2014. szeptember 14., vasárnap

Utószó.

A B O U T  T H E  S T O R Y

Hihetetlen számomra, hogy életem legelső blogját a napokban fejeztem be, hiszen tisztán emlékszem azokra a napokra, amikor kiakadtam, és abba szerettem volna hagyni az egészet. Viszont valamiért nem ment. Ekkor inkább hagytam állni az egészet, és no lám, 100 kerek fejezettel, és egy Epilógussal befejeztem az első olyan történetet, amit saját magam találtam ki. 
Noha tudom, hogy borzalmasan sablon történet volt, hiszen a Winter család gazdag volt, Katie Nelson pedig mint kiderült gonosz, és egy hatalmas One Direction fan, míg Stella nem igazán volt oda értünk. Majd hogy David Winter Angliában kap munkát, mint a One Direction másodmenedzsmentje, valamint hogy Stella közeli barátságot ápol Eleanor Calderrel és Danielle Peazerrel azt hiszem eléggé alap ötlet. Aztán egyre több csavart tettem a történetbe, míg nem teljesen össze nem kuszálódott a sztori. Bevallom, hogy néha én magam sem tudtam, hogy mi a fene történt az előző részekbe, így újra kellett olvasnom, de szerintem eléggé megállapodott a történet a vége felé, nem de? 
Próbáltam Stellából egy erős, kitartó, hiper-szuper vagány csajt faragni, akit ha elöntenek az érzelmei, akkor nincs megállás, és remélem, hogy ez összejött. Harry... különösebben nem volt célpontom, hogy milyen legyen, Ő csak úgy jött. Volt jó néhány részben féltékeny, de ezt egyensúlyba hozta a szeretetével, amit a lány iránt érzett. Személy szerint imádtam írni a történetüket, mert mindig volt valami, ami hozzám egészen közel állt. 
Rengeteg plusz szereplő kapott helyet a történetben, mint például Justin Bieber és a Jedward. Nem terveztem, hogy beleírom őket, egyszerűen nem volt ihletem, hogy mit írhatnék, és voálá, egyszer csak feltűntek. Tudom, hogy néha kavalkád volt, és lehet, hogy nem értettetek egy pár részt én megpróbáltam minden tőlem telhetőt megtenni, hiszen eléggé nehéz volt úgy írnom - és még mindig - hogy az iskolában az angolt várják el - tekintve hogy nem értenék meg a magyart - itthon pedig várnak rám a blogok, amelyekbe új részt kell hoznom, természetesen magyarul.
Összegében, azt hiszem, eléggé erős befejezése lett a sztorinak, noha nem olyan, amit először szerettem volna, de nem bánom.

D E A R  R E A D E R S

Először is: imádlak mindannyiótokat! Nélkületek nem tudtam volna befejezni a történetet, ezért hatalmas köszönettel tartozom nektek! Ugyan néha hiányzott, hogy nem írtok, viszont észleltem, hogy amikor oda tettem magam, és pöpec részt adtam ki a kezeim közül, megbolondultatok - természetesen jó értelemben - és csak úgy írtátok, amit éreztetek, gondoltatok! 
Ugyancsak köszönettel tartozom a sok-sok díjért, amelyekkel elleptétek a blogot, a dicsérő véleményeitekkel, és pipálásaitokkal a részek alján. Azt hiszem, mondhatom azt, hogy ez egy csapat munka volt köztünk, hiszen ha ti nem vagytok, akkor nem lett volna értelme folytatnom, ha pedig én nem lettem volna, akkor nem írnám ma nektek az utószót.
Néha nem értettem, hogy miért iratkoztatok le, de aztán megleptetek, amikor plusz kettő-három olvasó is jött egyszerre, és végül 95 rendszeres olvasóval zártuk az egészet. ((2014. Szeptember 13.))

A  F E W  I N F O R M A T I O N

Az oldalmegjelenítések száma országonként néhány helyen meglepett, hiszen sosem gondoltam volna, hogy
majd Oroszországban vagy Brazíliában kerül szemlére a történetem!
  • 95 rendszeres olvasó
  • 147, 721 oldalmegtekintés 2014. Szeptember 13.
  • 28 díj
  • 619 közzétett megjegyzés 
  • plusz 120 oldalmegtekintés a mai napon
  • a legelső rész 2012. 10. 22.én került fel
Ha bármilyen kérdésetek lenne a történetet illetően, vagy nem a történetet illetően, akkor bármikor megtaláltok itt, és a másik kettő blogomon is, hiszen azok még üzemelnek! Oh, és az elérhetőségeknél megtaláljátok az e-mail címem, a twitter nevem, sőt még ask-on kérdezhettek bármit! Hm, mielőtt még elfelejteném, gondolkodtam azon, hogy ha lesz kedvem, akkor hoznék nektek pár ráadás részt. Mit gondoltok erről? Szeretnétek? Ha van bármilyen ötletetek, nyugodtan osszátok meg velem, és megpróbálom teljesíteni ahogy tudom!!! :)
Hát akkor...
Ez lettem volna én, Queen B. és életem legelső története, mely a This Is My Life címet viseli a mai napig! Köszönöm, hogy itt voltatok, hogy olvastátok, hogy bátorítottatok! Számomra ez a történet sokat jelent, hiszen ezen keresztül változott az írásmódom, és sokat köszönhetek neki és persze Nektek! :))♥♥xx

Blog bezárva. xx

2014. szeptember 6., szombat

Epilógus.

Hello babycakes. :)


Őszintén nem is tudom, hogyan kezdjem. Nem szeretnék még búcsúzkodni, hiszen arra ott lesz az utószó. Annyit muszáj megemlítenem, hogy nem így terveztem az epilógust! :D Tehát megfordult a fejemben, hogy Harry esetleg újra megkéri a kezét Stellnek, és már úgy voltam vele, hogy inkább átírom arra, de így hagytam. Több embert is megkérdeztem, hogy mi a véleményük róla, és tökéletes befejezésnek találták. Nos, én nekem ez egy kicsit túlzás volt, de melyikünk barátnője nem dicséri egekig az irományainkat esetleg más tettünket?! :) Azt hiszem, ennyi, amit muszáj volt elmondanom. :) Egy csöppet félek a reakcióktól, szóval ne féljetek kifejteni amit a részről, és amit az egész blogról gondoltok. Utolsó előtti esélyetek, hiszen az utószó alatt, ha gondoljátok, még elmondhatjátok amit szeretnétek. :) Hát akkor itt az ideje, hogy azt mondjam, jó olvasást... az utolsó részhez! :)♥♥xx



10 év elteltével

.:: Stella szemszöge ::.

Alig láttam ki a sok tenni való közül, és ezen az sem segített, hogy a gyerekek még aludtak, Harrynek pedig az indulás előtt, pontosan az nap jutott eszébe összepakolni a fontosabb ruháit. Reggel hat óta a konyhában álltam, és készítettem össze a gyerekeknek az aznapi ebédjüket a suliba, tekintve, hogy egyiknek sem kell az ottani étel. 
Tíz évvel ezelőtt, sosem gondoltam volna, hogy valaha is idáig jutunk. 
Rengeteget veszekedtünk Harryvel, mielőtt eljutottunk odáig, hogy majdnem szakítunk, csak hogy ezt senki nem engedte meg nekünk - már ha mondhatom ezt. Louis, a szó szoros értelmében kiakadt, és vöröslő fejjel ordibált velünk, majd zárt be egy szobába, hogy beszéljünk. Csak hogy rám jött akkor a rosszullét, és a beszélgetésből semmi nem lett, helyette csak aggodalom. Akkor derült ki, hogy - hihetetlen módon - állapotos vagyok. Madarakat lehetett volna velem fogatni akkor, aztán magamba zuhantam, ahogy előtörtek bennem az az előtti év eseményei. Nem terveztük Harryvel, hogy újra próbálkozunk így meg lepett, amikor a kórházban közölték a híreket. Mindig is ikreket szerettem volna, és noha ez a vágyam első alkalommal valóra is vált, másodjára nem ment. De nem bántam, mert jó magamat ismervén, biztos, hogy tele lett volna a hócipőm az első, kialvatlan éjszakám miatt. Persze, így sem úsztam meg, mert Peyton eléggé hasfájós volt kiskorában, és rengeteget sírt, de még mindig könnyebben elbírtam egy gyerekkel, mint akkor kellett volna kettővel. Ugyan a banda elég sűrűn utazgatott az akkori időben, Harry minden egyes szabad percét úgy tervezte, hogy legyen esélye haza látogatni. Mikor még is úgy alakult, hogy nem tud hazajönni, videokamerán keresztül beszélgettünk, bár volt, amikor én csak beszéltem, Ő pedig elveszett a lánya csodálásában. Igazándiból nem bántam, hogy így alakult, mert míg nekem teljesen kiesett az életemből a táncolás, akármennyire is imádtam és mai napig imádom csinálni, Harry ugyanolyan lelkesedéssel énekelhetett tovább és akár illik ilyet mondani, akár nem, volt esélye hozni a pénzt a házhoz. 
Nem sokkal az után, hogy Peyton betöltötte a harmadik életévét, a srácok úgy döntöttek, hogy egy éves kényszer pihenőt tartanak, csakhogy a családtagjaikkal lehessenek. Ekkor történt a csoda, és estem újra teherbe. Dr. Smith teljesen ledöbbent, amikor újra elmentünk hozzá ultrahangra, és ennek hangot is adott, mondván, hogy csoda, hogy másodjára sikerült teherbe esnem, tekintve, hogy pár évvel ezelőtt elvetéltem, és nem mindenkinek van akkor szerencséje mint nekem, nekünk. 
Második alkalommal, ugyan Harry lányt szeretett volna, kisfiú jött össze. Én egy percig sem bántam; az volt a lényeg, hogy egészséges legyen, és kész. Természetesen fejben már akkor rengeteg ötletem volt, ami a kis srácom stílusát illette, és ahogyan nőtt, ezt meg is valósítottuk. Peyton is igazán oda volt, és van az öccséért, így Ő is élvezte, ahogy kiválogathatja neki a ruháit. 
Míg kislányunk a Peyton Jasmine Styles névre hallgatott, kisfiúnk a Carter Trenton Stylesra. Közös döntés volt, hogy két nevet kapjanak, és mivel Harry és én is mindig egy amolyan menő családot szerettünk volna, a neveknek is olyanoknak kellett lenniük. Születésük után, hetekig volt trend a gyerekek neve a világhálón, amit nem éppen szívleltem, de számítanom kellett volna minderre. Peyton 2016. Július tizenharmadikán született, Carter pedig 2019. Szeptember tizenharmadikán. Volt valami abban a tizenharmadikai napban, hogyha mindketten ugyanazon a napon születtek, különböző évben, és hónapban. 
- Életem, nem tudod, hogy hol van a fekete pólóm? 
Összerezzentem, ahogy Harry megszólalt mögülem. Hátrafordultam, hogy szembe nézhessek vele, míg Ő az ajtófélfának dőlve, egy szál boxerben támaszkodott. Mivel pontosan akkor végeztem mindennel, volt időm segíteni neki, mielőtt a gyerekeket kellett kelteni. 
Harry és a srácok újabban elutaznak egy hétre, de ezúttal nem olyan messzire - Franciaországba. Ha tehettem volna, mindent eldobtam volna, hogy velük mehessek, hogy végre a szülőhazámba is lehessek egy kicsit, viszont tudtam, hogy ezt nem tehetem meg. Itt voltak a gyerekek, akiknek még iskolába kellett menniük és amúgy sem szerettem volna megzavarni a munkájukat. No meg nem volt kedvem a sok utálkozó rajongó elé kimenni, hiszen még azóta is van egy pár, akik nem bírnak magukkal, teljességgel kivonva a figyelem elől, hogy egy korúak velünk... legalábbis a nagy része.
Így hát, miután bepakoltam az uzsonnás dobozokat a hűtőbe, Harry felé indultam, hogy segíthessek neki. Csendesen, egymás kezét fogva lépkedtünk fel a lépcsőkön az emeletre, mely elég széles volt ahhoz, hogy elférjünk egymás mellett. Elhaladva a gyerek szobák mellett, Carter még húzta a lóbőrt Peytonnal ellenben. Ő az ablaka előtt állt, és bámult kifele a hatalmas ablakon. Míg Harry tovább ment, én megálltam, és bekopogtam hozzá. Azonnal felém kapta a fejét, majd visszafordult, amikor észlelte, hogy én vagyok az. Ha nem lennék az anyja, akkor is meg tudnám mondani, hogy valami baj van vele; valami nyomasztotta. Alig csuktam be az ajtót, Ő már a karjaim közé rohant, és szorosan ölelt át. Könnyei átitatták a felsőmet, kis testét rázta a zokogás. Nem értettem semmit, kérdésekkel pedig nem szerettem volna bombázni, hiszen úgy sem válaszolt volna, vagy csak rontottam volna a helyzeten. Nem agyalhattam sokáig, mert tennem kellett valamit az ellen, hogy abba hagyja a sírást, és elmondja, mi bántja. Eltoltam magamtól egy kicsit, hogy felvehessem, és ahogy lábait a derekam köré fonta, kezeivel pedig a nyakamba csimpaszkodott, az apja után siránkozott. Ekkor már kezdtem sejteni, hogy mi érintette meg ennyire. Így hát újabb kérdések feltevése nélkül hagytuk el a szobáját, és indultunk fel az apja keresésére. Gondolkodás nélkül Carter szobája felé indultunk, mert az volt az egyetlen hely, ahova mehetett miután észlelte, hogy nem követem, és Peyton szobájának ajtaja zárva van.
- Öcskös, gyerünk, ki az ágyból! Suli van!
Elmosolyodtam, ahogy hallgattam Harry próbálkozásait. Carter inkább rám hasonlított, ami az alvást illette. Minden előjel nélkül léptünk be a szobába, és míg jobb kézzel fogtam Peytont, bal kézzel végig simítottam Harry vállán. Azonnal felkapta a fejét, és értetlen tekintettel nézett az ölemben lévő lányra. Szinte azonnal felállt, és a másik oldalra sietett, hogy megnézze miért rázkódik még mindig a lánya.
- Apának egyetlen szerelme, mi történt? - becézése hallatán elolvadt a szívem, majd mikor szinte kikapta a kezemből Peytont, újra hangosan felzokogott de ezúttal már Carter is felkelt.

