele, mi meg elintézzük, ha lesznek következményei. Ne érdekeljen hogy mi fog történni. Tudom, hogy a többiek is benne vannak, csak felhúzták magukat az ügyetlenségeden. De nem haragszanak, segíteni szeretnének, egytől-egyig. Úgy hogy szépen hívom Liam-et, hogy vissza jöhetnek, biztos, hogy a csajodat próbálják összekaparni! - kezeit lefejtette rólam egy mosoly kíséretében, majd elkezdett telefonálni. Gyorsan felkaptam a földről a kihullott pénzérméket, vissza tettem a helyükre, és a telefonáló barátom felé fordultam. 
- Aha, majd bemehetünk. De hallod, nekem kéne egy új napszemüveg... - kezdett el trécselni valószínűleg Niall-vel Louis. 
- Na, végre. Mit mondtál neki? - csapta ki az ajtót Zayn, mögötte a telefonáló Niall-vel, és a nevető Liam-vel. 
- Csak rendbe raktam a dolgokat a fejében - vont vállat Tomlinson, majd elköszönt Niall-től - Na, majd még beszélünk, szia Nialler. 
- Szia Tommo - tette le a telefont, s üdvözlés képen megölelte Lou-t - Olyan régen láttalak, öreg barátom - törölgette a nem létező könnyeit, s szipogott össze-vissza.
- Menj, és lehetőleg ne légy barom! - nézett rám komolyan Zayn. 
Kifújtam a levegőmet, megráztam a hajam, majd végig néztem a kis bagázson. Liam nevetve figyelte Niall-t és Louis-t akik még mindig nagyon örültek egymásnak, míg Zayn, szinte megölt a szemeivel. Kezdett zavarni ez a helyzet, így léptem, jobban mondva kiléptem az ajtón. Mielőtt becsukódott volna az ajtó tejesen, elcsíptem egy mondatot. 
- Azt hiszi nem tudjuk... - Niall komoly hangja sosem következtet jót. Végül is rájuk hagytam, ki tudja mire értették ezt az egészet. 
- Oh, Mr. Styles... - köszöntött nagy hévvel az egyik takarító - Alá írná nekem ezt a képet? A lányomnak lesz... 
- Természetesen - mosolyodtam el.
- Tudja, nagyon szereti magát... - kezdett el egy beszélgetést. 
- Oh, sokan mondták már. Viszont most ha megbocsájt... - nyomtam gyorsan vissza a kezébe a képet, a tollal együtt, és már ott sem voltam. 
- Mit mondjak? - csöppentem egy újabb beszélgetésbe - Azt, hogy szeretlek, te hoztad a fényt az életembe. Melletted tényleg minden sokkal szebb, mindent köszönök neked! Nem tudom mi ütött belénk, mikor... - nem szerettem volna tovább hallgatózni, így megköszörültem a torkom, mire ijedten nézett rám - M-Majd még beszélünk, m-most leteszem. Rendben, szia - minden mozdulatát kifinomultan tette, talán kecsesebben, mint eddig valaha. Nem nézett rám, megértettem. Egyszer elküldöm, máskor én jövök utána, ilyenek vagyunk. 
Nem igazán tudtam, mit is tegyek. Nem kezdhetem már is azzal, hogy "Sajnálom, többet nem lehetünk együtt!" Nem csókolhatom csak úgy meg, hisz' már nem a barátnőm; jelenleg is Justin Bieber oldalán van feltüntetve mint barátnő. Nem zúdíthatom rá minden bajomat, hisz nem tudom, érdekelné-e. 
- Jobban v-vagy? - hangja halkan, kissé rekedtesen szólalt fel. Még Ő érdeklődik felőlem... 
- Igen - válaszoltam egyszerűen - Nézd, én... 
- Tudom, sajnálod - nevetett fel keserűen - Miért sajnálsz mindent? Mindent okkal teszünk, biztosan neked is volt. 
- Igen, de... - fogalmam nem volt, hogy adjam a tudtára a dolgokat. 
- De? 
- Nem lehetünk együtt! - mondtam ki végül, alig hallhatóan. Előre meredtem, de éreztem, ahogy rám emeli a tekintetét, szinte égette a bőrömet a pillantása. 
- Hogy mondtad?
- Hát... tudod, beszélgettem Tom-val, és azt mondta, hogy mikor együtt voltunk sok rossz cikk jelent meg rólunk, és nem szeretné, ha ez folytatódna. Beszélt már Kristen-vel is... - hallgattam el a végére. Így kimondva, még szarabbul hangzik. 
- Furcsa - töprengett el - Furcsa, mert engem még nem avattak bele ebbe a dologba. 
- Mert elvileg nekem kellett volna, amit nem értek, mert neked is van menedzsmented, mindegy. A lényeg, hogy tudsz róla. 
- Igen, a lényeg, hogy tudok róla - felelte gúnyosan, de lehet, hogy csak én képzeltem oda.  
Ültünk még egy öt percet talán egymás mellett, majd hirtelen felállt. 
- Hova mész? - álltam fel azonnal, majd elé léptem. 
- El, várnak rám, rémlik? - pillantott fel rám, majd gyorsan kikerülve már el is tűnt. 
- Fantasztikus - beletúrtam a hajamba, s nagy sóhajok közepette vissza indultam a fiúkhoz. Mit tehetnék, amivel legalább egy kicsit is segíthetnék ezen a helyzeten? Mit tehetnék, hogy Tom elfogadja, nekem Ő kell? Mit tehetnék még, hogy Justin leszálljon róla? Biztos vagyok benne, hogy most is oda ment. 
- Na, mi volt? - támadott le Zayn, mikor még az ajtót sem nyitottam ki. 
- Semmi - vontam meg egyszerűen a vállam. 
- Te küldted el, vagy Ő ment el? 
- Ő ment el - fapofával ültem vissza arra a helyre, ahol egy fél órája még Ő ült. Akármilyen kétértelműen beszélt Zayn, és próbált felvidítani, nem nevettem. Még egy halovány mosolyra sem futotta. Mindenki végül körém gyűlt, és próbáltak össze kaparni, talán sikeresen, talán sikertelenül. 


.:: Stella szemszöge ::.

