2014. február 28., péntek

84. "Tudom, hogy egyikőtök sem akart komoly párkapcsolatot."

Hii, girlies. :) 

Úgy gondolom, most egy kicsit előbb érkezett meg a folytatás, mit remélem, nem bántok. Sokszor mondtam már, hogy nem akarom tovább húzni-vonni a történetet, de néhányan olvasnátok tovább, mint 85. fejezet. Így, arra jutottam, hogy több lesz.:) Még nem tudom, ugyan mennyivel, de azért bízom benne, most egy kisebb mosolyt csaltam arcotokra.:) Kíváncsian várom a véleményeteket erről a részről, hiszen mindig is fejemben volt, hogy szeretnék egy kisgyerkőcról írni, ki akkor születik, Starryéknél pedig még korainak találtam. Hoops, már így is sokat elmondtam, szóval, itt is lenne a 84. rész! :) A folytatásról, pedig még annyit, hogy rajtatok múlik mikor hozom, hiszen előre megírtam pár fejezetet, ezzel segítve magamon.:)

Have a nice day.:) xoxo


Elgondolkodtam Harry és Stella győzködésén, de nem jutottam egyikről a másikra. Annyit eldöntöttem, nem fogok Liam és Sophia párkapcsolatának betenni. Nem tudnám elviselni, ha Liam miattam lenne boldogtalan! - Danielle Peazer 

.:: Danielle szemszöge ::.