***

Tekintettel voltam arra, hogy nem sokat látják mostanában Harryt a gyerekek, így elengedtem a mai napjukat a suliból. Nem tettek fel kérdéseket azzal kapcsolatban a tanárok, hogy miért nem mennek a gyerekek, egyszerűen azt mondtam, hogy családi okok miatt nem jelennek meg a mai napon és ez nekik elég volt. Peyton ettől függetlenül, még mindig rosszul érezte magát, hiszen mint Apuci egyetlen kislánya odáig volt Harryért. Carter inkább anyás volt, de az apjához is tudott ragaszkodni. 
Így történt végül is az, hogy együtt jöttünk a repülőtérre, és mindketten az apjukon lógnak, és búcsúznak el tőle. Mindegyik másik srác is ugyan ezt csinálta a családjával és nem lepődtem meg, amikor a lányok mellettem foglaltak helyet a padon, ezzel időt hagyva a fiúknak és a gyerekeknek együtt. 
- Mit gondolhatnak vajon a tanárok? - kérdezte Eleanor, ahogy egy keserű nevetés csúszott ki ajkain, bár szemei még mindig a búcsúzkodó apákat nézték - Mindegyik gyerek hiányzik az iskolából, valószínűleg ugyanazzal az indokkal. Családi okok miatt, Spencer és Shawn Tomlinson nem jelennek meg az iskolában. 
Nevetnem kellett, mert én pontosan ugyanezt mondtam, és mint később kiderült, Perrie kivételével mindenki. Brooklyn ténylegesen lebetegedett, Amina pedig még nem jár iskolába. Míg azt beszéltük, kinek mennyi dolga van otthon, Peyton futott felénk, és vetette magát Eleanor ölébe. Különleges kapcsolata volt Eleanorral, melyet senki nem értett, de örültem, amiért tudtam, hogy rajtam és Harryn kívül van kire számítania. 
- Hát szia, PJ! - jellegzetes becenevét Eleanor akasztotta rá, mely az első és második nevének kezdő betűiből állt. Viszont ekkor döntöttem úgy, hogy magukra hagyom őket.
Megbíztam Eleanorban annyira, hogy ráhagyjam a lányom, no meg ott voltak a többiek, és tudom, hogy gondját viselnék. 
- Nézd csak, manó! - Harry szinte azonnal nekem szentelte a figyelmét, karjaiban Carterrel - Ott jön Anya! 
Nem is nézett felém, mindinkább Harryhez bújt, mert érezhette, hogy már nem sok ideje van hozzá bújni. Mindennek ellenére, félkézzel utánam nyúlt férjem és átölelt. 
- Rendben van Peyton? - hangja suttogásként csendült fel és mivel közel álltam hozzá, lehelete végig szántotta bőrömet és libabőrbe burkolózott a nyakam és karom egy része. Aprót bólintottam, és közelebb bújtam hozzá. Rosszul érintett, hogy el megy megint, viszont tudtam, hogy pénteken úgy is utána repülünk. Sosem hallottam ugyan arról, hogy Franciaországban bármilyen díjosztót rendeznek, de úgy látszik el jött ennek is az ideje. Nekem fogalmam sem volt arról, hogy jelölve vagyunk a "Legvagányabb Család" és "Legjobb Szülők" kategóriákban. 
- Pénteken várlak titeket a reptéren. Vigyázz nagyon a kicsikre és mindennap hívjatok, rendben? - bólogattam minden kérdésére noha nem néztem fel rá. Sosem bírtam a búcsúzást - Stell, nézz rám.
Állam alá nyúlt ujjaival, majd felemeltre a fejem, hogy a szemeibe nézhessek. Könnyek homályosították látásomat, bár azt észleltem, ahogy Niall mellénk lép, és magához veszi Cartert. Két kezébe fogta az arcom, majd hüvelykujjával letörölte kicsorduló könnyeimet. Íriszei üvegesek voltak, melynek okát tudtam; neki sem ment sosem az elköszönés, a búcsúzkodás, de ha muszáj volt, akkor muszáj volt. 
Ajkai lassan mozogtak az enyémmel míg kezei átölelték a nyakam. Körbe fontam derekát, és miután elváltak ajkaink egymástól sokkal közelebb húzódtam hozzá, mint voltam. Mindannyiunk közül, mi voltunk az a pár, az a család, akik nem tudtak elszakadni a másiktól.
- Hazz, nem sokára indulunk... - nem beszélt hangosan az illető mögöttem, éppen hogy suttogott, de pontosan értettem. 
Szorosabban öleltem Őt át, csoda, hogy kapott levegőt. 
- Azonnal hívj, ha oda értetek! - hangomat megerőltettem és érzelmeimet is próbáltam elcsapolni - Ne szomorkodj, beszélgessetek a fiúkkal, és hamar el megy majd az idő! - jó tanácsokat, vagy miket osztogattam neki, amiket igazándiból neki kellett volna nekem mondani. Édesen mosolyogva bólogatott. 
Nagyon lassan ment az a pár perc, amíg átölelt még egyszer minket, majd elindultak becsekkolni. Abban egyeztünk meg a lányokkal, hogy mindannyian eljönnek hozzánk, és amolyan lelkizős-csajos-babás napot tartunk. Perrie próbálta finoman elutasítani a meghívást a beteg Amina miatt, viszont Brooklyn nem tágított. Mivel Ő mindenképpen szeretett volna jönni, Perrie beleegyezett, majd elbúcsúzott lányától, és átadta nekünk. Így indultunk el hét gyerkőccel, négyen csajok. Shawn velünk jött, mert Peyton teljesen hozzá nőtt noha nekem ezzel nem volt gondom.
- Szóval, mit szólnátok egy pizzázáshoz ma?! - Shawn tényleg próbálta jókedvre deríteni a gyerekeim azzal, ahogy azonnal beleegyezett az ötletembe, és teljes mű-extázisba esett. 
- Peyton, gyerünk! - hallottam, ahogy suttog neki - Te legalább láthatod Harry bácsit pénteken. Nekem nincs erre esélyem, majd csak jövőhét hétfőn. Ne szomorkodj, mert Anyukádnak ez rosszul esik! 
Szerettem az összetartást köztük; úgy viselkedtek, mint a testvérek és azokért a pillanatokért imádtam élni. 

***

A kicsikkel ellentétben, én egyáltalán nem voltam izgatott. Hidegen hagyott ez az egész díjkiosztó, bár próbáltam jó képet vágni hozzá - természetesen feleslegesen, mert Harry túl látott rajtam. Az ölében pihent Carter, és a lehető leghelyesebb kisgyereknek számított. Mindenki megcsodálta. 
Fekete, csőszerű ünnepnadrágot viselt, hozzá illő, fekete ünneplőcipővel. Szintén fekete mellényt viselt, fekete zakója alatt, és, hogy dobjunk az összeállításon, halvány lila csíkos inget és lila csokornyakkendőt kötöttünk nyakába, majd egy ugyancsak lila virágot tűzött Harry a zakójának felső zsebébe.
Peytonnak is megadtuk a kellő nőiességet ami a kinézetét illette. Egyszerű, fekete felsőt vett fel, melyhez egy fehér, kissé fodrosabb szoknyát húzott, egészen a hasa közepéig. Lábait, egy szolid, balerina cipőbe bújtatta. Sötétbarna haja egészen göndören hullott vállaira, néhol világosabb tincsekkel míg plusz díszítésként, egy masni került frizurájára. Tekintve, hogy én is viseltem napszemüveget - csupán csak a napsütés miatt -, Ő is magához vett egyet, valamint egy kis táskát is. 
Harry pedig, mint mindig, most is kitett magáért. Fekete csőnadrágot, ugyanilyen színű cipővel, fehér inggel, - melyen kivehetetlen, fekete minták voltak - valamint fekete zakóval viselt, egy fehér virággal megtűzve, akárcsak fiának.
Szünetet rendeltek elő, azzal az indokkal, hogy rengeteg szavazat jött, és lefagyasztották a rendszert az emberek, viszont hogy kárpótoljanak minket, az ebédlő részhez tereltek minket, ez rövid vacsora erejéig. Nekem például tökéletesen jött, mert alig ettem aznap így lehetetlen volt számomra az, hogy visszautasítsam. Carter válogatós volt, így egy kicsit féltem attól, hogy nem eszik majd semmit, Peytonnek pedig mindegy volt, hogy mit fogyaszt, csak ehető legyen. Ingyen, és bérmentve volt minden, így mikor ezt a gyerekek tudtára adtuk, nem is érdekelte őket a normális étel; azonnal az édességek felé indultak. Értelemszerűen csak is az után, hogy Harry megszabta nekik; nem engedhetik el egymás kezét, és segítenek egymásnak.
- Imádom, hogy itt vagytok velem. Hogy megtudunk jelenni egy ilyen eseményen, mint egy család, és hogy nem borulsz ki, amikor el kell utaznom a munka miatt. No, meg hogy képes vagy tartani bennem, magadban és a gyerekekben is a lelket. Csodálatos nő vagy, és nem is kívánhatnék nálad jobb feleséget, anyát a gyermekeimnek, barátot, testvért. Szóval, köszönöm.
Megilletődtem, és ezt azok is látták, akik egy másik asztalnál ugyan, de velem szemben ültek. Harry ugyanúgy bókolt az évek során, mint ahogy tette az előtt, viszont most teljesen meglepett.
- Én köszönöm, hogy ennyi sok év után is mellettem állsz és elviseled az idióta fejem. Szeretlek, Harry.
Mosolygott, velem pedig megfordult a világ. Közelebb hajolt, és ajkai azonnal az enyémeknek támadtak.
- Szeretlek!
Miután rendesen bekajáltunk mindenből, visszaindultunk a nagy terembe, ahol érkezésünk után pár perccel már indult is az egész cirkusz.
- Az idei év "Legvagányabb Családja" valamint a "Legjobb Szülői"  nem mások mint... - tipikus hatás szünet, avagy az emberek agyának húzása dolog - Harry Styles, Peyton valamint Carter Styles és a család főfeje, Stella Styles! 


A többiekről:

Sok minden jóval áldott meg minket, ez a tíz év. Többek között rá vette Danielle-t arra, hogy Liam és Sophia elé álljon, majd elmondja, hogy Liamnek lánya van. Cameron ekkor már tíz éves volt. Liam valamint Sophia pedig egy kislánnyal gazdagodtak, Jacqueline Tia Paynel és tekintve, hogy három év telt el azóta, hogy megszületett, Cameron a mostohanővére lett. Lassan ugyan, de rendeződtek a problémáik. Danielle férjhez ment egy ugyancsak Liam nevű fiatalemberhez, és noha Cam nem a vér szerinti lánya, úgy szereti és gondoskodik róla.
Eleanort és Louist kétpetéjű ikrekkel áldották meg akik a leánykérés után egy évvel születtek meg. Spencer Zoe Tomlinson és Shawn Romie Tomlinson mindössze kilenc életévvel a legtökéletesebb életet élte a szüleivel Londonban.  
Zayn és immáron felesége, Perrie életét is felforgatták a gyerkőcök, méghozzá két kislány volt a tettes. Brooklyn Violet Malik hét, Amina April Malik pedig két éves volt. Brook öt éves volt, amikor úgy döntöttek a szülei, hogy elköltöznek Manchesterbe, Amina pedig tervezésben volt. 
Niall és Lucy sem pihenhetett, hiszen rögtön az után, hogy megtörtént az esküvő, megszületett első gyermekük, Brandon Justin Horan. Attól a pillanattól kezdve, nem lehetett lelőni Niallt, mert mindent megszeretett volna adni egy szem gyermekének, míg nem terelődött arra a téma, hogy ideje lenne még egy baby Horant kreálni. Lucy jelenleg az ötödik hónapban van, egy petéjű ikrekkel; lányokkal. Ők Írországba költöztek, tekintve hogy mindketten onnan származnak. 
Harry és Stella pedig nem állt meg Peytonnál és Carternél, megpróbáltak még egy, utolsót összehozni, és sikerült is nekik. Miután kislányuk megszületett, elhatározásra jutottak; elköltöztek Holmes Chapelbe, ugyanakkor megtartották Harry házát Londonban, valamint ami Amerikában volt neki, hogyha bármikor szükségük van egy szállásra, mert kiruccannak, legyen hova menniük. 
Lényegében mindenki élete fenekestül megfordult, noha nem feledték egymást. Ugyanúgy összejártak, és évente háromszor-négyszer összejártak, hogy zenélhessenek felnőtt rajongóiknak, és azok gyermekeinek, hiszen az utánpótlás a fiúk részéről is meg volt. 

2014. augusztus 30., szombat

100. "Őszintén, nekem nem is kell más figyelme, a tiedén kívül."

Hey babies. :)

Hosszas kimaradásom után, újra itt vagyok, immáron a befejezett, 100. résszel. El sem hiszem! Egyszerűen... szavakba önteni nem tudom, hogy mit érzek. Fogalmam nincs, hogy mit mondhatnék, de mivel még nincs itt a búcsú ideje, ezért jó olvasást az utolsó fejezethez! Ezen kívül, természetesen még lesz egy epilógus, mely a napokban, valamikor felkerül majd - tekintve, hogy el sem kezdtem még, nem tudom, mikor lesz ez a bizonyos valamikor. Oh, lesz egy rész, ahol majd Harry azt mondja "táncoljunk!" a kép alatt, linkelve van egy zene. Én, miközben írtam, hallgattam, szóval, ha gondoljátok, akkor ti is indítsátok el. :) Uh, és köszönöm a türelmeteket! :) Jó olvasást, még egyszer. :)♥x


.:: Stella szemszöge ::.