Most komolyan... mit tehettem volna? 
Akármennyiszer is gondolom át az előző pár perces beszélgetésünket Harryvel, sosem jutok semmire. Ha tovább bonyolítom azt, ami egyszerű, akkor a végén csak veszekedés lett volna belőle. Azt mondta, nem lehetünk együtt, akkor ezt meg kell értenem, még akkor is, ha ez kibaszott nehéz. Nem voltunk együtt sokáig, nem volt semmi olyan dolog, ami valami nagyon szoros kapcsot alakított volna ki kettőnk között, de általában, mikor a másik segítségre szorult, ott voltunk egymásnak. Eddig, mindig a másiknak néztem, hogy mi a jó, úgy gondolom ideje lenne, hogy ha mától kezdve arra koncentrálnék -végre- ami nekem is fontos. És nekem a boldogságom jelen pillanatban az első. Ha az kell a boldogságomhoz, hogy most szépen visszamenjek, és hagyjam, hogy Justin-ék feleslegesen jöjjenek ide, akkor ezt fogom tenni. Most az egyszer azt fogom figyelembe venni, hogy mi a jó nekem. Megtöröltem a szemem, majd feltűnés mentesen vissza futottam az épületbe. Feltűnés mentesen, mi? Magassarkú cipőben futni, azt hiszem lehetetlen feltűnés mentesen, na se baj. 
A hajam az arcomba lógott, a sminkem biztosan elkenődött, a cipő nyomta a lábam, éhes és szomjas voltam, de nem érdekelt. Egy cél hajtott, még pedig az, hogy minél előbb megtaláljam Harry-t. 
Már alig voltak az épületben, és kezdtem kétségbe esni. Legegyszerűbb dolog, amit választhattam, levettem a cipőmet, a kezeimbe fogtam, és elkezdtem futni. Előre sem néztem; a fejem jobbról- balra ingázott, ezzel is keresve valamelyik fiút. Épp' fordultam a sarkon, mikor egy erős, kissé izzadt mellkasba ütköztem. 
- Hey, lassabban, kicsi lány! - kezeivel eltolt maga elől, de nem tehettem semmit, a rázkódó testem ellen. 
- N-Nem vagyok kicsi - makacsoltam meg magam, de nem néztem fel rá. 
- Stella? Stella Winter személyesen? - kérdezte már-már nevetve. Felpillantottam rá. Ekkor vettem észre, hogy ki is Ő. 
- Uhm... igen, én - biccentettem szerényen - Merre vannak... a fiúk? Gondolom te tudod. 
- Igen, tudom. Miért érdekel? - hallottam a hangjában, ahogy mosolyog. Talán ez neki vicces, nekem kevésbé.  
- Mert - szögeztem le ennyivel. Láttam, hogy nem elégedett meg vele, így folytattam - Menj arrébb, vagy mondd el hol vannak! 
- Nocsak, mi történt veled? Mikor utoljára láttalak, igen csak fel volt vágva a nyelved - kacagott fel - Megváltoztál.
- Örülök neki - vettem fel egy mű vigyort - Most, hogy ezt kitárgyaltuk, takarodj el az utamból! 
- Na, ez az a csaj, akit Harry mellett láttam anno - nevetett fel - Gyere, úgy is bent maradt a telefonom - karját átdobta a vállamon, majd az utat mutatva mellettem sétált. Alig nyitott be az ajtón a sétáló partnerem, Nialler már mondta a magáét.
- Josh, nem hittem, hogy ilyen gyorsan elvégezted a dolgod - röhögött fel a maga módján. 
- Ja, mondjuk idő közben társra leltem - ahogy teljesen kinyílott az ajtó, megmutatta, hogy bizony én is ott állok. Niall, mint akit kilőttek ugrott a nyakamba, és szorongatott meg. Nem mondom, nagyon jól esett az ölelése. 
- Te is hiányoztál, Horan - mosolyodtam el, mikor viszonoztam az ölelését. Valóban hiányzott már, az illata ugyan az maradt, és jó volt újra érezni. 
- Na, én is had! - hallottam meg egy rikácsoló hangot. Nem számítottam rá. 
- Tomlison - egy-két könnycseppet ejtve bújtam az Ő ölelésébe is. Nem nagyon változtak semmit. Talán a kinézetük. 
- Oké, ennyire ne közösítsétek ki magatoknak! - Zayn szinte elszakította tőlem a banda társát, majd Ő is magához vont. 
- Ne legyél féltékeny - nevettem el magam, miközben beszippantottam azt a szokásos Zayn illatot. 
- Az egyetlen, aki féltékeny lehet, az én vagyok - jegyezte meg Harry, szerintem szándékosan kicsit hangosabban. 
- Hogy oda ne szaladjak - léptem el Zayn elől. Nem akartam veszekedést, még is megkívánta magának a helyzet. 
- Miért jöttél vissza? - kezdett megint bunkósodni. 
- Hogy beszélgessünk egy pár dologról, de inkább pazarolom az időmet Liamre, akinek még időm sem volt köszönni, mint sem neked. Paraszt lettél - minden egyes szavammal éreztem, ahogy egy mély lyukat vájok belé,de tudja meg, hogy azért, mert újra itt vagyok, nem fogok a karjaiba omolni. Pedig azt tenném legszívesebben. 
- Ne legyél vele bunkó - végre Liamet is sikerült megölelnem, s közben váltanom vele pár szót.
- De köcsög! - tartottam magam az elveimhez. Fejet rázva tolt el magától, és végig nézett rajtam. 
- Magassarkú? - szemezett az ajtóban letett cipőmmel.
- Megkívánta a helyzet - vontam vállat mosolyogva. 
- És még több smink is van rajtad, mint szokott. 
- Azért, még is csak Justin Bieber oldalán jelentem ma meg, és most hagytam faképnél, azért, hogy vissza jöjjek, feleslegesen - az utolsó szavamat egy személynek intéztem, és nagyon is jól tudta, mert végig a szemeimbe nézett. 
- Jól van, mi most megyünk, beszélgessetek, de ne sokáig, nem tudom, mikor zárják be az épületet! 
- Liam! - szóltunk egyszerre rá, és mint derült égből villámcsapás, egyszerre tűnt el mindenki a szobából. Tehetetlenségemben levágódtam a kanapéra, ahol egy vagy három telefon foglalt helyet. Nem meglepő módon, mindhárom gyönyörű fekete, iPhone 5-ös volt. Az egyik biztosan Harry tulajdonában van, a másik szerintem Zayn-é, a harmadik pedig nyilvánvalóan Josh-é, mert azt mondta, bent hagyta, és kifele menet nem vitte el. Kérdés, Zayn miért hagyta itt. Találomra felvettem egyet, és nagy megkönnyebbülésemre, Josh iPhone-ja akadt a kezembe. 
Nagyokat sóhajtva bíztam abban, hogy nincs lekódolva a telefonja. Bízni bízhattam, csak nem jött össze. Komolyan? Komolyan le kellett kódolnia? 