Orromat csavarta a borzalmas fertőtlenítő szag, miközben ébredeztem. Lassan nyitottam fel szemeim, és mikor ugyan azon fehérre festett falú szobában találtam magam, mint amiben előző este elaludtam, tudtam, hogy minden megtörtént. Illetve majdnem minden, hiszen kilenc hónapot, lehetetlen visszaforgatni.
- Jó reggelt, Miss Peazer! - az ajtónyikorgására felkaptam a fejem, ahol Dr. Jason állt - Hogy érzi magát?
- Jó reggelt. Kissé fáradt vagyok, de elviselhető.
- Öröm hallani. Elvégzünk még pár tesztet magán, és a babánál is, ezek után pedig távozhatnak.
- Rendben, és köszönök mindent.
- Ugyan. Ez a munkám! - mosolygott. Az ágy végében található papírokhoz lépett, majd irkált valamit - Magával, minden rendben. Reggeli után, egy nővér áthozza a kislányát, és már távozhatnak is!
Szerény mosollyal bólintottam, majd mikor elhagyta a kórtermet Dr. Jason, a telefonom után kutakodtam. Tudtam, hogy itt az ideje beleavatni az én egyetlen Stellámat a dolgokba, hiszen legutoljára a születésnapján találkoztam vele. Akkor már a negyedik hónapban jártam Cameronnal.
- Szia, Danielle! - pár csengés után, a vonal másik felén, egy igen csak férfias hang hallatszott, ami koránt sem volt Stellhez való. Mindinkább felelt meg Harry karakteréhez.
- Oh, Harry. Szia, mi újság veled? - érdeklődtem kedvesen. Egy fajta jó érzés kerített hatalmába, mikor végre sikerült beszélnem Harryvel, hiszen eléggé régen találkoztam vele is. Az óta, pedig biztosan rengeteg minden történt vele.
- Semmi különös.
- Ki vele. Mi ez a szótlanság?!
- Ezt talán nem telefonon keresztül kellene megbeszélnünk. Nem gondolod? - halkan felnevetett, és be kellett látnom, igaza volt - Eltűntél. Van ennek köze Liamhez?
Felhorkantam.
- Már hogy ne lenne?! De igazad van, ez nem telefon téma. Mellesleg Stellát kerestem.
- Valamiért nem lep meg, hiszen az Ő telefonját hívtad. Nos, Ő alszik, azt hiszem.
- Megint vihar van a paradicsomban?
- Mikor nem?
- Jogos a kérdés. Nem egyszerű lány, ez biztos. Figyelj, ha felkelt, mondd meg neki, hogy legyen olyan szíves hívjon fel, mert fontos dologról szeretnék vele beszélni. Szerintem tudni fogja mivel kapcsolatban.
- Rendben. Üzensz neki valamit, vagy csak ezt?
- Nem, csak ennyi lenne. Örültem, hogy beszéltünk, Hazz.
- Remélem, majd egy kis találkozót össze tudunk hozni mi előbb. Jó lenne egy kicsit a régi csapattal kikapcsolódni.
- Minden megoldható. Viszont most muszáj mennem. Később még beszélünk, Winter meg majd hívjon. Csókollak benneteket.
- Szia, Dani.
Fel-felsóhajtva magam mellé helyeztem a telefonom. Nem így terveztem ezt a beszélgetést. Pár percig csendben feküdtem az ágyban, lehunyt szemekkel. Bele sem gondoltam, hogy mi lesz, mikor legeslegutoljára Liammel együtt voltunk, úgy. Biztos voltam abban, hogy védekeztünk, de valahogy még is becsúszott egy csöppség. Megbántam-e? A legkevésbé sem. Huszonhat leszek ebben az évben, tulajdonképpen ideje volt már ennek is. Eltekintve attól, hogy az apja huszonegy éves. Na, és hogy tudni fog-e róla? Merthogy nem tervezek elé állni a kislánnyal, hogy aztán majd mondja nekem a magáét, miszerint kilenc hónapon keresztül volt pofám titkolni. Nem. Akkor inkább fel nő apa nélkül, mint sem hallgassam Liam nyavalygását. Mármint, félre ne értsetek, nekem még mindig hatalmas szerepet tölt be Liam az életemben, de az elmúlt időben eléggé megváltozott. Mondhatni kifordult magából.
- Jó napot, Miss. Peazer. Itt is van a Ön hercegnője.
- Jó reggelt. Dr. Jason azt mondta, reggeli után távozunk csak.
- A doktor úr külön megkért, hogy most hozzam fel a picit, nem tudtam, hogy ebből baj lehet.
- Jaj, nem, dehogy. Nincs baj, természetesen már alig vártam, hogy itt legyen velem, csupán meglepődtem.
- Ez esetben örülök. Tetszik még kérni valamit? - kérdezte mosolyogva a nővérke.