Miután elvégeztem minden utolsó simítást magamon, akaratlanul is a nagy, fali tükörre esett a pillantásom, melyben teljes egészében láthattam magam. Fekete, combközépig érő ruhát viseltem, melynek ujjai a karom hajlatáig nyúltak, s hogy a ruha ne legyen annyira egyhangú, a vállaimon néhány aranylánc ékesített. Magas sarkú cipőm is feketén virított rajtam, és tekintve ezeket a színeket, füstös szemeket varázsoltam pár perc alatt. Hajam, mely a szokottnál hosszabb volt, egy lófarokba volt összekötve a tarkóm jobb oldalán, és a vállamon nyúlt tovább. Néhány fürtöt, melyek kikandikáltak, hajsütővassal hullám alakúra formáltam, mely tökéletesen passzolt az amúgy is gyengén hullámos összefogott lófarokra. Kék nyaklánc lógott a nyakamban, míg a kezemben kék kis táskám fogtam. Pár fújásnyi parfümöm, mellyel befújtam magam még a készületek előtt intenzíven tartotta illatát, de ezt feledésbe vonva újabb nyomással illatosítottam magam.
Nem igazán éreztem magam a bőrömben.
Olyan voltam, mintha nem is én lettem volna. Egy teljesen más kinézetű lány állt előttem, és bár megijesztett egy kicsit a kinézetem, elégedett voltam magammal.
Két hónap telt el azóta a nap óta, hogy karamboloztam néhány autóval. A baleset alatt... nos, elveszítettem a babákat, kiknek Harry lett volna az apjuk. Ikrek voltak, és közeledtünk a harmadik hónapunk felé. Az a nap, megpecsételte az egész Karácsonyt, és Szilvesztert. Tekintve, hogy mennyire a szívemre tudom venni azt, ha elveszítek valakit, egészen Zayn születésnapjáig vagy egy magamban, a család egyik tagjával vagy Harryvel töltöttem el minden napjaim a szobámba zárkózva. Robinnak vissza kellett mennie Holmes Chapelbe az ünnepek után, de kijelentette, hogy akármikor szükségem van rá, egy telefonhívás, és Ő itt van. Nagyra méltányoltam a kedvességét és szeretetét, de természetesen nem zaklattam. Elég volt, hogy Anne, Gemma és Liam itt maradt velem, és segítettek túl jutni azon a veszteségen, amit el kellett viselnünk.
Én is összetörtem, Harry is összetört. Vagy én vigasztaltam Őt vagy Ő engem. De persze volt olyan helyzet is, hogy egymást ölelve pityeredtünk el. Néhányszor hallottam, ahogy bezárkózik a fürdőbe és szakadatlanul zokog, mert úgy hitte én alszom. De nem. Helyette hallgattam őt, és próbáltam nem elsírni magam, mely nem volt egyszerű.
De túljutottunk rajta. Vagyis... majdnem. Egy ilyen dolgon nem lehet túltenni magunkat egyhamar. Emiatt van az, hogy én nem mentem vissza New Yorkba, hanem Londonban maradtam, és Harry sem jelent meg a turnén; elhalasztották jó pár hónappal. Azt hiszem, még van két hónap a turné újra kezdéséig. Így arra jutottunk hogy átköltözünk az Ő házába, ahova Anya, Apa, Alex vagy Lana járt át, és töltötte fel a hűtőnket. Tulajdonképpen mondhattam az otthonomnak, mert az új év legtöbb napját ott és vele töltöttem, és eléggé jól berendezkedtünk.
Szóval, a tükör előtt állva, végig simítva a lapos hasamon töprengtem el azon, ami az elmúlt hónapokban történt. Mindenki, aki tudott arról, hogy állapotos voltam, megrázott a történet, no meg az is, hogy balesetben volt részem, nem mellesleg Karácsony napján. Az pedig engem lepett meg, hogy egy hétig kómában voltam a történtek után.
- Életem, készen vagy?
Libabőr futott végig testemen és akaratlanul is megrázkódtam, ahogy Harry hangját hallatta.
Sok hónap elteltével is ugyanolyan hatással volt rám, és ez boldoggá tett. Imádtam vele lenni, Ő volt a mindenem, ami kellett ahhoz, hogy a legboldogabb napjaimat élhessem.
- Ó, édesem, ugye nem pityeredsz el megint? - baritonja lágy volt, szeretettel és aggódással teli.
Azt hiszem, ez a veszteség, csak még jobban összekapcsolt minket, és talán még hálásak is lehetünk az égieknek, amiért így tervezték a dolgokat.
- Nem - feleltem rekedten - Nem, csak iszonyúan nehéz. Még mindig.
- Tudom! - szavait megerősítette, ahogy bólintott, majd mögém lépett és átkarolta a derekam - De ahogy készen vagy, annyi baba projektet indítunk be, amennyit csak szeretnél! - elmosolyodott, és apró csókot hintett az arcomra - Mehetünk, édesem?
Lassan bólintottam és mielőtt még megfordulhattam volna, hatalmas tenyerét már az enyémbe is csúsztatta. Félmosollyal vizslattam összefont ujjainkat, és nem tehettem róla, de ajkamba haraptam a látványra. Aztán ideje volt, hogy én is felmérjem, még is mibe szeretne megjelenni velem. Teljesen feketébe öltözött, ez nem lepett meg. Tökéletesen passzoltak az outfitjeink, és ez büszke mosolyt csal az arcomra. Inge a kelletnél jobban ki volt gombolva, mint arra számítottam; egészen pontosan öt gomb nem volt bebújtatva a kis helyére. Emiatt újra az ajkamba kellett harapjak, és az sem segített, hogy divatsálat akasztott nyakába. A kalap, melyet az ágyról kapott fel, megnevetett, és valamiért reméltem, hogy azt nem fogja viselni. Noha úgy is eszméletlen szexi lenne, én imádom, ha nem takarja semmi a hajkoronáját. Tekintetemmel végül lábait mértem fel, melyek feszesen álltak a fekete nadrág alatt.
- Szóval, eléggé helyes vagyok hozzád? - kérdezte kacéran - Csak mert egy ilyen "tyű-ha" lány mellé elkél egy ugyanolyan srác is! - hangja komoly volt, de ugyanakkor játékos - Gyönyörű vagy, életem. A legszebb nő, akit valaha láttam! Imádom, hogy ennyire passzolnak hozzád a ruháid.
Szemeimet forgattam bókolása alatt, persze jól esett, és ezt az arcomon lévő pír is megmutatta.
- Igen, eléggé helyes vagy ahhoz, hogy megjelenj mellettem.
- Ó, ha nem lennék ennyire kirittyentve, már nem mehetnék veled? - jót kuncogtam arca láttán.
Ajkait lebiggyesztette, és kis kutya szemekkel méregetett. Nem tudtam megállni, hogy ne adjak egy csókot tökéletesen ívelt állára, majd alsó ajkára.
- Nem tudod megállni, hogy ne rágózz, igaz?
- Sajnálom, de a rágó a védjegyem! - mondta határozottan, még is suttogva - Különben is, ne kutakodj a számban!
- Én nem kutakodtam! Viszont megtanulhatnál rágózni, mielőtt ide állítasz elém. Tiszta rágó az ajkad, és ha nem akarod, hogy egész este a szádon lógjak, akkor ajánlom, hogy takarítsd meg magad.
- Mondanám, hogy gusztustalan vagy, de hát Harry Styles rágóízű ajkait ki utasítaná vissza?
- Elvagy telve magadtól!
Civakodásunk a kocsi út alatt nem halványult. Minden kisebb hibát megtaláltuk a másikba, és nem csitultunk akkor sem, mikor megérkeztünk a helyszínre. Hogy milyen helyszínre érkeztünk? Oda, ahol Niall és Lucy tartja az eljegyzési partit. Igen, Niall végül megkérte Lucy kezét, aki szinte beleordította a fülébe az igent, nem is egyszer.
- Legközelebb már a saját partinkra indulunk - jegyezte meg Harry amint átsétáltunk a parkolón egészen az ajtóig.
Elkérték a neveinket a biztonságiak, majd miután kipipálták, tovább mehettünk.
- Nos, nem hiszem, édes - feleltem vigyorogva - Louis és Eleanor előbb fogja tartani.
- Arra szeretnél utalni, hogy nem kérném meg a kezed?
- Én nem utaltam semmire, csak felfrissítettem a memóriádat azzal kapcsolatban, hogy a jövőhéten egy újabb eljegyzési parti kerül megrendezésre, méghozzá Eleanoréké.
- Utána lehetne a mienk.
- De nem lesz. Mi még ráérünk - felsóhajtott, majd átkarolt a derekamnál és így vezetett maga mellett - Most pedig ejtsük a magánéleti témákat. A mai est nem rólunk kell hogy szóljon.
- Már alig várom, hogy minden rólunk szóljon.
Elnevettem magam a kijelentése hallatán és átfogtam a derekát bal kezemmel tekintve, hogy a jobban Niallék ajándék kapott helyet. Tudtam, hogy mindketten kifognak borulni amiatt, hogy hoztunk nekik meglepetést, de akkor sem illik üres kézzel menni, no meg imádok az agyukra menni, és Harrynek ebben nem volt ellenvetése.