- 4976 - Harry rekedtes hangja zökkentett vissza a valóságba, ahogy lediktálta a helyes számokat. 

- Hm? - hosszú pillanatokig csak néztem a szemeibe, ahogy Ő is az enyéimbe. Megfejthetetlen válaszok, kérdések. Semmit nem tudtam kiolvasni a szemeiből, de ezt így tartottam jónak. Beszéljen Ő, ne nekem kelljen rá jönni arra, mit akar. 
- A kód - szemeivel a kezemben heverő telefon felé biccentett - 4976.
- Ja, kösz - húztam fél oldalas mosolyra a számat, amit egy alig hallható gúnyos kuncogás kísért - Most mi bajod?
- Semmi, semmi - rázta meg vigyorogva a fejét. 
- Rendben - vettem fel a mosolygós, minden rendben van féle álarcot. A telefont letettem magam mellé, összefontam a mellkasom előtt a kezeimet, és minden figyelmem neki szenteltem - Jó lenne, ha kinőnél ebből a féltékenykedésből, mert engem már a sírba kerget, egy. Kettő, fogadd el, hogy félre léptél, mert nem bírtál volna még egy kicsit várni addig, amíg el nem felejtem, hogy akaratom ellenére, több, mint egyszer megerőszakoltak. De te? Höh. Mit is várhatnék tőled? Fiatal vagy, nem mellesleg fiú, akinek az alsó fertálya előrébb való, mint az, hogy a szívére hallgasson. Nem akarlak hibáztatni, félek, már megtörtént. Harry, fogd fel, hiába vagy féltékeny Justin-ra, felesleges. Ahogy az is, hogy megjátszod magad. Rövid idő alatt is kitudtalak ismerni, ne hogy azt hidd. Úgy gondolod, hogy azért vagyok itt, hogy visszakapjalak? Oké, most jól csődbe húztam magam, mert megadtam a választ. De nem fogok a legkönnyebben a karjaidba esni, mint anno.! 
- Anno sem estél a karjaimba! - jelentette ki közömbösen, mint ha csak ezt a mondatot hallotta volna. 
- Oh, igazad van, nem így történt.
- Hát nem, nem így történt. De szólj, ha valamire rosszul emlékszem! 
- Nem emlékszel te semmire, főleg arra nem, hogy milyen kapcsolatunk volt! - azt hiszem itt jött el nála az a rész, mikor betelt az a bizonyos pohár. 
- Ezt szívd vissza... 
- Mert ha nem? Mi lesz akkor? Kiderül, hogy semmit nem gondoltál velem komolyan? Kiderül, hogy csak megakartál fektetni, de nem jött össze fél év alatt, ezért inkább félreléptél, mint sem megvártál? Kiderül, hogy neked ciki fél évig, esetleg több ideig egy olyan lánnyal lenni, aki nem ugrik az ágyadba? Mi derül még ki? Hm? Beszélj! Most mondd el, mi az, amit eddig magadban tartottál! - nem üvöltöztünk, csak hangosan beszéltünk. Igaz, milyen ironikus vagyok? Igen, tudom. 
- Pont, hogy veled gondoltam mindent komolyan. Pont, hogy mindig rád vártam, minden egyes nap. Mikor olyan helyzetben voltál, sem használtam ki arra, hogy esetleg rád másszak! Nem, egyáltalán nem ciki több ideig ugyan azzal a lánnyal lenni, sőt mi több, nekem a megtiszteltetés. Mi derül még ki? Még kérdezed is? A kezed véletlenül nem kérjem meg most rögvest? 
- Kösz, nem kell. Nem szeretném a Mrs. Styles nevet viselni életem hátralévő részében. Melletted megöregedni, maga lenne a pokol! Érted? Rosszabb vagy, mint az a csávó, az a köcsög, ittas, hontalan, aki megerőszakolt. Le sem szartam volna, ha nem jössz utánam akkor. Minek kellett elhoznod? Minek kellett neked az életembe lépned? Miért nem tartottad magad távol tőlem? Miért nem értetted meg, hogy gyűlöllek, hogy teljes szívemből utállak? Miért vagy még mindig itt? Ne érj hozzám! - húzódtam hátrébb, mikor megpróbált közeledni - Takarodj a szemem elől. Hagyj élni, nem vagyok rád kíváncsi. Szarj le, vess meg, alázz meg, mit tudom én mit csinálj még, csak zárj ki az életedből, úgy, ahogy mondtad. Nem lehetünk többé együtt, mert Harry Styles rossz színben lesz feltüntetve Stella Winter mellett. Felejts el mindent, ami megtörtént. Zárj ki az életedből. Mondd meg a családodnak, felejtsenek el, ha kell, eltűnők. Mit bánom én. Nekem már olyan nagyon mindegy - nevettem fel keserűen - Anyámék nem érdeklődnek felőlem, a bátyám tudomást sem vesz rólam, a munkája fontosabb számára. Danielle, Eleanor és Lucy is fogalmazzunk úgy elhalálozott avagy eltűnt, Katie és Greg pedig egy tuskó. Fogalmam nincs, mit láttam Katieben, és Gregben, amiért megbíztam bennük. Mindegy. A sors kibaszott velem, és e képen. Nem jutott más nekem mint a szomorúság, a bajlódás, és a boldogtalan élet. Ez vagyok én. Ez vagyok én, aki még arra sem tud vigyázni, hogy megbecsülje a barátait, a testvéreit. Nem mondtam még ugyan, de egy ideg Alex is engem szidott Danielle halála miatt. Mi kell még? Most itt vagy te is! Nekem ez már kurva sok! Mi vagyok én? Alig vagyok még tizenkilenc éves, és már több gondom volt, mint egy öreg néninek! - a hangom a magasba szökkent, a testem rázkódott, nem láttam semmit a könnyeimtől. Egyik pillanatban még láttam, a másikban már vak sötét volt minden. A lábaim alól kicsúszott a talaj, és imádkoztam azért, hogy egy sokkal jobb helyre kerüljek, talán fel Danielle mellé. De nem, nekem a pokol jut. Én azt érdemlem! 
- Kicsim! - ennyi volt, amit hallottam még, mielőtt tényleg minden elsötétült volna. Egy kétségbeesett, aggódó, szeretetteljes férfi hang. 