- Köszönöm nem. Talán még annyit szeretnék önnek mondani, hogy köszönöm, a folyamatos segítségét, az egész itt létem alatt.
- Ez természetes, és nagyon szívesen segítettem. További szép napot!
Mosolyom töretlen volt, mikor kettesben maradtam az én angyalkámmal. Csendes volt, még is a maga módján játékos. Gyönyörű barna íriszeivel engem kémlelt, piciny ujjacskája egyik göndör fürtömmel játszadozott. Cameron maga volt a megtestesült csoda. Nem mellesleg kiköpött Liam volt.
- Hát szervusz egyetlenem! - gügyögtem vigyorogva. Az a büszkeség, ami akkor elöntött, hihetetlen volt - Annyira nagyon vártalak már, hogy azt nem tudom elmondani neked. Képzeld, még nagyi, és papi sem tud a létezésedről, egyes egyedül én, és a kórházban dolgozók.
Elbeszélgettem a lányommal, annak ellenére is, hogy Ő csak hatalmasra nyílt szemekkel hallgatott, és mosolygott, néha-néha felkuncogott. Nyugodalmas perceinket, telefonom zenélése szakította félbe.
- Szia, Stella, már nagyon vártam a hívásod.
- Dan, mondd, mi van? - kérdezte egyből, semmi üdvözlés nélkül.
- Nos. Minden a legnagyobb rendben. Imádjuk már most egymást.
Válaszként, egy hatalmas sikítás érkezett, majd egy huppanás. Felnevettem, mert a gondolata annak, hogy Stella leesett vagy lefordult a kanapéról, ágyról miközben sikít, eléggé vicces.
- Meg vagy, édesem? - kérdeztem nevetve.
- Úristen! Be kell, menjek. Melyik kórházban vagytok?
- Stell, megyünk haza. Egyszerűbb, ha oda jössz.
- Jézusom, már alig várom, hogy lássam a kicsit! Vigyek valamit neki?
- Nyugodj meg, nem kell semmi. Te érj ide épségben, ennyi minden kívánságom.
- Oh, igen, neked nem kell esetleg valami? - nevetett - Sajnálom, de a kicsi... fiú lett vagy lány? Mi lett a neve? Danielle nem igaz már! Mondj valamit!
- Összevissza hadarsz, esdekelsz, sikítasz. Szerinted így mikor fogok szóhoz jutni?
- Oké, most viszont gyerünk, kussolok, csak beszélj!
- Rendben. Kislány lett, és Cameron a neve.
- Édes Istenem! Cameron. Tudod mit? Már most elindulok, nem tudok várni. Teljesen fel vagyok pörögve!
- Álljunk csak meg egy pillanatra. Először Hazzal beszéltem, eléggé letört volt. Mi van már megint veletek?
- Semmi. Csak a szokásos. Napi szinten vannak különböző apróságok, amiken feltudjuk húzni az agyunkat. Vagy csupán egymást basztatjuk.
- Azért ne legyetek rosszba, rendben? Ha kell, akkor kérj tőle ezerszer bocsánatot, mert tudod milyen. Képes magába fordulni napokig, ha nem az van, amit Ő akar.
- Elhiheted, hogy magasról teszek rá, mit csinál.
- Ugye most is ölitek egymást!?
- Ja. Én élvezem, neki meg el kell viselnie.
- Mi lenne, ha hoznád magaddal?
- Ugye csak viccelsz? Ő lenne az első, aki szét kürtöltné a fiúknál. Azt meg gondolom, nem igazán szeretnéd.
- Stella...
- Igen? Talán nincs így? Sőt, talán még twitterre is felnyomná azonnal.
- Stella, kérlek, állj le.
- Jó. Akkor majd találkozunk. Cső - ezzel megszakadt a vonal.
Mély levegőt vettem, majd megráztam a fejem. Menthetetlen ez a lány. Vagy túlságosan beleszeretett Harrybe, és azért ilyen, vagy szimplán szereti piszkálni.
Pár óra elteltével, eljöhettünk a kórházból. Szerencsére nem volt senki a kórház előtt, - ez alatt értem a médiát, és rajongókat - így biztonságosan haza jutottunk. Ahogy Stella ígérte, ott várt minket a kapuban. Megkérdőjeleztem, hol hagyta Harryt, mire Ő csak az autóra mutatott. Át adtam neki Camet, ezzel arra utalva, hogy menjen be vele. Nem kellett sokáig győzködnöm, már ott sem voltak. Megközelítettem, a már jól ismert Range Rovert, miben Harry rejtőzött. Bekopogtam az ablakon, mire az ablak lehúzódott.
- Miért nem szállsz ki? - érdeklődtem - Van valaki, akit szeretném, ha megismernél.
- Vártunk téged, de nem volt kedvem egy levegőt szívni Stellával.
- Gyere, Ők már bementek.
Bólintott. Elrendezte az autót, majd mikor kiszállt, és meg állt előttem, mint aki szellemet látott pislogott rám.