Az egész este pazar volt. A hangulat várhatóan bohókás volt amit mindenki élvezett, és nekem is sikerült annyira feloldódnom, hogy sikerüljön nem a gondolataimba fulladnom. Harryt elnézve pedig örültem, mert Ő is elengedte magát annyira, hogy csak a mókának éljen. Minden fiú ott volt, kivétel nélkül, mely még jobbá tette a hangulatot, tekintve, hogy Zayn eléggé régóta nem vesz részt olyan eseményeken, ahol a srácokkal kell megjelennie. Liam és Sophia kiköpött Beckham stílusban jelentek meg, amely vicces volt de ugyanakkor hátborzongató csupán a hasonlóság miatt. Louisék elragadóan édesen jelentek meg, nem csak azért, mert egymáshoz passzoló ruhájuk volt, hanem amúgy is. Ők együtt a legszebb páros, akivel valaha találkoztam.  Niall pedig eszméletlenül édes és romantikus volt egyben, ahogy minden lépését figyelte Lucynak, és negyed óránként pillantott a - most már - menyasszonya ujjára, a gyűrűre. Az Atkin család is berobbant a rendezvényre, és nem tudtam nem rájuk nézni. Ők a legvagányabb család kategóriát nyerték meg. Lux szinte azonnal Harry karjaiba vetette magát és szinte ráparancsolt a srácra, hogy táncoljanak, melyet Ő ellenkezés nélkül teljesített. Így volt esélyem beszélgetésbe kezdeni Louval és egy kis ideig Tommal is. Amikor a kis hölgy és Harry befejezték a táncot, csatlakoztak hozzánk.
- Nos, azt hiszem, elrabolom egy pár percig a pótanyud, rendben, Lux? - a kislány azonnal nemlegesen kezdte rázni a fejét, és még jobban hozzám bújt, csakhogy ne tudja Harry elvenni a kezemből.
- Maradhat veletek, hogyha nem zavar. Ugye meglesztek?
- Igen.
- Nem.
Nevetnem kellett, amikor teljesen különböző választ adtunk. Harry morgott, amikor Lou nevetve fordult meg és távozott. Lux a kezemben maradt, ugyanolyan közel bújva hozzám, mint az eltelt pár percben.
- Harry - szólítottam meg, de mint aki meg sem hallotta, a kezemnél fogva húzott maga után - Harry, történt valami?
Fejét rázta válaszul, és ekkor már sejtettem, hogy valami nyomasztja. Talán beszélni szeretett volna velem erről, ezért nem akarta Luxot a közelünkben.
- Ha valami baj van, akkor mondd el. Visszaviszem Luxot az anyjához, hogy tudjunk beszélni.
- Nem kell - morogta - Csak... - tekintetét rám emelte pár pillanatra, majd a plafon felé emelte fejét - Furcsa látni, hogy azok után ami történt, egy kislányt tartasz a kezedben, holott lehetne kettő és a mieink.
- Én nem...
- Semmi baj, csak furcsa, mert rengetegszer elképzeltem, ahogy haza visszük őket, és együtt lakunk, és... még fáj a gondolata annak, hogy apa voltam, aztán hirtelen semmi. Mint aki felébredt egy álomból.
- Lesz babád? - Lux édes hangján feltett kérdése könnyeket csalt a szemembe - Játszhatok majd vele?
Végig simítottam puha, szőke haján aztán rámosolyogtam.
- Nem lesz babám, édesem. Most még nem. De ha erre sor kerül, te leszel az első akit felhívok. Sőt, meg is foghatod, mert addigra egészen nagy lány lesz belőled.
- Én már most is nagy lány vagyok! - hangja hirtelen dühös lett, aztán mikor látta, hogy elmosolyodok, neki is vigyor húzódott ajkaira - Harry bácsi, ha lenne egy babád, jobban szeretnéd, mint engem?
- Nos, téged már a születésedtől kezdve nagyon szeretlek, szóval a saját babámat is nagyon szeretném. Viszont igyekeznék nem megfeledkezni rólad.
Karjaival Harry felé csápolt, míg nem közelebb húzta magához a srácot. Átfonta kis kezeivel Harry nyakát majd megpuszilta az arcát. Szinte elolvadtam a ruhámban, ahogy néztem őket, és nem tehettem róla, akaratlanul is azt képzeltem el, ahogy a saját gyerekünk csinálja ezt vele. Ezek után, Lux magától kéredzkedett le az ölemből és futott az anyja felé, aki értetlen tekintettel nézett rá majd ránk, végül elmosolyodott, és az ölebe kapta a kislányt.
Harryhez fordultam, kinek már csak hűlt helye volt. Tekintetemmel körbe jártam a közelebb eső területekét, végül az egyik italos pultnál elhelyezkedő padsoron találtam rá a göndör hajú srácra. Kezeibe temetett arccal bámult a semmibe, lefele, és nekem nem kellett több árulkodó jel ahhoz, hogy tudjam miért vonult el. Megszakadt a szívem, ahogy ránéztem, és bár erősen küszködtem magammal és a könnyeimmel, erősebbnek bizonyultak az érzelmeim.
Egy pohár puncsot nyomott a kezembe az egyik pincér, mielőtt még oda érhettem volna a kitűzött célpontomhoz és noha nem szeretem a rózsaszín löttyöt, magammal vittem. Zayn rám mosolygott, de mikor csak intettem felé, összeráncolt szemöldökkel közelített meg. Sóhajt hallattam, mert akkor Harry mellett szerettem volna lenni. Viszont ugyanakkor nem utasíthattam vissza Őt sem.
- Valami baj van, Winter? - szemöldökét ráncolta és karjait összefonta maga előtt - Harry merre van?
- Éppen hozzá indultam - feleltem, miután megköszörültem a torkom.
- Oh, értem. Nos, gondolod, hogy lesz időd rám valamikor? - mosolygott - Régen beszéltünk, talán lenne miről.
- Persze - feleltem kissé megkésve - Ha a számod ugyanaz maradt, akkor felhívlak.
Mosolygott és biccentett majd egy ölelés után Ő visszament Liamékhez. Még egyszer Zaynre pillantottam, és már csak azt láttam, hogy nincs a kezemben az ital, ugyanis nála volt.
- Táncoljunk!
All Of Me
Ellenkezni sem volt időm, és talán nem is akartam. Azonnal felcsendültek az akkordok, és ahogy
megismertem, elmosolyodtam. Mindig is imádtam a dalt, és az, hogy élőben énekelte John, döbbenetes örömmel töltött el. Mert hogy John Legend énekelt a színpadon.
Lucy és Niall középen táncoltak, reflektor világította meg őket, valamint a színpadon éneklő, aranytorkú énekest.
Aztán ott voltunk mi, Harryvel, egymásba kapaszkodva, és a dal, ahogy szólt, Harry pedig a fülembe énekelte a sorokat, könnyeket csalt a szemembe. Minden egyes szóval, mintha egy kést szúrtak volna a szívembe, aztán megforgatták volna benne. Karjaim szorosabban fonódtak Harry dereka köré, fejemet pedig még közelebb szorítottam mellkasának. Rekedtes hangja hallatán libabőrbe burkolózott mindenem, és melegség öntött el belülről.
Eszembe jutott minden egyes pillanat, amit együtt éltünk meg, és nem kellett kétszer gondolkodnom azon, hogy Harry szándékosan akart-e most táncolni vagy csak úgy. Biztos voltam benne, hogy tervezte. Vagy ha nem is, akkor tökéletes időzítése van.
- 'Cause all of me, loves all of you. Love your curves and all your edges, all your perfect imperfections. Give your all to me, and I'll give my all to you, you're my end and my beginning, even when I lose I'm winning 'cause I give you all of me. And you give me all of you, oh. 
Lassan folytak a könnyeim, egészen addig, amíg Harry inge fel nem szívta őket. Szipogtam párat, és próbáltam nem elárulni magam, de több volt, mint valószínű, hogy leesett neki a helyzet. Karjait megszorította körülöttem, és egy halk kuncogás csapta meg füleimet.
- How many times do I have to tell you, even when you're crying you're beautiful too...
Azonnal megértettem hirtelen jött, apró nevetését. Pontosan passzolt a szöveg a jelenethez, mely csak még jobban megerősítette bennem a gondolatot, miszerint tudja, hogy elpityeredtem.
Az utána lévő szöveget, sőt, az egész dalt teljes beleéléssel énekelte, én pedig valamiért büszkeséget éreztem. Nem volt okom rá, egyszerűen csak így történt. Mosolyogtam, amikor kihagyott pár szót, mert csókokkal halmozta el a hajam, a homlokom és halántékom. Kezei fel- és le járkáltak a hátamon, majd megállapodtak a lapockáim alatt, míg arcát közelebb hozta ez enyémhez, és folytatta az éneklést. Táncolásunk, mely az ide-oda lépegetésből állt, nem maradt abba és nem is akartuk, hogy vége legyen. Pontosan illet az akkor helyzetünkhöz a zene, és ezt mindketten tudtuk.
A maga ütemében a dal is a vége felé közelített. Harry még egy utolsó szeretleket suttogott a fülembe, mielőtt kezeivel megkereste az enyémeket, eltolt magától, hogy megforgathasson, majd vissza húzott magához. Jobb tenyerét az arcomra csúsztatta és egy szerelmes csókba invitált. Akciónk végére, már mindkét keze az arcomon volt, melyre ráhelyeztem az enyémeket, és rákulcsoltam az ujjaimat az övére.
- Úgy érzem, mintha ez a mi esténk lenne, pedig ez nem éppen így van - összenevettünk kijelentésén, mert valóban igaza volt - De legalább nem vontuk magunkra mindenki figyelmét.
- Őszintén, nekem nem is kell más figyelme, a tiedén kívül.
- Nos, ez kölcsönös - ajkait mosolyra húzta, míg ujjaival a szemem alatt elkenődött sminket próbálta meg eltüntetni - Most nézd meg, elrontottad a saját sminkedet.
- Ez mind a te hibádból van.
- Ne próbáld meg rám kenni, oké? - nevetett - Vadmacska.
- Ez most hogy jött ide?
- Jelen pillanatban, egy vadmacskára hasonlítasz.
- Szegény példányt hozzám hasonlítgatod.
- Édes, ha nekem a rágózás a védjegyem, akkor neked a szemforgatás. Örökké csak a gyönyörű szemeidet forgatod. Nem félsz, hogy kiakadnak, vagy kiesnek egyszer?
Felnevettem.
- Nem. Vagy ha még is kiesnek, akkor elteheted, bekereteztetheted, és amikor csak kedved támad, azt nézegetheted, mert az már biztos, hogy nem fognak forogni.
- Hm, jó ötlet! - vigyorgott - Talán megfogadom. De egyenlőre még tartsd a helyükön őket.
Niall és Lucy családja, valamint a banda és a lányok maradtunk utoljára. Sorban gratulált nekik még utoljára mindenki, majd amolyan "most-már-mindegy" alapon, letelepedtünk, és beszélgetésbe kezdtünk. Mindenféle téma szóba jött, és valahogy nem lepődtem meg, amikor Eleanor és Louis amolyan bejelentést tettek afelől, hogy nem sokára újabb családtag érkezik köreinkbe. Észleltem már ezelőtt is, hogy Eleanor többet eszik, mint szokásosan; általában nem is eszik velünk, tekintve, hogy diétázik, fogyókúrázik vagy mit tudom én mit csinál. Aztán egyre többször hallottam róla, és láttam amint akkora adagokat eszik, mint én, vagy Niall. No meg kezdett kikerekedni minden téren, ami amúgy tökéletesen jött neki.
- Szerintem mi lassan elköszönünk... - Harry hangja csapta meg a fülem, egészen közelről.
Theo ült az ölemben, mivel Ő is részt vett a mai eseményen. Egészen gyorsan megkedveltük egymást, és alig lehetett minket ketté szedni. Legalábbis akárhányszor Niall szerette volna karjaiba venni, a kis srác egyszer sem volt hajlandó kiszállni az ölemből, emiatt pedig mindig egy öntelt, büszke mosoly kunkorodott ajkaimra. Azért az már eléggé nagy dolog, hogyha Theo elutasította a nagybátyját, akiért amúgy oda van.
- Haza vihetem magammal Theot? - egy pillanatra sem fordultam a szülei felé, mert elvesztem a a kis srácban. Egyszerűen elragadó volt - Haza jönnél velem, kis haver?
Nem vártam semmilyen reakcióra, de ahogy felálltam, kis kezeit szorosabban fonta nyakam köré; mintha sejtette volna, hogy készülök visszaadni Őt az apjának.
- Theo igazán ragaszkodó típus, de családon kívül, eddig máshoz nem ragaszkodott ennyire, mint hozzád! - mondta kedvesen Denise.
- Egyszerűen odáig vagyok a kisgyerekekért, talán érzi, hogy nem akarom bántani, vagy nem is tudom - nevettem - Nem Ő az első, aki ennyire rám tapadt. Viszont élvezem, szóval nem zavar!
Jó pár percig még csodáltam a kis srácot, aki kiköpött Niall volt. Szőke haj, hatalmas, kék szemek... ha ránéztél, előbb gondoltad, hogy Niall fia, mintsem Gregé. Össze-vissza csókolgattam puha arcocskáját, megölelgettem, majd nagy kínok között, vissza adtam a szüleinek. Szorosan az apjához bújt, majd a síri csendben, csak halk szipogást lehetett hallani.
- Aw, édes Istenem! - közelebb mentem hozzájuk, és nem kellett csalódnom, amikor megláttam azokat a bizonyos krokodil könnyeket folyni a kis fiú szeméből.
Miután nagyjából megnyugtattuk Theot, aki feltehetőleg a fáradtság miatt sírta el magát, tényleg távoztunk.
Fáradtan estünk be a házba, ahol is nem jutottunk tovább a nappalinál. Még a kabátunkat sem vettük le, nem hogy a cipőinket. Szinte egyszerre estünk le a kanapéra, mely annyiból volt jó számomra, hogy kényelmesen el tudtam helyezkedni Harry mellkasán.
- Mekkora őrjöngés lesz Eleanorék miatt.
- Vajon mekkora lett volna miattunk? - erőltetett nevetés hagyta el ajkaimat - Bár, még mindig jobban viseltem volna azt, minthogy elvesztettük őket.
- Tudom! - hangja egyből komolyabb, szomorúbb lett, és karjait szorosabban fonta körém - Lesz még esélyünk mindenre, kicsim.
- Vajon hogy vannak Daniellék? Cameron mekkorát nőhetett azóta?
- Biztosan nagyot! - hangja gyengéden csengett, mely elárulta, hogy mosolyog - Meg kellene őket látogatni majd.
- Igen - értettem egyet - Noha még mindig nem értem, hogy Dan miért nem avatta ebbe ez egészbe bele Liamet.
- Életem, nem kell ezen olyan sokat rágódni. Bizonyára azért nem mondja el neki, mert fél attól, amit Liam mondana neki, valamint attól, hogy a média rájuk ugrana. Jelenleg eléggé nagy takarásban vannak, vagy hogy is mondjam. Tehát nem zaklatják őket, és Danielle pontosan így szeretné felnevelni a kislányt.
Nem beszélt gyorsan, mindinkább hasonlított egy lassított felvételre ahogy a szavakat kiejtette. Ujjaival is hasonló lassúsággal cirógatta a karomat, és amikor felnéztem rá, mosolyognom kellett a látványra. Szemeit lehunyta, míg fejét egy kicsit hátra hajtotta a kanapé támlájára.
- Felmegyünk? - kérdeztem, mialatt elnyomtam a egy ásítást. Finoman megráztam, amikor nem reagált.
- Ha?! - felkuncogtam, aztán közelebb másztam hozzá, és egy apró csókot hintettem az arcára.
- Feljössz, vagy itt alszol?
- Itt maradsz velem!? - kérdése inkább kérlelésnek tűnt - Csak mert nélküled nem alszok, ha van arra lehetőség, hogy melletted aludjak. Bár még fürdenem is kellene menni.
- Nekem is - kuncogtam - De majd inkább reggel. Most túl fáradt vagyok bármihez is. Le kéne kapcsolni a villanyt, de én nem állok fel.
- Én sem - motyogása ásításba torkollott, én pedig újra felnevettem. Már csak ebből is látszott, hogy mennyire kimerült vagyok, pedig alig csináltam ma valamit - Bújjunk össze, és akkor kizárjuk a fényt.
- Amúgy is hozzád bújtam volna, szóval mindegy.
Ajkai felfelé kunkorodtak, szemei viszont újra lecsukódtak. Ahogy közelebb bújtam hozzá, és arcomat a nyakhajlatába fúrtam, egyből megcsapott parfümjének aromája, mely a kezdetektől ez volt.
- Holnap elmegyünk Daniellékhez, oké? - hümmögéssel válaszoltam, hogy benne vagyok az ötletbe.
Karjaimat köré fontam, és miután kiszedte kezeit a kabátból, majd segített nekem is, összefonta ujjainkat. Újból, lassan kezdte cirógatni a kézfejemet hüvelyujjával, én pedig egyre laposabbakat pislogva merültem álomba.
- Jó éjt, életem! - suttogta, és ezek voltak az utolsó szavak, amiket hallottam.
- Jó éjszakát, Hazz. 

2014. augusztus 2., szombat

99. "Tulajdonképpen apa lennék, hogyha nem történt volna mind ez."

Hey. :)


Hű-ha. 99. Fejezet, melyre azt hittem, hogy sosem kerül majd sor. Igazán nehéz volt megírnom, de végül sikerült. Pár résszel ezelőtt említettem, hogy eléggé sablonos a befejezés, de valamilyen szinten elkanyarítottam, így már bízom abban, hogy nem lesz egy totális csalódás az egész történet! :) Mindenképpen szeretném, ha az egyik történetem szomorú véget kapna, lehet, hogy ez itt fog megvalósulni, nem tudom még. Egy rész van hátra, mely után jön az Epilógus. No, de viszont ma indulunk Magyarországra, három hétre, így eléggé elképzelhető, sőt, biztos hogy Augusztus végén lesz legközelebb rész! Mondanám, hogy otthonról is töltök majd fel részeket, de az igazság az, hogy nincs befejezve a századik, és egy szép - vagy nem - lezárást szeretnék, nem pedig összecsapottat! Így elnézéseteket kérem, remélem, hogy megértitek! :) 
Ettől eltekintve, kellemes olvasást, és kalandokban gazdag nyári szünetet kívánok! Élvezzétek még ki, ami maradt, és vigyázzatok magatokra! ;) Amint hazaértünk, úgy értem, ide vissza, nekiállok a fejezetnek, és amint meg vagyok, már töltöm is fel, hogy megtudhassátok, mi fog történni főszereplőinkkel! :)♥xx.