Kérdés: Mit szólnátok ahhoz, ha lenne egy olyan rész, mikor ti írtok egy-egy mondatot, akár kettőt, én pedig beleépítem az adott fejezetbe?:)  

2013. július 20., szombat

63. " Bocs, hogy próbálok komoly lenni, mikor veled vagyok! "

Hai Babes!:)


Így szülinapom alkalmából meghoztam nektek a folytatást, bár, nem szerettem volna még... alig jött komi az előző fejezethez, történetesen 3... 
Ilyenkor nem tudom, mit higgyek... :| Mindegy is... illetve nem, de remélem, hogy mostantól, már jönnek majd a vélemények, mert nem szeretném újra érvénybe hozni a komment határt! Remélem, megértitek, hogy nekem fontosak a vélemények, mert így tudom meg, mi tetszik és mi nem!:)
Aztán, az egyik olvasóm -facebook-on- felvetette az ötletet, hogy miért nem csinálok a blognak egy csoportot... nos, a kérdésem a következő:
Legyen facebook csoport, vagy nem kell? 
Ugyan régóta gondolkodom rajta, de mivel nem tudom, hogy lennének-e benne tagok, nem csináltam! 
Na, nem is húzom az időt, válaszolgassatok, véleményezzetek, és nem utolsó sorban, bömböltessétek a Best Sont Ever-t!:D♥ 

Love ya,
ß♥ xoxo


Egyre jobban éreztem azt, hogy ha el jön ez a találkozó, le kell mondanom Stella-ról, na meg arról is, hogy vissza vágjak Harry-nek. Sosem voltunk jóban, és eztán sem leszünk! ~ Justin Bieber

.:: Stella szemszöge ::.

- Mindjárt leszállunk, srácok - nézett hátra Scooter, immáron a repülőgépen. 
Tegnap este, Pattie eljött, és elvitte haza Jaxon-t, de előtte, mondhatni elhordott mindennek, még sem mondta ki. Már ha értitek, mire gondolok pontosan. Végül, egy fél óra elteltével, mikor már Jaxon-val a kezében jött le az emeletről, Ő maga jött oda hozzám, és kért elnézést, miszerint nem szerette volna, ha ilyen konfliktusok alakulnak ki köztünk, de furcsán érintette a dolog, hogy személyesen is találkoztunk. Végtére nem volt nagyobb gondom Justin anyjával, és mivel tudom, hogy többet úgy sem találkozom -sejtéseim szerint legalábbis- megbocsájtottam neki, de azt be kellett ismernie, hogy nagyon vicces volt a náluk töltött egy óra.
- Stella, nagy baj lenne, ha a ti házatokba mennénk most? - zökkentett ki a gondolkodásomból Justin.
- Nem - ráztam meg a fejem - Nem hiszem, hogy anyuék haza mentek volna még, Alex meg ki tudja hol van. Danielle... nos, szerintem Ő inkább beköltözött a fiúkhoz, a Direction házba.
- Értem, akkor szólok Scooter-nek, hogy nem kell a szállodai szoba, rendben? - egy félmosollyal az arcomon, bólintottam, majd fel kelt, és elindult tájékoztatni a menedzsmentet.
Egy sóhaj kíséretében feloldottam a telefonom, majd beléptem a Twitter fiókomba, ahol már több, mint... ja, persze, írtam is a fiúk egyik képe alá, ezzel is úgy mondd felfedve magam. Tehát, újra beléptem a közösségi oldalra, ahol több száz üzenet fogadott. Furcsa, mert a fiúkat vissza sem követtem, még is tudnak írni üzenetet...

Louis Tomlinson @Louis_Tomlinson @Stell_Winter Mi van veled? Harry Kanadába akar menni a jövő hónapban. Ott vagy? xx

Meglepett az üzenete, de számítottam is rá. Nem most írta, hanem három napja, de mivel azt írta, hogy jövő hónapban, így elkerülhetetlen a találkozás, főleg, ha Danielle megtudja, hogy a londoni házunkba megyünk... most. Erőt vettem magamon, és némi bátorságot leginkább, majd visszaírtam.

Stella Winter @Stell_Winter @Louis_Tomlinson Ne menjen... biztos vagyok benne, hogy találkozunk majd. De ne menjen Kanadába. Nem ott vagyok! xoxo

Louis Tomlinson @Louis_Tomlinson @Stell_Winter Akkor még is hol vagy? Miért most válaszoltál? Kivel vagy? Mit csinálsz? Miért mentél el? Találkozunk majd... de mikor? Stella... Harry nagyon maga alatt van, és ha bebizonyosodik, amit sejtünk... xx

Stella Winter @Stell_Winter @Louis_Tomlinson Repülőn. Mert nem léptem fel sehova, amihez internet kell, ki kellett zárnom mindent, mivel időre volt, van szükségem. Számomra most már fontos emberekkel vagyok, megnyugodhatsz! Veled beszélek. Te ott maradtál volna, ha Eleanor szakít veled? Végig nézted volna, ahogy szenved? Majd... valamikor találkozunk, remélem, minél később! xoxo