- Ez...
- Bent elmagyarázok mindent.
- Őt kell megismernem, nem igaz? - mosolygott, miközben a hasamra mutogatott - Tehát ezért tűntél el.
A házba érve, talán nem éppen a legjobb dolog fogadott, de édes látványt jutott. Stella, lányommal az ölében a földön ült. A nappaliban terjengett a körömlakk szaga, így szinte azonnal rájöttem, mit művel az a lány az enyémmel.
- Stella, drágám, mit csinálsz te azzal a lánnyal? - megálltam mellettük, míg őszinte érdeklődéssel néztem rájuk.
- Semmit... és, kész is! - fejét hátravetette, ezzel tökéletesen rám látott - Hogy tetszik? - felnevetett, majd tekintete újra Cameron immáron kifestett körmeire esett - Pontosan, mint az enyém.
- Édes Istenem - felsóhajtottam, ami aztán kuncogásba torkollott - Azt hiszem, nem mostanában fogom rád bízni Cameront.
- Most miért? - értetlenkedett - Teljesen normális dolog, hogy kifestettem a kis lány körmeit, nem? Mikor megláttam, első ötletem, ez volt.
- Te lakkot hordasz a táskádban?
- Sosem tudhatod, mikor kell. Na, meg, a női táska sok mindent rejt.
- Ebben egyet értek veled.
A nap többi részében, Cam ki volt közösítve. Egy óráig Stell babázott, majd Harry. Míg barátnőm volt a soron, akadt időm beszélgetni Harryvel.
- Tüneményes kis lány, és kiköpött Liam! - kezdett bele göndörke, mikor lejárt a neki szánt idő Cameronnál.
- Ha elmondod minden egyes percben, akkor sem gondolom meg magam, miszerint tudni fog a lányról.
- Danielle. Előbb vagy utóbb úgy is lencsevégre fognak kapni, ezt pedig majd tisztáznod kell, mert gondolom nem szeretnél hazugságban élni. E mellett pedig kizárt, hogy a srácok ne szervezzenek találkozót, és abban én is benne leszek, ha ilyen megfordul a fejükben.
- Annyira tudtam, hogy végig Liam pártján fogsz állni - nevettem gondterhelten. Hiszen az voltam, gondterhelt - De nem neheztelek rád emiatt. Mindegy is, az ok, amiért beszélni szerettem volna veled, az te és Stell. Vagyis inkább a kapcsolatotok.
- Fogalmam nincs, mit tudnék arról mondani. Gondolom, mindent tudsz, Stella által.
- Oké. Ha magadtól nem fogsz beszélni, akkor kérdéseket teszek fel.
- Tőlem aztán.
- Min kaptatok össze, legutoljára?
- Tegnap ugye nálam voltunk, és beszélgettünk, meg minden. Aztán csak úgy, felhoztam, hogy mi van, ha terhes. Erre természetesen felkapta a vizet, negyed órán keresztül egymagában ült, és gondolkodott. Feltéve, ha nem tovább. Végül el mentünk az orvoshoz, hogy megtudjuk mi a helyzet. Ott már nem igazán tudom mi volt, nem figyeltem, gondolataim sokaságába temetkeztem. Aztán megkérdezte a doki, hogy miként vélekedek az esetleges gyerekről. Én meg csak vállat vontam. Otthon persze, még benne voltam. De most gondolj bele. Egy gyerek, ennyi idősen? Tom teljesen kiakadna, ha megtudná.
- Szóval, ez miatt kaptatok össze? - kérdeztem - Mert te vállat vontál a gyerek téma felett?
- Fogalmazhatunk így is. Igen.
- Remélem, tudod, hogy ez eléggé mélyen érintette Stellát!?
- Hogyne tudnám. Tegnap velem sem aludt, miután hazamentünk. Sőt. Vissza is mentünk a közös házba.
- Nem akarok beleszólni a dolgaitokba, de jobb lenne, ha nem vennéd ennyire félvállról ezt a kapcsolat dolgot. Mikor először találkoztatok, tudom, hogy egyikőtök sem akart komoly párkapcsolatot, még is a tietek az egyik legnevesebb, a Starry.
- Starry? - bólintottam, mire felnevetett - Úristen.
- Pedig így van. Rengetegen példaképként tekintenek rátok, és azzal, hogy jelenleg ölitek egymást, egyáltalán nem mutattok példát. Ugyanis biztos vagyok benne, hogy már a fél rajongó tábor tud arról, hogy fasírtban vagytok.
- Majd megpróbálok vele beszélni. Vagy fogalmam nincs.
- Úgy is el szakítom őket egymástól most, mert meg kell etetni Cameront. Akkor tudtok beszélni. Felmegyünk az emeletre, és kettesben hagylak titeket. 