.:: Harry szemszöge ::.

Londont hófehér takaró védte, mely gyönyörködésre méltó volt. Nem tudnám pontosan megmondani, hogy mikor volt utoljára fehér a Karácsony, noha káprázatos. Alex szinte majd' kiugrott a bőréből, amikor különböző beállások, helyzetek voltak adottak számára, hogy fotózhasson mindannak ellenére, hogy nem akart a munkájára gondolni az ünnepek alatt. Tömérdek képet készített, és én sem maradtam ki a jóból; miután kiválasztottam a legjobban sikerült képet, közzétettem a világhálón, melynek több száz rajongó örült meg. Én voltam az egyetlen, aki szünetünk eddigi napjaiban, szinte életjelet sem adott magáról; Niall folyamatosan Theoról töltött fel képeket, míg a Tomlinson família az újdonsült ikrekről, Ernestről és Dorisról pakolgatott fel híreket. Zayn és Perrie egy-egy képet osztottak meg, mely alatt leírásban közölték a világgal teendőiket, így azóta nem lehet róluk hallani. Liam és Sophia pedig nyugalmasan töltik szabad idejüket Wolverhamptonban Liam családjával.
Aztán itt voltunk mi, hatalmas pereputtyal, mely azt hiszem, nem is lehetett volna jobb. Imádtam az időt Stellával tölteni, és a gondolata - inkább tudata - annak, hogy a családja is kedvel - igaz, Wendy oda- meg vissza van értem - tudtam, hogy életem egyik legjobb Karácsonya lesz. Annak is borzasztóan örültem, hogy Anya és Robin megtalálta az aranyközéputat Stella szüleivel, és Liam sem viselkedett kívül állóan. Ha valaki ránk nézett, egy hatalmas családot láthatott bennünk, tele szeretettel és odaadással. Őszintén, sosem gondoltam volna, hogy ez bármikor megadatik nekem... újra. 
Miután Anya és Apa elváltak, valahogy nem sikerült az ilyen nagyobb ünnepeket élveznem. Természetesen nem azt mondom, hogy Robinnal nem jövök ki jól, mert imádom, nagyon jó fej és sokat segített már nekem, amiért nem lehet elég hálás neki, viszont tudni azt, hogy Apa mindabból kimarad, amit Anyuval és Gemmel megélünk, valahogy rosszul érint. Szerettem volna, ha Ő is ott van velünk, de ugyanakkor emlékeztetnem kellett magam arra, hogy neki ott van Miranda, és valószínűleg az Ő fia, és családja Apuékkal tölti az ünnepeket. Ez volt az, ami megnyugtatott. Valamint a gondolata annak, hogy miután lezajlott a Szilveszter, és egyéb, elterveztük, hogy meglátogatjuk őket Manchesterben, és ott töltünk egy hétvégét. Apa nagyon izgatott lett, csak úgy mint Stella és ez örömmel töltött el.
A tegnapi nap után pedig, amit együtt töltöttünk, lent a nappaliban, semmi nem tudta felülmúlni. Igazi, karácsonyi hangulat volt, én pedig még is azon gondolkodtam, hogy ez miként lehetséges. Úgy véltem, hogy halálosan kínos lesz minden, senki nem fog megszólalni és hogy Lana valamint Liam majd teljesen elhidegülnek tőlünk. Viszont minden másként történt. Igazából Ők ketten voltak, akik belendítették a társalgást, és tartották a frontot, mely őszintén lenyűgözött. Gemma és Stella odáig voltak egymásért, és eléggé sokat beszélgettek négyszemközt, de nem képzeltem bele sok mindent. Miről beszélhettek, ami nem tartozhatott ránk? Biztosan Gemma állapotáról volt szó, mert láthatólag lenyűgözte barátnőmet a tudata annak, hogy a nővérem állapotos.
Egy magam voltam az ágyban, amikor reggel felkeltem. Meleg volt még a lepedő és a takaró közvetlenül mellettem, mely tudatta velem, hogy Stella nem rég kelhetett fel. Igazából tippem nem volt arra, hogy miért kelt fel ennyire korán. Sosem volt egy reggel kedvelő személyiség. Aztán eszembe ötlött, hogy lehet, csak az ajándékok miatt kelt fel, hogy csekkolhassa őket, mint ahogy ittlétünk alatt tette vagy egy milliószor. Hiszem, hogy Ő izgatottabb, mint bárki más. No meg, ez lesz első, családias közös Karácsonyunk, és remélem, nem az utolsó.
Nem tudom, hogy mennyit alhattam vissza, de amikor felkeltem, és csekkoltam az időt a telefonomon, rengeteg üzenetem érkezett. Leginkább családtól, és természetesen a bandától. Az sem lepett meg, amikor haverok, és más, olyan hírességek kívántak kellemes ünnepeket, mint például Rihanna; ötletem nem volt, hogy miként volt meg neki a telefonszámom és nekem az övé, minden esetre visszaírtam mindenkinek. Ezzel elvacakoltam egy ideig.
Fittnek éreztem magam, miután lefürödtem és felöltöztem. Olyan volt, mintha majd kicsattantam volna az örömtől, és ez meg is látszott azon, ahogy ezer wattos mosolyom villogott arcomon. Leérve a nappaliba, lent találtam Anyut és Wendyt, mely megmosolyogtatott. Mindketten mosolyogva köszöntöttek, és ahogy leültem az asztalhoz, elém csúsztatták a reggelit; palacsinta volt. Nem tudom, hogy ezt azzal érdemeltem-e ki, hogy Karácsony van, de azt kaptam, amit a legjobban szerettem volna. Illetve majdnem. Azt hittem, hogy majd feszélyezve fogom magam érezni két nő társaságában, tekintve, hogy a nők általában a saját kis dolgukról beszélgetnek, de kellemeset csalódtam, amikor Wendy felőlem érdeklődött, és néhány dolognál Anyut is sikerült meglepnem. Feljött a téma is, miszerint beszéltem-e Daviddel az akkori megállapodásunkról, melyre csak a fejemet ráztam.
A megállapodás, csupán annyit fedett, hogy sosem okozok csalódást sem neki, sem a lányának. Nos, ez nem éppen jött össze, és még azóta sem sikerült megkapnom a jutalmam érte. Lehet, hogy elfelejtette, mert manapság már normálisan mosolyog rám és kezdeményez beszélgetést. De azért bevallom, hogy egy kicsit parázok.
- Örülök, hogy a családunkhoz tartozol, Harry! - hangja boldogan csengett, és erőteljesen szelte át a levegőt - Valamint az is boldoggá tesz, hogy a családod többi része ennyire közvetlen! - felelte, immáron Anyura nézve. Elmosolyodott, és végig simított Wendy hátán - Tudod, nem sok olyan barátja volt, akiben annyira megbízott volna, mint benned. Sok minden miatt tisztellek, mint embert, mint egy tinédzser fiút, még is a szereteted, amit árasztasz a lányom felé, valahogy... kiemelkedik.
Arcom valószínűleg lángba borult, mert éreztem, ahogy felmelegedik. Ó, szóval még mindig zavarba lehet hozni. Nem mondom, az idősebbeknek mindig is sikerült, főleg, ha adok a véleményükre. Viszont Wendy nem zavartatta magát, folytatta az áradozást rólam, hogy mennyire odáig van értem, és Anyuért. Szóba került Gemma és Rob is, mely eléggé meglepett, bár számíthattam volna arra, hogy nekik is ki jut a jóból. Wendy egy csodálatos nőszemély, és tényleg öröm volt megismerni. Azt hiszem, tudom honnan örökölte Stella a hangoskodást, és az őszinteséget.
- Mit terveztetek a mai napra? - érdeklődtem.
- Hm... talán először is fel kellene kelnie mindenkinek, hogy megreggelizhessenek - válaszolta Anya - Utána pedig neki állunk főzni valamit, természetesen dupla adaggal, figyelembe véve a nővéred éhségét. Ó, és esetleg süthetünk is valamit, hogyha gondoljátok. Ugyan hoztunk néhány elkészült süteményt tőlünk, de a jóból sosem elég.
Wendy bólogatott, ezzel támogatva Anya ötleteit. Azt hiszem, Ők már előre lebeszélték a dolgokat. Lassan szivárogtak le a többiek, noha szemet szúrt a dolog, hogy Stella még nem társult hozzánk. Nem akartam rosszra gondolni, elképzelhető volt, hogy csak a hátsóudvarban van, vagy meglátogatott valakit. Ha jól tudom, akkor David, a táncostársa Londonban tölti az ünnepeket a családjával, szóval meglehet, hogy ellátogatott hozzájuk. Ugyanakkor egy kicsit abszurdnak tartottam az ötletet. Szólhatott volna, hogy elmegy, vagy ilyesmi. Bár az is feltételezhető, hogy ajándékok után koslat - mely amúgy nem tudom, hogy lehetséges-e, tekintve, hogy Karácsony első napja van.
- Na, milyen az első Karácsonyt terhesen eltölteni? - nem is észleltem, hogy beszélni kezdtem, azt pedig végképp nem, hogy kinek és mit.
Gemma mögöttem állt, karjával átölelte a nyakam, és állát a fejemen támasztotta meg. Felkuncogott, majd válaszolt.
- Pompás - felelte - De amúgy ugyanolyan. Leszámítva, hogy úgy nézek ki, mint aki lenyelt egy sárgadinnyét.
- Nem ellenkezem - nevettem.
- Merre van Stell? - kérdése, melyet én már fényévekkel ezelőtt felszerettem volna tenni, egy fajta megnyugvást küldött végig rajtam, de ugyanakkor libabőrbe burkolózott testem a gondolatától annak, hogy Ő sem látta. Valamint elnézve a többiek tekintetét, Ők sem találkoztak vele.
- Tulajdonképpen reggel olyan hat óra fele találkoztam vele idelent - mesélte Liam - Innivalóért jöttem le. Nem tűnt fáradtnak, mind inkább fittnek, és mosolygósnak. Meg is ölelt, mielőtt elment volna. De tekintve, hogy alig voltam ébren, nem érdeklődtem, hogy hova megy vagy, hogy miért van fent ilyen korán.
- Tehát alapvetően elment a házból - hangom elvékonyodott ahogy eszembe ötlött a gondolat hogy megcsúszhat az autóval egy jeges úton - Miért nem tud szólni, mielőtt elmegy valahova?
Nem voltam nyugodt, de mérges sem. Mindinkább aggódtam azért, hogy egyben hazaérjen. Utána talán számon kérem, hogy miként gondolta ezt az egészet. Én azt hittem, hogy az első karácsonyi reggelen, amikor majd felkelek, ott lesz mellettem, és kettesben töltjük a nap nagy részét, aztán lemegyünk a többiekhez. Nos, ez a mai nap nem így történt.
- Alex, a telefonod legközelebb halkítsd le vagy hordozd magaddal! - nyűgös hangra kaptuk fel a fejünket, és már majdnem elhitettem magammal, hogy Stella az, csakhogy Lana jelent meg egy túlméretezett pólóban, és fekete cicanadrágban.
Átnyújtotta az újonnan zenélni kezdő készüléket barátjának, majd egy egyszerű mozdulattal az ölébe ült. Köszöntött minket is, majd Alexhez bújt aki átölelte és fogadta a hívást. Reménykedtem abban, hogy a húgával beszél.
- Kristen? - hangja meglepődött volt, és őszintén én is elkerekedett szemekkel néztem fel a tányéromból - Szentséges Isten. Mikor? Vele vagy? Mi van? Mióta? Krisztusom! Pár perc és ott vagyok. Úgy értem, ott vagyunk!
Idegesen csapta le a telefont. Kezeivel közelebb húzta magához Lanát, akit ugyan váratlanul ért de átölelte. Szipogást hallatott, én pedig sejtettem, hogy valami történt. Méghozzá azt is, hogy kivel. Viszont mozdulatlanná váltam, mint ahogy mindenki. Wendy telefonja csörrent meg ekkor, ki szívéhez kapva, őrült sebességgel kezdett a készülék után kutatni. Mivel velem szemben ült, tökéletesen láttam, ahogy egyre jobban könnyesednek a szemei, aztán szinte felugorva távozott a konyhából. David azonnal utána sietett.
Alex azt mondta a telefonba, hogy pár perc és ott leszünk... valahol. Feltehetőleg a kórházban. Az egyetlen, ahova vihették, az a St. James utcában van; az egyik legnagyobb kórház, ahol Dr. Smith is dolgozik.
Azonnal felpattantam, és hiszem, hogy senki nem értett semmit a helyzetből. Alex a barátnője vállán sírt, Wendy kiáltozva lökdöste arrébb férjét, hogy minél előbb kiérjen az ajtón, én pedig mérhetetlen aggodalommal és dühvel téptem fel a Range Roverem ajtaját.
Komolyan, ennél jobb Karácsonyom, még sosem volt!
Nem sikerült azonnal beindítanom a kocsit. Jó néhányszor beleütöttem a kormányba és erőszakos rúgásokat mértem a pedálokra a lábamnál. Társaságom akadt, Lana és Alex személyében.
- Szóltam Gemmának, hogy jöjjenek külön autóval, és lassan, tekintve az állapotára. Robin velük maradt. Viszont Anne, Wendyvel és Daviddel ment.
Összeszorított fogakkal bólintottam. Az érdekelt a legkevésbé, hogy mi lesz a többiekkel, vagy mihez kezdenek a következő percekben. Oda kellett érnem a kórházba, de mivel akkor már nem csak a saját életemért voltam felelős, egy kissé visszavettem a vagány stílusból. Betartottam minden rendőrlámpai szabályt, noha nem vártam meg, míg sárgáról átvált zöldre a fény, avagy még a sárgán átmentem a piros előtt. Nem segített az sem, hogy Alex hirtelen egy puhány alakká változott, és itatta az egereket, még ha csak szipogott is. Valahogy nem bírtam elviselni akkor.
Pontosan Davidék kocsija után parkoltam le, majd átdobva Lana kezébe a kocsikulcsot az épület felé rontottam. Volt pár fotós, ugyan megbújva, de ott volt. Nem érdekeltek, egyszerűen csak be kellett jutnom.
Szerencsésen beértem Anyuékat; éppen akkor mondták el, hogy merre találjuk a kórtermet, ahová átfogják szállítani. Még műtét alatt volt.
A szívem kihagyott egy ütemet, majd egy idióta ütemre váltott, és csak dörömbölt. Tenyereim izzadtak, és remegtek akárcsak a lábaim. Anyu mellém lépett, majd átkarolt a derekamnál. Miután elértünk a liftig, megvártuk, amíg Stella szülei is oda érnek, és együtt mentünk fel a még üres szobához. Folyamatosan azzal nyugtatgattam magam, hogy nem történhet már ennél rosszabb, de akkor eszemben sem volt a gondolata annak, amit tartogathat még a számunkra az orvos.