Louis Tomlinson @Louis_Tomlinson @Stell_Winter Aha, minél később... xx

Kiemelte a lényeget a beszélgetésből, az már biztos. Nem tudtam mit visszaírni neki. Tudom, hogy most megbántottam, mert Louis... nos... Louis ilyen fajta. Van, amikor komolyan lehet vele beszélgetni, és akkor tényleg mindent komolyan is vesz -jelen pillanatban ez történt-, és van, amikor mindent el poénkodik, és akkor nem lehet megállítani.
- Mi jót olvasol? - ült le mellém ezúttal Scooter. Tudtam, hogy szeretne valamit, de nem lepleztem még le.
- Semmit, csak... mindegy - intettem le mosolyogva.
- Melyik fiúval beszéltél? - itt már sejtettem, hogy mivel kapcsolatban ült le mellém. Ennyire jó ember ismerő vagyok, vagy mi?!
- Na, jó, melyik fiúval szerveztél egy találkozót? - vontam fel kérdőn a szemöldököm.
- Ennyire kiszámítható vagyok? - hökkent meg.
- Tulajdonképpen... - gondolkodtam el - Mikor leültél mellém, már tudtam, hogy ilyen témában kerestél meg. Szóval igen, ennyire ki számítható vagy, sajnálom haver - veregettem vállon kuncogva - Na, de. Kivel szerveztél találkozót? Ugye nem egyedül kell mennem?
- Héj, ácsi-ácsi kicsi lány...
- Nem vagyok kicsi - szóltam közbe, mint már tőlem mindenki megszokhatta.
- Rendben, mindegy - vont vállat - Ami azt illeti, az egész bandával fogsz találkozni, Justin lesz a kísérőd, és mindenképpen London, egyik legjobb éttermében lesz ez az egész, már csak a figyelem felkeltés miatt is.
- Még is miért kell, hogy mindenki tudja; Justin Bieber és a One Direction együtt ebédel, vacsorázik, nem tudom mit csinál még?!
- Kell a hírnév mindenkinek, nemde? A paparazzók, biztosan ott fogna tolongani, de mivel nem mehet minden útszéli be egy olyan étterembe, ami Jamie Oliver tulajdonában van, biztos a nyugalmatok. Képek biztosan készülni fognak, de ez adott. A lényeg, hogy maradj mindig Justin mellett, még ha ki is békülnél Harry-vel avagy a többiekkel! - darálta le a szöveget, mintha már egy ideje ezt gyakorolta volna. És őszintének kell lennem, szerintem egy pár órája, akár napja jár a gondolat a fejében.
- Aha, értem, és akkor mi az igazi ok? - vontam kérdőre, megint csak - Ha egyből, az igazat mondtad volna, nem kellene most is beszélned, már mehetnél is, ezzel visszaengedve Justin-t a helyére, de mint látom, szeretsz beszélni - mosolyogtam rá szélesen.
- Stella, ezt te nem értheted. Vagy is de, de ezt nem velem kell megbeszélned, hanem nyilvánvalóan Justin-val.
- Szóval azt mondod, hogy Ő áll minden mögött?
- Fogalmazhatunk így is. Beszéld át vele - mosolygott rám biztatóan, ezzel is hatva rám. Vagy is csak próbált hatni rám. Felkelt, és amint eltűnt, Justin vette át a helyét.
- Te találtad ki? - mormogtam kissé kellemetlenül.
- Igen, de csak azért, hogy... - kezdett bele, de leállítottam.
- Oké, ezzel eddig semmi bajom nem lenne, komolyan - mondtam a szín tiszta igazságot - Most az érdekel inkább, hogy... jól gondolom, hogy besokalltál tőlem? - felnevetett - Nem vagy vicces, ne hogy azt hidd! - megrázta a fejét, s átölelte a vállam - Justin! - erre sem reagált, csak bámult rám nagy, barna szemeivel - Bieber! Ne kelljen használatba vennem a kezeimet!
- Oké, csak nyugi - fogta le a kezeimet az övéivel - Először is, ilyenről szó sincs, nem is tudom, hogy-hogy fordulhatott meg a fejedben! Aztán, igen. Én találtam ki, de csak azért mert... látom rajtad, hogy nincs ínyedre ez az egész állkapcsolatos dolog...
- Na, már most közbe szólok! - kezeim kihúztam az övéi közül, majd szembe fordultam vele - Egy szóval nem mondtam, hogy nincs ínyemre ez az állkapcsolatos dolog, fogalmam nincs, hogy honnan szop... akarom mondani szedted ezt a marhaságot! Eleve, akkor el sem vállaltam volna! De ha már itt tartunk, én csak azért voltam jó, mert szinte villámcsapásra ott termettem? Magyarán keresned sem kellett senkit, akivel féltékennyé tehetnéd Miss. Gomez-t? Igaz, hogy ez volt az első gondolatod, mikor beléptem a zene szobába? Aztán mikor megtudtad, hogy min mentem keresztül rövid időn belül, elkezdtél megsajnálni! Legalább te ne hazudj a képembe, Justin! Kérlek! - a látásom elhomályosodott, a kezeim remegtek, a hasamban, valami furcsa, szorító érzés keletkezett így a legjobb dolgot választottam, s a lehető leggyorsabban kipattantam az ülésről, egyenesen a mosdóig.