2014. február 17., hétfő

83. "Ne stresszeld túl a dolgokat, hiszen még semmi nem százszázalékos."

Hello, girls :)


Úristen! Nem is tudom, mit mondhatnék! Először, is az olvasók! Úristen! Mikor megláttam, a 74 ((!)) feliratkozót, csoda, hogy nem sírtam el magam. A kommentekről nem is beszélve! Fogalmam nincs, mit szerethettek ennyire ezen a történeten! Hiszen teljesen lapos, sablonos. Ugyanakkor viszont rettentően örülök annak, hogy itt vagytok, olvassátok. 
E mellett, szeretnék nektek mást is elmondani. Sokat gondolkodtam a történet jövőjéről. Mikor befejeztem ezt a részt, úgy gondoltam, elég lesz, ha 85. részig húzom, plusz az epilógus. De aztán meggondoltam magam, miszerint lenne még mit írnom. Egyszerűen csak nem vagyok biztos magamban. Szerintetek, meddig kellene még írnom? :) Mit gondoltok erről az egészről? Lenne értelme szőni bele még bonyodalmakat? Esetleg hagyjam a történetet, és vezessem le szépen? Mondjuk az még kérdéses, hogy happy vagy depi-end lesz-e a vége. ;) Nos, csupán erre kérlek titeket: mondjátok mi lenne a jobb. Mit olvasnátok szívesen! :) 
Akkor nem is magyarázok tovább feleslegesen, jó olvasást mindenkinek! :) 

Have a nice day! :) xx


Az élet, mindig tartogat meglepetéseket! ~ Danielle Peazer

.:: Pár hónap elteltével, 2014. ::. 
.:: Stella szemszöge ::.