**

Egy óra is biztosan eltelhetett, én pedig már majdnem azon voltam, hogy kitépem szálanként a hajam. Az idegesség, olyan szinten úrrá lett rajtam, hogy vagy ötször megmásztam az emeletet, ha nem többször, hogy a büféből kávét vehessek. Az volt az egyetlen folyadék, amely néhány óráig lenyugtatta az idegrendszerem. Majd végül, amikor már újra leléptem volna, egy orvos közelített meg minket; közelebb érve, tisztán kivehető volt Dr. Smith.
- Jó napot kívánok! - köszöntötte a többieket, hiszen én éppenséggel a lift ajtóban álltam. 
Szóval, arra a döntésre jutva, hogy már elindultam, nem fogok visszafordulni, inkább egy újabb adag kávét szerzek be. Szándékosan indultam el a büféhez, mert tudtam, hogy nem lennék képes őrjöngés mentesen végig hallgatni az orvos magyarázását. Noha mindennél jobban szerettem volna tudni, hogy mi a helyzet, nem tudtam ott állni a többiekkel és árgus szemekkel figyelni az orvost. 
Mikor sorra kerültem, a büfés nő, már meg sem kérdezte, hogy mit szeretnék, csak a kezembe nyomta a gőzölgő poharat. Elmosolyodtam, majd egy biccentéssel köszöntem meg, és fizettem ki. Lassan kortyolgattam a forró löttyöt, míg nem fel értem az emeletre. Wendyn, Daviden és Alexen kívül, mindenki kint ült a váróban. Minden bizonnyal a szobában voltak
- Mr. Styles, ha van egy szabad perce... - Dr. Smith hangjára megfordultam. 
Pontosan mögöttem állt, pár méterrel azért távolabb. Lehúztam a maradék koffeint majd a közeli kukába dobtam a poharat, és követtem az orvost. Halványlila gőzöm nem volt, hogy miről akar velem beszélni. 
- Ha már itt vagyok, elmondaná, hogy mi történt a barátnőmmel? 
- Természetesen- felelte automatikusan, míg Ő helyet foglalt a saját székében, az íróasztal mögött, én pedig a vele szemben lévő széken helyezkedtem el - Baleset történt a főúton, körülbelül úgy egy két és fél órája. Ms. Winter... úgy értem, Stella, abban a kocsiban ült, amely teljesen megrongálódott. Először két oldalról csúsztak neki az autók, mely már magában is borzasztó. Végső döfésként elölről is egy nagyobb, családi autó csapódott az Ő járművébe. Az ablak, amely teljesen betört rá esett, emiatt az arca roncsolódott, de nem veszélyesen. A jobb csuklója teljesen rongálódott; eltörött, valamint két-három borda is megrepedt és törött. Visszatérve a csuklóra, ez a testrésze már többször is volt gipszben, ezért a gyógyulása hosszabb lesz, mint átlagosan lenne. Jelenleg altatás alatt van, mert hatalmas fájdalmai lennének tekintve hogy eléggé összenyomódott a három kocsi által. Viszonylag sok vért vesztett és egy kisebb agyrázkódás is esetleges. Ezt akkor tudjuk igazán megvizsgálni, amikor ébren lesz. 
- Szóval... - hangom elveszett, és uralkodnom kellett magamon, hogy ne gyengüljek el - Ez minden, ami történt? 
- Nem. Természetesen, nem. Van itt még egy gondunk, de nem tudom, hogy Ön mennyire tud erről. A karambol miatt egy életet vesztettünk el. Illetve, kettő életet. 
Leizzadtam, a kezeim remegni kezdtek és elnyílt ajkakkal bámultam az orvosra. Mi van? 
- Azt hiszem, erről csak Stella tudott... elképzelhető, hogy az ünnepekre tartotta a bejelentést. Részvétem, Harry! - pár percet várt, majd újra szólt - Ha gondolod, bemehetsz hozzá. Nem garantálom, hogy ébren lesz, de bármi megtörténhet. Egy, amire mindenképpen kell, hogy figyelmeztesselek, azaz, hogy ne rohanj neki túl sok információval. Jobb lenne, ha egyáltalán nem mondanál neki semmit. Hagyd, hogy Ő mondja el. Igaz, ez egy kisebb trauma számára. Elnézést, nagy trauma számára, tehát idő is telhet abba, mire összeszedi magát, és beszélni tud róla. 
Nagyokat nyeltem, és bólogattam. Valahogy nem hittem el a szavakat. Lehetetlen lenne, hogy Ő... jesszus. Bele gondolni is félelmetes, de ugyanakkor csodálatos. 
- Um. Köszönöm, hogy elmondta. Én, erm, azt hiszem, most megyek. További jó munkát és kellemes ünnepeket, doktor úr. 
- Köszönöm! - felelte félmosollyal - A legjobbakat a jövőben, Mr. Styles! 
Biccentettem felé, és mint akit éppen az igazgató büntetett meg, leszegett fejjel léptem ki az irodából. Összegezve mindent, ha ez nem történt volna meg, akkor... nos, az biztos, hogy minden más lenne. Tulajdonképpen apa lennék, hogyha nem történt volna mind ez. 
A francba is! 

2014. július 25., péntek

98. "Nem várhatom el, hogy minden egyes pillanatban azt bizonyítsd hogy szeretsz."

Heyho.☺

98. fejezet. Wow. Eljutottunk ide is. Őszintén, alig megy az írása a történetnek. Nem érzem úgy, hogy képes vagyok befejezni ezt a sztorit. Úgy értem, nem tudom elengedni egyenlőre. Viszont azt megígérem, hogy befejezem! Nem fogom félbe hagyni, eszem ágában sem lenne!☺ 
Nos, jó olvasást.☺xx


.:: Stella szemszöge ::.