Nem szerettem volna, ha egy ilyen kényes téma jön elő, elfutni, de jelenleg nem volt idegzetem ahhoz, hogy végig hallgassam. A kitörésem is, csak azért jött elő, mert belegondoltam, hogy milyen lehet majd az a bizonyos ,,újra találkozás" dolog. Még magamnak is nehéz beismerni, de már réges-régen megbocsájtottam Harry-nek, megértem az Ő szemszögét is. De akkor, ott, és abban a pillanatban ez volt a legegyszerűbb nap. Átkozom azokat a perceket, mikor megnyitottam azt a férfi modelles linket, amit Kristen küldött. Ha nem nézem meg a képeket, Harry nem kapta volna fel a vizet, és nem ment volna el Holmes Chapel-be. Viszont ez már megtörtént, visszaforgatni az időt nem tudom, maximum jobbá tenni. Aha, én, jobbá tenni, mi?! Következő vicc?
- Stella, minden rendben? - Justin aggódó hangja szakít félbe, amint a mosdó ajtaján dörömböl, ám nem válaszolok, hagyom, had aggódjon most egy kicsit.
Lehet, hogy nem kellene hagynom, hisz' eleget siránkozott miattam, mikor egy-egy nap csak magamba burkolózva ültem, és bámultam a telefonomon a képeket., avagy a gépen, és nem tudta mit tegyen. A végén, már Scooter jött be, és rángatta ki a kezeim közül az összes olyan dolgot, amin régi képeket tudok nézni. Igen ám, de az emlékeimet nem tudta elvenni, így ha nem is volt nálam semmi elektromos eszköz, véglegesen magamba szállva merültem el a gondolataim sokaságába, és ilyenkor, már tényleg nem tudtak mit csinálni. Bevallom, mára már sajnálom őket, hogy el kellett viselniük, de mint azt az imént hallottam, még ha ki sem mondták, most már elegük van belőlem. A találkozó is azért lett megszervezve, mert Justin besokallt tőlem, még ha nem is meri kimondani, és elege van az önsajnálatomból.
- Stella, mit csinálsz? - hangja erősödött, ahogy a dörömbölés is az ajtón. Biztos vagyok benne, hogy a legrosszabbra gondolt, esetleg megvágnám magam. De nem. Soha nem tennék magamban ilyen kárt, egy fiúért sem. Egy olyan fiúért sem, akiért mindent megtennék! Lehet, hogy önző dolog, bár, szerintem egyáltalán nem az, de ha valakit szeretek, akkor azt nem azzal bizonyítom, hogy vagdosom magam, akármilyen űrt is hagyott bennem.
Fel-felsóhajtottam, a kezeimmel eltüntettem a könnyeimet, amik időközben utat találtak maguknak az arcomon, felugrottam a hideg kőről, majd a tükör elé léptem. Megengedtem a hideg vizet, majd alá téve a két tenyerem megmostam az arcomat. Mikor késznek nyilvánítottam magam, lassan, óvatosan fordítottam el a kulcsot a zárban, és addigra, már Justin sem toborzott az ajtónál. Halkan zártam be magam mögött, a barna ajtót, majd a pontosan mellette elhelyezett, jobb oldalon lévő ülésbe letelepedtem.
Nem telt bele egy öt-tíz percbe, Justin kérdő tekintetével találtam szembe magam, mikor felpillantottam.
- Igen? - villantottam egy hamis mosolyt, és biztos voltam benne, hogy nem ezt várta. Kérdés, kérés nélkül megfogta magát, és helyet foglalt mellettem. Megvontam a vállam, és vártam, hogy mit fog csinálni. Nem szólaltam meg, meg adtam neki az elsőbbséget.
- Szereted még Harry-t? - meglepett a kérdése, hirtelen azt sem tudtam, mit mondjak. Hogy lehet ilyet kérdezni? Hova tűnt az a Justin, akivel az elmúlt hónapokat töltöttem?
- Milyen kérdés ez, Justin? - elálmélkodtam a hirtelen átváltozott bunkó stílusán, de nem engedett.
- Kérdeztem, válaszolj! - visszaszólást nem eltűrően jelentette ki ezt a két szót, miközben tekintete égette a bőröm.
- Erre hogy tudnék válaszolni? - vontam fel kérdőn a szemöldököm, mire csak ennyit kaptam válaszul:
- Jó lenne, ha eldöntenéd! - mormogta csalódottan (?) - Meghívtak minket a Brit Awards-ra, gondolom tudod, hogy az Londonban van. Tudod, ezt említette Scooter. Itt jelen lesznek majd a fiúk is, többek között, majd két asztal lesz közöttünk.
- Aha, fantasztikusan hangzik - mind két hüvelyk ujjam egy hamis mosoly kíséretében mutattam Justin felé, ezzel is lezárva a témát.
- Nem is érdekel, hogy mikor, és hol lesz, esetleg miben kell jönnöd, és legfőbbként, hogy muszáj-e és miért?!
- Felesleges lenne, mert ez egy díjátadó, tudom nagyon jól, és ha meg vagy rá hívva, nem mondhatod vissza, meg amúgy is... egyszer úgy is találkoztam volna velük. Jobb előbb, mint később, habár Louis-nak azt mondtam, remélem minél később futunk össze - hadartam el gyorsan - Apropó, egy párként jelenünk meg, vagy úgy kell?
- Ez furcsa, de rendben - bizonytalanul bólintott - És igen, egy párként, szóval... mosolyt fel, és indulhat a showtime!