Az idő, rettentően gyorsan telt. A napokat nem is volt időm számolni. Louis huszonkettedik születésnapja után, átléptünk az új évbe, ahol tizenkettedikén, már is Zayn huszonegyedik születésnapját ünnepeltük, eztán pedig Harry huszadik életévét. Pörögtek a napok, hetek, hónapok. A tánccal minden a lehető legnagyobb rendben ment; gőz erővel készülünk a versenyekre. Még tavaly sikerült a Little Mix új videoklipjéhez, a Movehoz oda illő koreográfiát betanítanunk a táncosaiknak, akikkel gyorsan egy hullámhosszra kerültünk. A tavalyi évhez fűződően, a fiúk befejezték végre valahára a Take Me Home turnéjukat, aminek minden rajongó megörült. Azért a fele turnét lemondani, majd hirtelen befejezni, nem kis dolog. Csak, hogy a fanok ne érezzék magukat elhanyagoltnak, a srácok megjelentették harmadik albumukat, a Midnight Memories-t. Idén pedig, Harry születésnapja előtti napon, közzé tették a világhálón, a Midnight Memories címmel ellátott videoklipet is. Mint mindig, természetesen most is nagyot arattak, legalábbis a rajongói visszajelzések, csak jót vetítettek vissza a srácoknak. Eseménydús évet zártunk, és kezdtünk is. 
A kapcsolatunk Harryvel egyes embereket meglepett, másokat utálattal töltött el, és akadtak olyanok is, akik szívélyesen fogadták, hogy már pedig kibírtunk egymás mellett egy kerek évet. Vagyis majdnem egy kereket. Sok időt töltöttünk távol egymástól, és ez csak megerősítette a köztünk lévő kapcsot. Míg Ő a srácokkal végezte munkáját, nekem is vissza kellett csöppennem szerény életembe, ezáltal a csapatom is sokkal masszívabb lett. Sokat edzetünk, és új évi fogadalmunk volt, miszerint ebben az évben, a maximumot kell teljesítenünk mindenben. Úgy érzem, eddig tökéletesen teljesítettünk. 
2014. 
Számomra, ez egy teljesen új, fehér, makulátlan lapot jelent. Mindent, amit nem tettem meg az előző évben, megpróbálom, vagyis megpróbálhatom ebben az évben véghez vinni.
Gondolataim mint mindig, most is messzire szárnyaltak el, így csak akkor kaptam észbe, mikor egy párna landolt az arcomba. Harry mély, érdes nevetése hallatán, egyszerűen nem tudtam mű-mérges fejet vágni, hiszen megmosolyogtatott édes nevetése.
- Elég lesz - motyogtam, ajkaimon mégis széles vigyor húzódott - Mire volt ez jó, már nem azért!?
- Tudod... amíg a többiek országokat járnak, mi itt vagyunk Londonban, a házamban, te a gondolataidba merülve, míg én... nos, én csak bámullak és ennyi.
- Ezzel az a baj, hogy...? Huh, nem értelek. Ennyi idő után, néha napján, még mindig nem értelek.
- Ha vennék Los Angelesbe egy házat, oda költöznél velem? - kérdésre hirtelen ért, fogalmam nem volt arról, hogy mit is mondhatnék.
- Los Angeles? Te teljesen meg vagy hibbanva? - hangom élesen hasított a levegőbe, szemeim duplájukra nőttek.
Szívesen elköltöznék vele, akár még a világvégére is, de egyszerűen ledöbbentett a kérdése, és akarva-akaratlanul máshogy hangzott a mondat a számból.
- Oké, ne szedd le a fejem. Csak elgondolkodtam... - szemeit alig láthatóan megforgatta, és még egy halk sóhajt is megengedett magának.
Ez a március ki fog rajtam. Minden normális dolgon, a lehető leggyorsabban felidegesítem magam, és robbanok. Néha már ez is az idegeimre megy, és e miatt borulok ki. Harry helyébe, én már rég kidobtam volna magam. Fogalmam nincs, Ő hogy bírja ki mellettem, de jól csinálja. Kimért arckifejezéssel ült mellettem a kanapén. Kezében a távirányítóval, öt percenként váltogatott csatornát, néha-néha hajába szántott.
- Befejeznéd a bámulásom, Stell? - érdeklődött, rám sem pillantva. Szemeim nem vettem le róla. Hah, nem hiszem, hogy egy percig is idegesítette - Hallottad, amit mondtam?
- Hallottam, de nem érdekel.
- Oh, szóval, ha én mondok valamit, akkor azt nem kell megtenni, de ha te vásárolgatni akarsz menni, akkor el kell vigyelek, nemde?
Hangosan, kissé erőltetetten felnevettem.
- Vásárolgatni? Elviszel? - nevetésem határtalan volt, és amit mondott, olyan szinten hazugság, hogy olyat, még a világ nem hordott a hátán - Először is, nem járok vásárolgatni, másodszor eltudok menni egyedül is, ha akarok. Oh, és talán kérned kellene egyes dolgokat, vagy nálad az luxus?