Magam is meglepődtem, amikor felkeltem, és nem éreztem magam egy elhasznált mosogatórongynak. Tudni illik, az utóbbi napokban, nem aludtam valami fergetegesen, és emiatt eléggé kifáradtam. Igazándiból, nem azzal volt gond, hogy későn feküdtem le aludni, hanem hogy használhatatlan voltam, amikor ágyba kerültem. Voltak olyan napok, amikor csak másnap kerítettem sort a fürdésre, mert amint visszaértünk az akkori szállásunkra, átvettem a pizsamám, és már húztam is a lóbőrt. 
Tegnap viszont igaz, hogy fáradt voltam, de a találkozás a szüleimmel, a forró fürdő valamint a késői beszélgetés a lányokkal valahogy felébresztett, és amikor az alvásra került sor, egy csettintésre elaludtam. Korán volt, amikor felébredtem, de nem zavart, mert az elmúlt napokhoz képest, fittnek éreztem magam, és csak ez számított. Ugyanakkor tudtam, hogy még mindig nem vagyok százszázalékosan azon a szinten, ahol szoktam lenni, örültem, hogy legalább az ágyban feltudtam ülni. 
Tettem már rengeteg meggondolatlan döntést életemben, és amikor elhatároztam, hogy átmegyek egy másik szobába, nem igazán tudom, hogy mit éreztem, vagy gondoltam. Talán a majdnem kipihentség okozta, esetleg a nem kipihentség, fogalmam nincs. Lábaim saját útra keltek és ha akartam volna, sem tettem volna semmit az ellen, hogy megálljak, és inkább az alsó emelet felé vegyem az irányt. Biztos voltam abban, hogy már mindenki az alsó szinten van, vagy ha nem is mindenki, de a lányok igen, ezért egy kicsit vissza vettem a dübörgésből - na, nem mintha annyira hallatszott volna a lábam dobogása - és amint beértem a másik szobába, az ajtót becsuktam magam mögött. 
Nem változott semmit a helység azóta, hogy itt jártam. Minden ugyanúgy volt, még az illatban sem véltem felfedezni semmi újdonságot, ami körül lengte a szobát. Az ágy nem volt bevetve, a földön egy kupacban pólók voltak elszórva és a fiókok is itt-ott nyitva voltak. Homlok ráncolva jártattam a szemem a szoba területén, és olyan érzésem támadt, mintha a tulajdonos sietett volna a készülődéssel. 
Nem törődve tovább a rendetlenséggel, egyszerűen elsétáltam az ágyig, majd befeküdve nyakig betakartam magam. Egyből közelebbről éreztem azt az édes illatot, amit a parfümje és a tusfürdője alkot, valamint egy leheletnyit az öblítő illatot. Végig futott a hideg a testemen, amint még jobban összehúzódtam, és mélyen belélegeztem a számomra már drogként ható aromát. Szemeim lassan lecsukódtak, amint a nyugodtság végig járta minden porcikámat majd végül egy alig látható mosoly kunkorodott ajkaimon, és azonnal el is halványult. 
Éreztem, amint egyre jobban esek ki a mély álomból, melyben - elképzelhetően - órák óta voltam, és ide-oda forgolódtam az ágyban. Az addigi kellemes érzés megszűnt, de ahogy egy nagyot sóhajtottam, és visszatértem eredeti pózomba újonnan köszöntött. Valamiért sejtettem, hogy ekkor már nem voltam egyedül az ágyban, és talán meggondolatlanul, de éreztem, amint valami szinte vonz magához, így az ágy jobb széle felé kezdtem araszolgatni. Kiegyensúlyozottan éreztem magam, ahogy egy kemény, ugyanakkor puha testhez értem. 
- Harry... - hangom eltűnt a levegőben, szinte leheltem nevét, és nem voltam benne biztos, hogy meghallotta. 
Félig álomban voltam még, talán ez volt az egyik oka annak, hogy alig volt erőm arra, hogy megembereljem magam, és nyomást adjak a hangomnak. 
- Css, aludj, kicsim! - hangja gyengéd volt szinte már mondhattam volna puhának is, de ugyanakkor karcos és érdes volt. Imádtam a hangjának tónusát, mert sosem találkoztam még olyan sráccal, akinek csak megközelítőleg lett volna olyan hangja, mint neki. Ő különleges volt, minden téren. Ő valahogy eltért a többiektől. Ő benne olyat találtam, amit másban eddig nem volt szerencsém, és hihetetlenül örülök annak, hogy... hogy a végén együtt végeztük. 
- Szereted még a kicsidet? - kérdeztem, szinte már nyüszítve. Még mindig nem volt elég erőm a hangomban, és csak suttogtam, melyet úgy tűnik megértett, tekintve, hogy közelebb és lejjebb csúszott hozzám. Arcát közel fúrta nyakamhoz, és azokban a percekben teljesen elfelejtettem, hogy esetleg mi nekünk nem szabadna ilyen pozícióban lennünk. Úgy értem, Harry részéről ez egy kicsit meglepő, mert amikor tegnap megjöttünk, eléggé elutasító volt, most pedig... Istenem nem tudok neki ellent mondani, tegyen bármit. 
Ujjaim valahogy megtalálták az utat egészen dús, göndör hajáig, mely most a kelleténél szerintem sokkal hosszabb volt, de imádtam a tudatot, hogy van mibe beletúrnom; hogy van mivel játszanom. Szemeim ugyanúgy le voltak hunyva, viszont már éberebb voltam, mint néhány perccel ezelőtt. Közelsége felmelegített, és nem csak testemet, hanem szívemet is körülölelte egy olyan burok, amit csak Ő képes oda tenni. 
- Igen. Igen, szeretem még a kicsimet, mindennél jobban! Sosem szabadna a kicsimnek olyat feltételeznie, hogy nem szeretem. Ő a mindenem, nélküle elveszett vagyok. 
Hangja szinte zümmögött, és ahogy lassan és halkan ejtette ki a szavakat lehelete csiklandozta nyakamat. Libabőr futott végig a bőrömön, a nyakamtól végig, a gerincem mentén. 
Jó néhány percig még ebben a pozícióban feküdtünk, és egy váratlan pillanatban, elhúzódott. De csak annyira, hogy egymás szemébe tudjunk nézni; orrunk ugyanekkor egy ponton összeért, melyet a legédesebb dolognak tartottam azokban a percekben. 
Arca semleges volt, nem mesélt el nekem semmit, mint ahogyan szokott. Szemei ugyan csillogtak, mely adott egy csöppnyi reményt, és már kevésbé éreztem magam úgy, hogy valami szörnyűség történt. Megnyugvásom biztosított volt, amikor bal kezével végig simított arcom mentén, hogy egy tincset a fülem mögé tűrhessen.
- Miért vagy ennyire elutasító akkor? - megtört a hangom, amint felszólaltam, és akármennyire is éreztem a témát kényesnek, tudnom kellett.
Egy jó ideig nem válaszolt, csupán csendesen figyelt.Őszintén nem értettem, hogy mit talál ennyire nehéznek elmondani. Viszont nem szólaltam meg, mert lehet, hogy a kelleténél durvább dolgot ejtettem volna ki a számon, és úgy gondolom, akkor nem lett volna valami okos döntés. Szemeit egy hirtelen pillanatban lecsukta, és úgy tartotta. Nem mozdult, csak mélyeket lélegezett, és közelebb vont magáz minden adandó alkalommal addig, amíg lehetséges volt.
- Történtek dolgok... - mondta és egy nagy nyeléssel szakította félbe mondatát. Ajkait benedvesítette, és folytatta - Olyan dolgok, amikre nem számítottam, még is megtörténtek. Gondolom feltűnt, hogy egy ideig nem kerestelek, míg a turnén voltunk. Akkor már javában ment a sok kavarodás, és egyéb. Apa... illetve Miranda kivizsgáláson volt valami személyes dolga miatt. Kiderült, hogy egy cisztát diagnosztizáltak nála, a méhében, ami eléggé életveszélyes. Apu menthetetlenül magába fordult, én pedig a Világ másik feléről semmiképpen nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Komorabb voltam, mint szoktam, de tekintve, hogy milyen fontos személy vagyok egy-egy koncerten, a legjobbat próbáltam magamból kihozni. De miután visszatértünk, és csak magamban voltam a szobámban, nem csináltam semmit, folyamatosan a telefont nyomkodtam, és tartottam a kapcsolatot Apámmal. Valamennyire sikerült kihúznom az összetörtségből. Viszont tegnap hajnalban elmentem hozzá, mely miatt nem rég meg is kaptam a magamét az alsó szinten a bátyádtól. Mikor Manchesterbe értem, Apuék kicsattanó örömmel vártak, melyet nem tudtam miként vélni. Aztán elmesélték, hogy Miranda leleteit összecserélték egy másik nőével, de tekintve, hogy mindkettejük neve Miranda, nem figyeltek eléggé, mely akár egy kirúgással is járhat. Lényegében, Miranda makk egészséges, de nekem akkor is lelombozó volt tudni, hogy valaki egy halálos cisztával küzd mert nincs elég pénze ahhoz, hogy állja a műtétet. Ezért megkértem Mirandát, hogy amint lesz ideje, menjen vissza a kórházba, és adja át a boríték pénzt az illetőnek, avagy az orvosnak, hogy meglehessen a műtét. Ami megmenthette, vagyis megmentette a nő életét műtét... rengeteg pénzbe került, de nem tudták kifizetni, én pedig nos... úgy gondoltam, ez a legkevesebb amit tehetek, még ha nem is ismerem a nőt. Tartottam Apámban a lelket egészen addig, míg téves hitben éltek, és a gondolata annak, hogy a nő férje is ilyen állapotban lehetett, elszomorító. Valamint az is eszembe jutott, hogy ez bármelyik más családtagommal megtörténhetne, és nem tudom miért, nekem te voltál az első, aki eszembe jutott. Fogalmam nincs, hogy mit tennék, hogyha valami baj történne veled. Talán beleőrülnék, főleg, ha elveszítenélek. Aztán ott volt még Jamie, tudod, akinek az eljegyzési partiján voltunk. Összekaptak Mollyval, és engem talált meg először ezzel a témával. Viszont akkor már Apuval is tartottam a kapcsolatot, szóval megvoltam teljesen lőve. Alig láttam ki a sok tenni valóból, közben még dolgoznom is kellett, és Téged pedig teljesen elhanyagoltalak.
Szemei ekkor már sokkal többet mondtak el, mint beszélgetésünk elején. Bűntudat csillogott íriszeiben, és akkor, hogy végre megértettem eltávolodottságának okát, teljesen feleslegesnek éreztem azt, hogy magát hibáztassa azért, mert a családjának segített. Hiszen ha belegondolunk, neki Jamie is a családjához tartozik; kiskoruk óta ismerik egymást, így hát természetes, hogy Harryt találta meg először, Ő pedig segített neki.
- Nézd. Sajnálom, ami Apukáddal történt, még ha csak egy meg keveredés is volt, valamint Mirandát is. Igazán tisztellek amiatt, hogy így cselekedtél, mármint hogy pénzt adtál annak a nőnek a műtétre, és mert ott voltál a családodnak, amikor kellettél. Aztán itt volt Jamie, és neki is tartottad a hátad, holott napi szinten koncerteztél, hogy lányok és fiúk millióit tedd boldoggá. És tudod mit? Egyáltalán nem hanyagoltál el, hanem egy határtalanul büszke barátnővé tettél! El sem tudod képzelni, hogy mennyire csodállak minden egyes tetted miatt, és hogy mennyire szeretlek! Oké, talán pocsékul éreztem magam az eltelt egy napban, mert nem tudtam, hogy mi a fene történik bár közre játszott a fáradtságom is. Erre példa az, hogy még mindig az ágyat nyomom. De remélem, hogy innentől kezdve tényleg megtanultad, hogy semmit nem szabad titkolgatnod előlem, mert mindent túlreagálok, és aztán koppanok, mert nem kellett volna. Inkább ordítsd le a fejem, vagy mit tudom én, de ne legyél még egyszer jég király, megértettük egymást, Nagyfiú?
- Nagyfiú? - ajkaira mosoly kunkorodott, ahogy megismételte az utolsó szavam.
Szemeimet forgattam, mert megint megfogta a lényeget.
- Igen. Szóval? Világos volt, amit mondtam, vagy egy ideg ronccsá szeretnél tenni az elkövetkezendő napokban, hónapokban, években amíg melletted vagyok!?
- Sosem tennék olyat! - ellenkezett azonnal - Természetesen megértettük egymást, Hercegnőm.
- Ó, ne. Nem vagyok Hercegnő.
- Css, ha én Nagyfiú vagyok, akkor lehetsz Hercegnő.
- Csakis akkor, amikor kettesben vagyunk, amúgy meg maradjunk a Kicsimnél, mert imádom, amikor mondod.
Felkuncogott, és közelebb bújt hozzám. Szorosabban ölelt át és mikor már úgy éreztem, hogy majd' megfulladok, hirtelen elhúzódott előlem, és felém kerekedett. Csípőmre ült, és onnan szemlélt, míg nem kezeivel megtámaszkodott a fejem mellet. Tekintete gyorsan cikázott ajkaim és szemeim között, melyből már akkor tudtam, hogy mit szeretne, amikor felém került. Mindig ezt csinálja, azt hiszem mondhatom, hogy kiismertem.
Megőrültem azért, amikor ajkait enyémeknek nyomta, és nem akartam, hogy az a pillanat elvesszen. Lassan csókolt, nyelv nélkül, mely még inkább meg adta a lökést arra, hogy én vegyem át a tempót. Nyelvemmel végig simítottam alsó ajkán, melyek szinte azonnal ketté nyíltak. Kuncognom kellett szélsebes mozdulatain, mert míg egyik pillanatban lassan és romantikusan próbált csókolni, a másikban egy éhező állattá vált. Végre volt esélyem beletúrni megnőtt hajzuhatagába, mely meglepően hosszú volt, de imádtam. Nem tehettem róla, de különböző, csábító gondolatok ugráltak a fejemben, és akaratlanul is neki nyomtam magam mellkasommal és csípőmmel is. Egymás szájába sóhajtottunk, melynél nem hallottam szebbet az elmúlt hónapokban.
- Sajnálom, ha valaha is azt éreztettem veled, hogy nem szeretlek, vagy haragszom rád! - mondta és hangja tele volt bűntudattal, csak úgy, mint szemei.
Elmosolyodtam, és megráztam a fejem.
- Semmi baj, baby. Nem várhatom el, hogy minden egyes pillanatban azt bizonyítsd hogy szeretsz. A lényeg, hogy ezen is túl jutottunk, és nem állt közénk.
- Még jó, hogy nem állt közénk. Nem engedtem volna.
Felkuncogtam, le húztam magamhoz, amint kezeim nyaka köré tekertem.
- A tesód pipa rám, szóval, ha esetleg le megyünk, akkor meg kell védened! - hangja teljesen komoly volt, egészen addig, amíg el nem nevette magát, és vele együtt én is - Na, komolyan. Mérges, amiatt csak úgy leléptem az éjszaka folyamán, ahelyett, hogy veled maradtam volna.
- Zárjuk innen ki Alexet. Túl sokat aggódik miattam, de ez természetesen, mert Ő az idősebb, és aggódik a kicsi húga miatt. Ne foglalkozz vele, majd lenyugszik, esetleg Lana segít neki.
Ezek után mellém feküdt, és hosszasan elnyúló beszélgetésbe kezdtünk. Volt miről társalognunk, és mivel ez megadatott, ki is használtuk. Mindent elpletykáltunk egymásnak, és olyanokat nevettünk, amilyen mi ketten, már régen. Mesélte, hogy Niall megszeretné kérni Lucy kezét, de nem biztos a döntésben. Ettől függetlenül, Harry rábeszélte Őt, ezért teljesen pánikba van esve, és nem tudja, hogy mi lenne a legjobb. Sosem hittem volna, hogy Niall lesz az, akinek az ilyen dolgokkal gondjai lehetnek mindinkább Zaynről gondoltam ezt. Aztán még is Ő volt az első, aki lépett.
- Ó, Apuék üdvözölnek, és remélik, hogy miután elegünk lett Holmes Chapelből ellátogatunk hozzájuk is. Persze említettem, hogy erre már csak jövőre lesz esély.
- Nagyon sejtelmes vagy Styles. Mit tervezel?
- Hmm. Majd megtudod, édes.
- Ne titkolózz! - kuncogtam - Ha csak nem akarod, hogy megint magamba forduljak.
- Tudom, hogy nem tennéd. Szóval, most egy kicsit várnod kell. Amúgy sem nagy dolog.
- Rendben - egyeztem végül bele - Nem kérdezgetlek róla, de akkor menjünk le, és együnk valamit, mert már éhes vagyok.
- Menjünk!
Ő kelt fel először, majd felém nyújtotta kezét, amit szívesen fogadtam el. Mielőtt kiléptünk volna a szobából, magához húzott, és csókot hintett ajkaimra. Elmosolyodtam édes gesztusán, majd átölelve bal kezemmel derekát elindultunk lefele.
Volt egy olyan érzésem, hogy Gemma totálisan ki lesz akadva, amiért újra ilyen gyorsan elnéztem Harrynek ezt az egészet, de őszintén. Lett volna értelme annak, hogy tovább haragudjak rá? Haragudtam én rá valaha is? Úgy értem, az elmúlt napban? Nem. Egyáltalán nem haragudtam rá, egyszerűen csak hiányzott, és rosszul esett, amiért elutasítóan viselkedett. De mindezt elsimítottuk, és újra az üres, pukli mentes út áll előttünk. 

2014. július 19., szombat

97. "Ne ingereld magad miatta, nem lesz jobb."

Hello, babies. :)

Nos, mivel erre máskor már nem lesz lehetőségem, ezért még beszúrtam egy Alex szemszöget!:) Számomra Alex egy aranyos, édes, tipikus bátyós karakter, és imádtam írni az előző szemszögeit is, ezért gondoltam arra, hogy még egyszer, utoljára írnék az Ő szemszögéből. :) 
Köszönöm a kommenteket, az olvasókat, az oldalmegjelenítéseket, és a díjat is. :) Ha nem gond, most nem fejteném ki a köszönetemet, hiszen nem sokára lesz ennek egy külön poszt, amiben megtehetem. :) 
Tehát, itt is lenne a 97. fejezet, jó olvasást. :) xx


.:: Alex szemszöge ::.