*~*~*
.:: A díjátadó napján, London ::.

Hát ez is el jött! 
Justin, a koncerten nagyon jól szerepelt, még jó magam is tomboltam, elvégre Ő Justin Bieber! Elkerülhetetlen volt, hogy a Belieber-ek megtaláljanak, és intézzenek felém pár kedves, avagy éppenséggel kedvességtelen szavakat, és így vissza gondolva, szerintem nem is létezik olyan szó, hogy kedvességtelen, na mindegy.
Őszintén szólva, reggel a lehető legtöbb idegességgel keltem fel, és tőlem egyáltalán nem szokványos módon, kávét ittam. Utálom, a kávét, még a szagát sem szeretem, és képtelen vagyok felfogni, hogy két bögrével megittam, és jelenleg még mindig kortyolgatom. Borzalmas íze van, még is be jön.
Nagy nehezen rá vettem magam, és elkezdtem készülődni az estére, nem bele számítva azt, hogy még csak egy óra van, ebédelni, meg még nem ebédeltem.
Apropó, szerencsére Danielle nem jött erre felé, szóval fogalma nincs, hogy ebben a házban vagyunk jelenleg elszállásolva, mi több, hívni sem hívott, pedig a koncertről tudnia kellett. Eleanor sem mutatott magáról jelet, ahogy Lucy, és a családom sem, sőt, Kristenről sem tudok semmit. Jobban bele gondolva, néha megrémít a dolog, hogy mi lehet velük, és hogy történt-e valami.
Órákig csak gondolkodtam... mindenen. Most, hogy itt vagyok megint Londonban furcsa érzések kavarognak bennem. Ha azt vesszük, szinte itt változott meg az életem. Nem tudom, örüljek-e neki, vagy éppenséggel ne. Valamilyen szinten örömmel tölt el a tudat, hogy megint itt vagyok, és talán megbeszélhetjük ezt az egészet Harry-vel, még is félek, hogy-hogy fog hozzám viszonyulni. Ha elmegyünk ma este, pontosabban három óra múlva a díjátadóra, minden kiderül. Beleértve azt is, hogy-hogy fognak reagálni arra, hogy megjelentem... újra. Komolyan... az életem, néha rosszabb, mint egy krimi...
Nem a legjobb kép, de most csak ennyi
sikerült!:D A legközelebbi jobb lesz.:D
Kizökkenve a gondolataim sokaságából elindultam lefele, megkeresni Justin-t. Elsőnek a neki szánt szobába mentem, és szerencsére ott is találtam.
- Helló - kopogtattam be az ajtaján.
- Nem készülődsz? - pillantott rám a tükörből.
- Majd - vontam vállat, majd az ajtó félfának dőltem - Te hova készülődsz?
- Stella, előbb kell bemennünk, előtte meg interjút kell adni, mint... tudod, ketten.
- Ja, csak ezt nekem nem említetted. De oké, akkor majd szólja, ha megyünk - integettem neki egy nagy vigyorral az arcomon.
Visszaindultam a szobába, majd elterültem az ágyon. Szóval ezek szerint, interjút adunk. Okosan kell válaszolnom, az biztos...
Lenyugtatva magam, vettem egy fürdőt, majd neki láttam jó magam is készülődni.
Nem szeretem a szoknyát, az egybe részes ruhákat ki nem állhatom, viszont ha muszáj felvenni, megteszem. Most, nem mondta senki, hogy kötelező, így adom magam, és ízléses de még sem kihívó ruhát veszek fel. Felvittem egy a ruhához, és kicsit Justin-hoz is illő sminket, majd miután elkészültem, úgy döntöttem, begöndörítem a hajam, hogy azért még se olyan... cilámpásan nézzek ki.
Mikor eltűrhetően néztem ki, nem tudtam mivel lefoglalni magam, pedig, még egy óra volt, az indulásig.
- Stella, készen vagy? - hallatszott fel Scooter hangja, így már nem is törtem azon a fejem, mit is csinálhatnék.
- Persze, miért?
- Akkor gyere, indulunk!
- Megyek - ezt inkább már csak rendes hangnemben mondtam, majd megindultam lefelé - Remélem, senkinek nincs ellenvetése azzal szemben, hogy nem rittyentettem ki magam.
- Tökéletes így, ahogy vagy, bár, eltudtam volna képzelni rajtad egy estélyit... mondjuk - kezdte a civakodást Alfredo.
- Tényleg? Oh, én is elképzeltem rajtad egy bikinit - kacsintottam rá gonoszul elvigyorodva. Ez a ,,civakodás" úgy látszik megmaradt köztünk, és nem bánom. Jobb jóba lenni az ilyen emberekkel, meg amúgy is... szimpatikus férfi. Nehogy félre értésetek, nem akarok tőle semmit, csak... oké, nem firtatom, értitek ti.
- Na, menjünk, mert sosem érünk oda! - tapsol egyet Scooter, majd kinyitva előttünk az ajtót ki is lépett előttünk.
- Ezt az udvariatlanságot! - mondtuk egyszerre Justin-val, és el is nevettem magam.
- Ez van gyerekek, ezt kell szeretni - vigyorgott ránk mindent tudóan.
A rendezvényig az út, viccesen telt, mint szinte minden, ahova együttesen mentünk. Persze, az elején Scooter elmondta, hogy egyszerre csak is egy riporternek lehet megállni, és csak is azoknak válaszolhatok, akikkel Justin beszél, elvileg azokat ismeri valamilyen szinten. Engem ez túlzottan nem érdekelt, hisz' nem fogok semmi olyat elárulni, meg amúgy is... mit akarnak tudni?
- Szóval, ti szálltok ki harmincadiknak, azaz lesz időtök még bent interjút adni. Justin most nem énekel, így mindig melletted lesz, emiatt ne aggódj - kezdte Scooter elölről, amit már vagy hatvankilencszer elmondott a kocsiban.
- Értettük, nemde Bieber? - pillantottam a mellettem ülő fiúra, aki csak biccentett.
- Rendben, akkor már csak egy autó, és mehettek, mi hátulról megyünk be. Illetve csak én, Alfredo veletek megy! - ahogy ezt kiejtette a kocsi, avagy limuzin, amiben mi ültünk előrébb gurult, és már nyitódtak is az ajtók.
- Showtime gyerekek! - azzal a másik oldalon Scooter kipattant, minket pedig hátulról támogatott Alfredo.
- Ne nézz a vakukba, Stella - nevetett nem túl feltűnően a fülembe a nagy ember, mikor kissé megszédültem a hirtelen ért világosságtól.
- Jókor mondod, cseszd meg! - húzódott az én szám is vigyorra. Justin a derekamat ölelve vezetett be, és szerencsére, avagy nem szerencsére nem kérdeztek nagyon semmit, inkább a gépek kattogtak körülöttünk. Beérve a nagyterembe, még a szám is tátva maradt. A fények, már most világítottak, a díjak már a helyükön voltak, és a szereplők is biztosan izgultak már, amit nem is csodálok. Bámészkodtam még volna egy ideig, de Justin nem tudott mellettem maradni, nekem meg kötelességem volt mindenhova kísérni, így az interjút is végig kellett hallgatnom.

Az idő, csak szaladt, és szaladt. Szinte már mindenki fellépett, akinek kellett a díjakat a lehető leggyorsabban adták át, ez alatt Justi készségesen válaszolt a kérdésekre, néha-néha engem is belevonva, csakhogy nem unjam el a fél életemet.
- Tehát, jelenleg minden rendben van köztetek? - kérdezte az interjús nő, és bíztam benne, hogy már csak az utolsó kérdések motoszkálnak a fejében.
- Igen, mostanában eléggé gyorsan megtaláljuk a közös hangot, ami nagyon jó jel, főleg, a mi kapcsolatunkban - mosolygott biztatóan Justin, s közben megfogta a kezem.
- Ennek nagyon örülünk - vigyorodott el újra a nő, majd elkezdte befejezni, végre, valahára - Most viszont, hogy ne csak azért legyetek itt, hogy engem, illetve minket hallgassatok, köszönjük, hogy itt voltatok, fáradjatok a néző közönség mellé, és élvezzétek ki az utolsó fellépőket!
- Köszönjük, és minket ér a megtiszteltetés - biccentett a Bieber fiú, majd engem felhúzva, a lehető leggyorsabban lépünk le a helyszínről.
- Ez...
- Szar volt - nevette el magát halkan, az előadást nem megzavarva - Mondd csak ki nyugodtan.
- Túl... sok itt a firkász, inkább maradok fegyelmezett.
- Oh, úgy tudtam, téged nem érdekelnek - köhintett egyet, ezzel magára vonta pár ember figyelmét.
- Bocs, hogy próbálok komoly lenni, mikor veled vagyok - szűkített szemekkel néztem rá, mint aki megharagudott, de mikor magához húzott, s óvatosan megcsókolt, már szinte nevettem.
- Nem tesz semmit - kacsintott rám kacéran - Na, menjünk üljünk le, nem sok ember maradt már - válaszomat meg sem várta, már mentünk is az asztalunkhoz.
- Most pedig, következzék az est utolsó fellépője a... - papírjai között kutakodott a műsorvezető, ezt hívják annak a tipikus idegőrlő várakozásnak, ami engem csak még jobban felidegesít néha - ONE DIRECTION! - szinte teli torokból üvöltötte, és engem ott tapostak a földbe. De a szó, szoros értelmében.
Elsötétült minden, majd megszólalt a zene, és ezzel együtt felléptek a színpadra. Szinte azonnal felismertem a zenét, mindig is imádtam ezt a számot.
Az elején, Zayn már kiszúrt magának, majd Niall is. Nem tudtam mit tenni, mivel már eleve álltam, mellettem, jobban mondva mögöttem, pedig Justin közelebb mentünk egy kicsit, így a végén, már Liam is megtalált magának. Nem tudtam kiolvasni a szemükből, hogy mit gondolnak, és mikor már majdnem elmentem, Louis kissé oldalba bökte Harry-t, aki a lehető leggyorsabban kapta felénk a fejét. Na, az a tekintet az, ami az elmémbe vésődött egy időre... fájdalom, idegesség, szerelem, düh, féltékenység... szinte minden, ami akkor és ott benne lakozott. Az egész fellépés alatt, minket nézett, amit nem nagyon értettem.