- Oké, én kimentem, mielőtt olyat mondok, amit megbánnék.
Figyeltem, amint felkel, elveszi a telefonját a kávézóasztalról, majd a terasz ajtó felé veszi az irányt. Kilépett rajta, majd eltűnt balra. Nem most vagyok itt először vele, azt hiszem egyszer eljöttünk valamiért, de még sosem voltam kint a kertben. Furdalta a kíváncsiságom, hogy milyen is ott, ezért követtem. Nem volt nagy tér. Volt egy kisebb beépített medence, és egy kis ház a kiskert hátsófelében. Harry, egy napozóágyon feküdt, s szüntelenül előre bámult. Talán a vizet nézte, ahogy hullámzott a medencében, talán csak bámult a semmibe. Az előbb, nem vesztünk össze, csupán nem értettünk egyet. Sokszor történt már ilyen köztünk, és mikor a többiek is jelen voltak, eléggé beparáztak. Szinte még mindig látom magam előtt az arcukat, amint a kétségbeesés száz meg száz árnyalata végigvonul, és nem tudják, mi tévők legyenek. Olykor-olykor, már nevetnem kellett rajtuk, mert annyira izgulnak, hogy talán, most már véglegesen ketté megyünk. Igaz, megtapasztalhatták már volna, hogy a mi kapcsolatunk, közel sem egy normális, hétköznapi dolog. Tekintetem Harryre tévedt, aki immáron engem vizsgált zöld szemeivel. Kimértem nézett. Olyan érzést keltett bennem, mintha felmérne. Megnézné, hogy jót választott-e magának, esetleg mellé nyúlt. Kezét felém nyújtotta, ezzel közelebb hívott magához. Lassan mellélépkedtem, és mikor elég közel kerültem hozzá, ujjait összefonta enyémekkel, és magára húzott.
- Mit szólnál, ha visszamennénk a közös házba? - halkan beszélt, s minden kiejtett szava után, ajkai súrolták enyémeket - Holnapra azt hiszem megérkeznek a többiek is.
- Nem kell stúdióznotok? Vagy valami?
- Most adtuk ki a videoklipet. Nem hiszem, hogy bárki is ránk erőltetne valamit.
- Csak azért kérdeztem, mert régen hallottalak már titeket stúdióban énekelni - ahogy néztem íriszeit, feltűnt, hogy szinte a zöld minden árnyalatát magába foglalta.
- Fogsz majd még eleget.
- Bízom benne.
- Megcsókolnál végre?
- Haha, erre vársz? - incselkedtem - Érd el, hogy megkaphasd.
Szemeit megforgatta, majd egyszerűen felnyomta magát a napozóágyról. Kezeim nyaka mellett elcsúsztak, míg ajkaim tökéletesen illettek övéihez. Édes puszikkal szakította meg csókunkat. Ajakin hatalmas, boldog mosoly játszadozott, és még mindig képtelen voltam felfogni, hogy tulajdonképpen velem van. Egyetlen egy fiú sem bírta velem eddig. Megeshet, hogy azért, mert a srácnak nem volt más dolga, és minden idejét nekem tudta szentelni, nem tudom.
- Én vagyok a hülye, vagy az egy év alatt még egyszer sem randiztunk? - nevetett Harry, ezzel megtörve a csendet.
- Nem vagy hülye, ez így van. De nem bánom. A mi kapcsolatunk koránt sem normális.
- Ez igaz. Stella?
- Harry?
Egymás szavába vágtunk, mert egyszerre szerettünk volna valamit mondani a másiknak. Elnevettem magam, és Ő is így tett.
- Mondd - biztatott még mindig nevetve.
- Végül is nem fontos. És amúgy is megígértem, hogy nem mondom el senkinek, szóval, mondd, te mit szeretnél.
- Szépen kivágtad magad, mit ne mondjak.
- Mintha nem szoktad volna már meg. Mit szerettél volna?
- Ha véletlenül várandós lennél... - kezdte halkan, szinte alig hallottam, de amint elért a fülemig mondani valója, szemeim tágabbra nyíltak.
- Hogy mi van? - hangom élesen szelt a levegőbe. A felismerés, villámként csapott belém - Mi... mi nem védekeztünk az utóbbi alkalommal? - nos, születésnapom óta, a mi életünk is mozgalmasabb lett, és nem bánom. Vagyis, eddig a pillanatig nem bántam.
- Tudod, születésnapom volt. Túl szexi voltál, alkohol is volt bennem. Aztán valahogy kikötöttünk egymás mellett...
- Fasza! Tehát, most két esélyes, hogy összejött egy gyerek, vagy sem. Elvégre, te húsz éves lettél múlt hónapban, én pedig nem olyan régen tizenkilenc. Világhírű énekes vagy, az életed most van sínen, aztán itt vagyok én, akinek az élete szint úgy rendbe jött. Majd, egy nyugodalmas hétvégén, közlöd, hogy hoppá, lehet, hogy nem védekeztünk. Mit ne mondjak, Styles, eléggé jól időzítesz.
- Nem gondolod, hogy tesztet kellene csinálnod? - kérdezte - Vagy amit ilyenkor szoktak a nők? Vagy várjunk csak. Te nem szedsz fogamzásgátlót?