Korán keltem, és ennek oka, elképzelhető, hogy Lana volt. 
Az elmúlt napokban, együtt feküdtünk és együtt keltünk, mely minden este és reggel megmosolyogtatott. Volt benne valami, ami miatt nem bírtam sokáig távol lenni tőle; olyan volt nekem, mint az oxigén. Az ilyen pillanatokban jutott eszembe az a sok nap, amikor Stella maga alatt volt, mert nem lehetett Harryvel. 
Most már teljesen megértem, hogy miért. 
Lana elkápráztat, boldoggá és büszkévé tesz. Örömmel megyek fotózásokra, mert tudom, hogy velem jönne. A kérdést fel sem kell neki tenni. Tudja, hogy amikor munka van, mondom, Ő pedig készségesen pakol, hogy velem jöhessen. Elvégezte az egyetemet, akkor, amikor Gemma, így nincs mit tennie. Van, hogy olykor modellt áll nekem, én pedig nem tudok betelni vele. A gyönyörűségével, a vonzerejével. Egyszerűen elcsalogat a fényképezőgép elől, és arra ösztönöz, hogy addig csókoljam, amíg levegőnk van, avagy félbe nem szakítanak minket. 
Egyszerűen lehetetlennek érzem a nélküle élést. Talán ez mind nyálasnak hangzik, de nagyon régóta várok már egy olyan lányra, mint Ő. Eddig mindig szingli voltam, a munkának éltem, és bár próbáltam nem figyelembe venni, hogy a húgom boldog - ... - párkapcsolatban él, és a szüleim is meg vannak egymással, éjszakánként jó magam is elgondolkodtam azon, hogy ugyan miért érdemlem én ezt? Mindig a jót kerestem az emberekben, sosem voltam önző, a szerelmet én is megérdemlem. Éjszakákat virrasztottam, és azon kattogott az agyam, hogy mikor sétál már be egy olyan személy az életembe, akiért mindent megtennék, és Ő is értem. Aztán valaki, odafent meghallatta siránkozásom, és elküldte hozzám az én szépséges barátnőmet. 
Azóta a nap óta, nem győzöm Daniellenek megköszönni, hogy meghallgatott minden egyes éjszaka, és bátorított, hogy ne adjam fel a kutatást, hogy ne forduljak magamba, a munkába. 
Szóval, Lana. Ő a mindenem. És mikor azt mondom, hogy Ő a mindenem, akkor nem hazudok. Kiegészítjük egymást, és bár néha idegesít, hogy a húgom mindig azt mondja, ugyan olyanok vagyunk, csak Ő lány én pedig fiú, legbelül őrülten boldog vagyok, mert van valaki, aki így vélekedik rólunk. Stella véleménye az egyik legtöbbet érő vélemény számomra, és tudom, hogy Lana is rettentően boldog amiatt, hogy megtalálta az aranyközéputat vele. Ez pedig melegséggel öntötte el a bensőmet, akármikor erre gondoltam. Szerintem egy báttynak nincs is nagyobb öröm annál, amikor a testvére és a barátnője között a kapcsolat rendben van. Az pedig, ami Lana és Stella közt van, engem lenyűgöz. Akárcsak a mostani helyzet. 
Nem beszéltek sokszor, de akkor, mikor erre sor került, a szájuk be nem állt, most pedig valószínűleg egymásnak öntik ki a lelküket. Majd a sorban a következő lány, akinek nagyon sokat köszönhetek, az Gemma. Mindig itt volt Stellának, még akkor is, mikor az öccse megbántotta. Az én húgom mellett állt ki, és nem az öccse mellett, amit nem tudok mire vélni. Viszont ahogy rájuk nézek, nem tudok nem mosolyogni. Nagyon sok jót hallottam Gemmáról, már csak Lanától is. Anya és Apa is áradozik róla, és Stella is. Nem beszélve arról, hogy néha Harry is megtalál, noha Ő nem csak a pozitívumokat mondja el róla. De ez így van rendjén. 
A konyhában ültem, a kávém felett, és míg telefonommal ügyködtem, társaságra leltem Gemma személyében. Apró mosolyt villantott felém, majd a pulthoz lépve - merem feltételezni - reggelit kezdett készíteni. Otthoni szerelésben volt, mely arra engedett következtetni, hogy egy jó ideje már ébren lehet. Halkan szürcsölgettem a kávémat, amire amúgy a munkám alatt szoktam rá, mert én mindig is kakaó párti voltam. Fogalmam nincs, a fotózás miként ösztökélt arra, hogy ehhez a fekete löttyhöz nyúljak. 
- Jó étvágyat, lustaság! - Gemma kuncogva tett le elém jó néhány pirítóst, majd a hűtőből elővéve a vajat és némi szalámit elém csúsztatta őket - Lekvár kell? 
Megráztam a fejem, és megvártam amíg leül velem szembe. Ő, velem ellentétben nem vacakolt, azonnal megragadott kettő szelet kenyeret, megkente őket vastagon vajjal, félbe hajtott, és elkezdte enni. Elmosolyodtam rajta, és akaratlanul is Stella jutott eszembe. 
- Tudtál beszélni vele? - kérdeztem egy váratlan pillanatban. 
Fejével ide-oda biccentgetett, míg rágta a kenyerét, és dúdolgatott. Ezt egy igennek vettem, bár megvártam, míg szavakkal megerősíti. 
- Teljesen ki van borulva - mondta, amint lenyelte a falatot és kortyolt egyet a bögréjéből - Öt percenként jött rá a sírás, alig tudott beszélni, de végül elmondta, hogy mi nyomasztja. Ugyanakkor megkért, hogy maradjon hármunk között, szóval, nem tudok információval szolgálni. 
- Öcséd? 
- Valószínű, hogy marcangolja magát mint mindig. Ugyan olyan, mint a húgod. Borzalmasan oda van Stelláért, de valami baromságot csinált megint vagy nem tudom. Nem beszéltem vele, lehetetlen. Miután elküldtem fürdeni, nem láttam. 
Sóhajtva ráztam meg a fejem, és miután elfogyasztottam a kenyeret, amit idő közben elvettem, elnézést kérve az emelet felé indultam. 
- Persze, hagyj itt! Megleszek egyedül is! 
Mosolyognom kellett rajta, de nem válaszoltam. Első utam, Gemma szobájába vezetett, ugyanis biztos voltam abban, hogy ott aludtak mindannyian. Halkan bekopogtam, melynek nem volt sok értelme, majd miután nem kaptam választ, egyszerűen benyitottam. 
A szobában sötétség honolt, és az akkori csendet, néhány nagyobb, hangosabb szusszanás törte meg. Visszacsuktam magam mögött az ajtót, majd az ágy felé közelítettem, ahol számomra kettő mindennél többet érő nő feküdt. Sosem hittem volna, hogy valaha is megtalálom őket egy ágyban, de ez előbb befuccsolt, mint sejtettem. Lana átölelte húgomat, mintha védelmezni szerette volna, és emiatt úgy éreztem, hogy mentem elolvad a szívem, mint egy tömb vaj, ami kint maradt az asztalon, egy forró, nyári napon. Stellán egy sokkal nagyobb felső volt, mely minden bizonnyal Harry tulajdonában van.
Rájuk terítettem a takarót, és miután mindegyikük homlokára nyomtam egy-egy csókot, elhagytam a helységet hagyva, hogy had aludhassanak. Noha nem engedte elkerülni a figyelmem a sok üres zacskó és üveg, feleslegesnek találtam most össze pakolni őket, hiszen csak felébredtek volna. 
Miután magukra hagytam őket, úgy gondoltam, hogy Harryhez is benézek. Azt hiszem, Ő az egyetlen a bandából, akit mindig minden érzékenyen érint, és úgy gondolom, hogy ez most is így van, ámbár azt sem tudom, mi történt.Az Ő ajtaján is ugyanúgy kopogtam, de megint csak nem kaptam választ, ezért benyitottam. Húgoméktól eltérően, az Ő ágya üres volt, és ha nem mentem volna beljebb, akkor feltételezhető, hogy nem vettem volna észre a szekrényre ragasztott cetlit. 

"Manchesterbe mentem, mert szükség van rám. Majd jövök, amint tudok! Harry .xx"

Abban a  pillanatban elkapott a düh és valamiért a csalódottság is. Elment? Csak úgy? Nem mellesleg Manchesterbe, és semmi pontosabb indokkal? 
Nem tudtam magam kontrollálni, amikor egy kicsit erősebben csuktam be a szobája ajtaját, kezemben a papírral. Egyből lefele vettem az utat, és a még mindig reggeliző Gemma orra alá dugtam a cetlit. 
- A drága testvéred lelépett, és ha nem megyek be a szobájába, akkor meg sem találom az üzenetét. Manchesterbe, érted? Amikor Stellának szüksége lenne rá! Az ünnepek előtt ráadásul! Hát nem egy komplett idióta? 
Élesen szelte át a levegőt a hangom, és nem érdekelt, hogy mennyire vagyok hangos. Feldühített, hogy csak úgy lelépett, semmi indokot nem adva arra, hogy miért. 
- Alex, nyugalom. Azt írta, hogy szükség van rá ott. Valamint, ha Manchesterbe ment, akkor csakis Apu miatt mehetett oda. Mert mi másért különben? 
- Apátok ott lakik? - kérdeztem már egy kicsit higgadtabban - Ó, hát persze, hogy ott lakik! Oda mentem egyszer Stelláért is. Még hozzá a szülinapja alkalmából. 
- Most már lenyugodnál akkor? Megértem, hogy hergel amiért csak úgy lelépett, de Harry sosem tesz ilyet. Hacsak nincs egy fontos dologról szó. 
- Tudod, már nagyon régóta érik egy pofon neki, ami engem illet. Azt hiszem, ha nem ad jelet magáról a nap végére akkor mikor ide tolja a pofáját, megkapja.
- Alex. Css. Nyugodtságot tükrözz. Ne ingereld magad miatta, nem lesz jobb. Elment, mert Apunak szüksége van rá. Mely tulajdonképpen engem is érdekel. De türtőztesd magad, és inkább legyél a testvéred mellett. Mindketten tudjuk, hogy szüksége van rád, talán jelenleg mindennél jobban. Hiszen, kinek tudná normálisan kisírni a szívét, ha nem a nagy tesójának? - ajkain biztató mosoly kunkorodott, én pedig éreztem, ahogy egyre jobban kezdek lenyugodni. 
- Reggelt, reggelt, emberek! - egy nyűgös hangra kaptuk fel a fejünket, aztán már csak azt éreztem, ahogy karok ölelik át a derekam. 
- Tudtál valami aludni? - kérdezte Gemma nevetve barátnőmet. Míg én hallottam, ahogy Ő kuncog, a lány előttem ülve, nem.
- Félek, eltörtem valamelyik csontját szegény lánynak! - felelte végül, amint előbújt a hátam mögül - De a viccet félre téve, nem az a lényeg, hogy én aludtam-e valamit, hanem hogy Stellával minden rendben volt. Este komolyan úgy hittem, hogy sírógörcse lesz, és belázasodik. 
- Nem sok kellett már neki. Melegedett a feje, de azt hiszem időben csillapítottuk. 
Fejem ide-oda kapkodtam a két lány között, amint megosztották egymással a tegnap este történéseit, és míg ez így volt, én helyet foglaltam egy széken, majd az ölembe húztam Lanát, kinek fel sem tűnt. 
- Csak ti vagytok ébren? 
- Jó reggelt, fiatalok! - barátnőm kérdésére, Anya és Anne adott választ, amikor beléptek a konyhába.
- Anya - szólalt meg Gemma, kezében pedig a cetli helyezkedett amit én adtam még neki.
- Miért nem szólt, mielőtt elment? - értetlenkedett Anne, miközben Anya is elolvasta a levelet - Úgy értem, nekem nincs gondom azzal, hogy elment az Apjához, akkor megy hozzá, amikor akar. De a barátnője... nos, nincs a legjobb állapotban, és csak úgy elmegy. 
- Ha azt mondta szükség van rá Apunál, akkor nem gondolod, hogy történt valami? 
- Kislányom, ne gondolj mindig a legrosszabbra. Minden estre, felhívom később. 
Pár perccel később, Apa, Robin és Liam is leszállingóztak az emeletről, egyedül Stell maradt fent, bár szerintem senki nem bánta. Elképzelhető, hogy még jobban kiakadna, hogyha megtudná, Harry nincs itt. Családias hangulat volt, eltekintve attól, hogy bennem még mindig mérhetetlen düh volt. Egyszerűen csak nem tudtam feldolgozni, hogy Harry lelépett az előtt, hogy esetleg valaki tudtára adta volna, hogy mire készül. Mert amúgy nekem nincs jogom ahhoz, hogy megmondjam, mikor és merre mehet, főleg, ha tényleg baj van az édesapjával de szerintem mindenki megért, ha beleképzeli magát a helyzetembe. 
Lana minden erejével azon volt, hogy elfeledtesse velem a jelenlegi helyzetet, én akkor még is elutasító voltam. Hálás voltam neki azért, mert nem haragudott meg paprikás hangulatom miatt. 
Aztán egy váratlan pillanatban, a bejárati ajtó felől zaj hallatszott, és nem sokkal később, egy elveszett bárány lépett köreinkbe. Gemma azonnal elém állt, Lana pedig pehely könnyű súlyával próbált meg lenyomni a székbe, mert mindketten tudták, hogyha nem takarnak el Harry elől, akkor neki esek, és egy pofonnál nem állok meg. És nem csak a jelenlegi helyzet miatt kapna, hanem még a múltban történt dolgok miatt. Amiért annyiszor fájdalmat okozott a húgomnak, és még most sem tanult belőle. 
Tisztán láttam, hogy amikor megérkezett, még mosoly pihent arcán, de amint belépett a konyhába, mely dugig volt velünk, szépen, lassan tűnt el onnan és változott át zavarttá. 
- Jó reggelt. 
- Látom, neked pompás reggeled van! - szólaltam meg gúnyosan, mit sem foglalkozva azzal, hogy barátnőm befogja a számat, és Gemma előttem áll - Nem gondolod, hogy el kellett volna mondanod a kis terved? 
- Parancsolsz? - kérdezte már-már nevetve, de nem azért, mert vicces helyzet volt, hanem mert kínosan éreztem magát, ahogy feltételezem mindenki - Elmentem Apámhoz, mert a segítségemre szorult, de akkor bocsássatok meg! Legközelebb majd inkább maradok, és szarok arra, ami történni fog vele. Úgy már meg fog felelni? 
Őszintén meglepett, amikor felszólalt, és ennyire lenézően, de megértettem, és rosszul éreztem magam, amiért beszóltam neki. Ő is megírta az üzenetében, hogy szükség volt rá, Gemma is említette, én pedig csak azért is mártírkodni szerettem volna. 
- Jó, figyelj, sajnálom, nem akartam neked esni. Egyszerűen csak felhúzott a gondolata annak, hogy talán menekülsz a húgom elől. 
Felnevetett, de megint csak nem azért, mert vicces kedvében volt, hanem mert nem hitte el, amit mondok, vagy éppen túlságosan szánalmasnak tartotta.
- Whatever ((Muszáj volt angolul írnom, mert magyarul nem sikerült megfelelőt találnom! Szerk-megjegy.)) - felelte - Nem zavarok, sziasztok. 
Mérsékelten tituláltam magam egy idióta fasznak, és az sem segített igazán, amikor Gemma rám mordult, ennek fejébe pedig Lana egyet értett vele. Tudtam, hogy nem kellett volna így cselekednem, nekem még is járt a pofám, teljesen feleslegesen. 
Egyik részem bízott abban, hogyha már felfelé tart, akkor átbeszél mindent a húgommal, mert már tényleg nem tudom elviselni, hogy egyik szarabbul néz ki, mint a másik. No, meg ez egyáltalán nem egészséges két fiatal számára...