De tudtam, hogy rosszul fog cselekedni, és megerőlteti magát, már csak a büszkesége miatt is. Komolyan... nekem jósnőnek kéne elmennem. Lehet, ha nem jön be a tánc, el megyek annak... ezt még felírom a bakancs listámra.

- One Way or Another! - ezzel befejeződött a dal, és elsötétült minden. Épp készültek tapsolni az emberek, mikor minden bizonnyal egy mikrofon fül süketítő zajjal földet ért, és még a levegő is megfagyott a teremben.
Ijedten kaptam Justin-ra a tekintetem, aki szint úgy aggódó pillantásokkal gondolkodott.
- Menjünk hátra, gyere - fogta meg a karom, és feltűnés mentesen igyekeztünk a backstage-be.
- Szóljon valaki Anne-nek! - már hallottuk a hangokat, és én már nagyon is tudtam, mi a helyzet. Riadtan néztem még egyszer Justin-ra, aki bőszítően bólintott, és én kopogás nélkül vetettem be magam a szobába. A látvány, elszomorító volt. Harry feküdt a kanapén, minden bizonnyal eszméletét vesztve, míg a többiek körülötte álltak. Ám, mikor csapódott az ajtó, mindenki felém nézett, és mint akik szellemet láttak fehéredtek egy kicsit le. Mindenki csendben volt, csak a magas sarkú cipőm kopogása hallatódott, ahogy idegesen lépkedtem a göndör hajú srác felé. Nem tudtam mit csinálhatnék, látásom kezdett homályosodni, és mint egy rongybaba estem össze, pont hogy az eszméletlen Harry mellé. Óvatosan, halkan szipogva emeltem az ölembe a fejét, és kezdtem el feltérképezni. Most, hogy újra itt vagyok, és hogy megérinthetem, furcsa érzésekkel tölt el, de mérhetetlen boldogsággal is. Lassan simogattam az arcát, majd lehajolva hozzá csókot hintettem izzadságtól nedves homlokára, és úgy maradtam. Közelebb tudtam magamhoz, mint amikor elengedtem, s szükségem volt jelen esetben rá. Nem érdekelt, hogy a többiek jelenleg szellemmé változtak, a megjelenésem miatt. Kizártam mindent, amit csak lehetett, és rá koncentráltam.
- Harry - halkan, kissé rekedtesen ejtettem ki a nevét, és még mindig nem engedtem el - Miért csináltad? Tudod te magad is nagyon jól, hogy nem bírtad, miért? - anno, sokat beszélt nekem arról, hogy nem bírja, ha egyszerre túl sok a nyomás rajta, legyen az akár éneklés közben. Ilyenkor általában a hangja is másabb lesz egy kicsit, nehezebben veszi a levegőt, és csak egy, avagy két dologra próbál koncentrálni. Van, amikor sikerül neki, van, amikor nem. Nos, most nem sikerült neki, mondhatni összetört a ránehezedő nyomás alatt - Olyan rossz volt nélküled, erre mikor újra látlak szinte nem is élsz. Miért ilyen nagy a büszkeséged, hm? Nem szabadott volna ennyire megterhelned magad, hallod? Többet nem engedem! Miért csináltad? Olyan buta vagy - ha eddig nem engedtem el egy-két könnycseppet, akkor most már biztosan. Nem foglalkoztatott a dolog, hogy ki vagyok sminkelve, majd lemosom.
- Mhm - ijedtemben felkaptam a fejem, mikor kissé megmozdult, és a többiek is megrázkódtak egy pillanatra - M-Mi történt? Hol vagyok?
- Istenem! - utat engedtem véglegesen a könnyeimnek, majd nyakába vetve magam szorongattam meg - Sajnálom, hogy elmentem. Sajnálnom, hogy szakítottam. Sajnálom, hogy ilyen kényes vagyok. Sajnálom, hogy megnyitottam azt a linket. Sajnálom, hogy belekerültem az életedbe. Szeretlek. Ne haragudj rám, kérlek, kérlek, kérlek! - fogalmam nem volt hogy mit beszélek, de csak ömlöttek belőlem a szavak, mint az utolsó napunkon, amit együtt töltöttünk - Miért? Harry, miért terhelted meg magad ennyire? - szerintem szegény fiú, hirtelen levegőt sem kapott, nem hogy megértette volna, amiről beszélek neki. Mindenki csendben figyelte a kitörésem, de szerintem ezt már megszokták tőlem.
- Én... - kezdte a beszédet, majd megakadt. Mélyen a szemeimbe nézett, és csak bámult. Nem hitt valószínűleg a szemének, hogy újra itt vagyok, vagy csak türtőztette a nevetését, a kinézetem alapján - Csak... leakartalak nyűgözni! - suttogta halkan, bár, így is mindenki hallotta, aki a szobában volt...

Kérdés: Ilyen találkozásra számítottatok? Vagy másmilyenre?:)