- Előtted, egy jó ideig nem volt barátom, ezért mellőztem.
- Tehát akár mikor megtámadtak, simán teherbe is eshettél volna, mert nem hiszem, hogy a csávó használt volna óvszert. Te pedig az imént említetted, hogy nem szedtél. Pompás.
- De mint látod, nem lett belőle semmi!
- Akkor meg mit aggódsz, hogy nekünk össze jött-e vagy sem? - homloka ráncba borult, s így vont kérdőre.
- Hary, te teljesen más vagy! Már így is rengetegen utálnak, a pokolba kívánnak, mert melletted, veled vagyok. Most még kiderülne, hogy állapotos vagyok, nem mellesleg tőled, kitörne a harmadik világháború. Nem köszönöm, ebből én nem kérek.
- Szóval, ha úton van a kis Styles, elveteted?
- Egy szóval sem mondtam ilyet. Tudod jól, hogy miként vélekedek a gyerekekről, és azoknak életéről. Sosem lennék képes ilyet tenni, legyek akármennyi idős.
- Csupán egy egyszerű kérdés volt, nem kell leszedni miatta a fejem.
Társalgásunk, ezzel abba is maradt. Nem tudom, hogy mit is vártam igazából. Ha úgy adódik, hogy a második hónapban vagyok, akkor... nos, mindenképpen megtartom a gyereket, mert egy abortusz nem éppen  áll közel a szívemhez. Látszólag nincs más választásom. Előbb, mint szerettem volna, túl leszek életem első szülésén. Tehát. Ha pontosak akarunk lenni - orvos nélkül persze -, akkor jelenleg a második hónapban járunk. Harry születésnapja múlt hónapban volt, és azon a bizonyos estén is összegyűrtük a lepedőt. Második hónap. Akkor még nem látszódik a has, nem igaz? Nálam ezek a tipikus dolgok, mint például hányinger, nem volt jelen. Az étvágyam, mindig is meg volt; mindig sokat ettem, az elmúlt időben sem változott semmi. Edzésre is ugyanúgy jártam. Mikor a várandós nő két hónapos, nem látszik még a hasa igaz? Ugye nem? Folyamatosan ez a kérdés járt a fejemben.
- Ne törd magad ennyire ezen az egészen! - Harry felé fordultam, mikor hangjával visszarántott a valóságba - Ha netalántán úgy van, ahogy, akkor nem tesz jót a babának, az idegesség, nem igaz?
- Fogalmam nincs - motyogtam magam elé bámulva - Két hónaposan még nem látszik meg a has nem?
- Kicsim, elmegyünk orvoshoz. Ki találjuk, megoldjuk. Lesz, ami lesz, melletted leszek. E miatt nem kell aggódnod egy percig sem.
- Nem gondolod, hogy a menedzsmented, és Kristen is ki fog akadni? - alsó ajkam rágcsáltam, ujjaim folyamatosan tördeltem.
- Jelenleg nem számít, ki mit gondol! - válaszolta egyszerűen. Kezei közé fogta az enyémet, ujjainkat összekulcsolta, ezáltal megakadályozta a fennálló lehetőséget arra, hogy eltörjem őket - Mindig is szerettem volna egy kis gyerkőcöt, de ezt gondolom tudod, hiszen már meséltem róla. Nem mondom, hogy pontosan a huszadik születésnapom után, de ha a sors így akarja, akkor így lesz. Vagyok annyira érett, hogy ehhez hozzá fogjak. Ne stresszeld túl a dolgokat, hiszen még semmi nem százszázalékos. Ötven hogy nem, ötven, hogy igen. Megsúgom neked, hogy én az igenre pályázok. Természetesen betenne, ha így lenne, mert hatalmas botrány törne ki körülöttem, körülöttünk, rengetegen pletykálnának, mindent rendeznünk kellene. De csinálhatjuk titokban. Meg tudom oldani, ha nem szeretnéd ország-világ előtt megmutatni magad. A kapcsolatunkat sem erőltettem, emlékszel? - bólintottam a rengeteg információ után - Egyszerűen csak lekaptak minket.
- Nem tudom. Egyszerűen tehetetlen vagyok. Sosem álmodoztam erről, talán az elmúlt években. De kislány koromban, nekem nem volt időm babázni, és arról álmodozni, hogy mi lesz a jövendőbeli gyerekem, gyerekeim neve. Ha erre kerülne sor, talán egy napig nem lenne neve a gyereknek.
- Tudod mit? Elmegyünk orvoshoz. Nekem ez egyáltalán nem normális. Itt ülünk, beszélgetünk az egyáltalán nem biztos dologról, miközben lehet, hogy nincs is semmi. Egy egyszerű témaként hoztam fel ezt az egészet, erre, már az ördögöt a falra festettük. Öltözz át, és megyünk.

Nem volt időpontunk az orvoshoz. Kérésemre, egy közeli, kevésbé olyan hírhedt kórházba jöttünk. Beszélni, nem igazán beszéltünk. A szavak, feleslegesek voltak. Pár nővérke eléggé furcsán nézett ránk, mikor elment előttünk, és szinte bele láttam mindegyik fejébe. Ebben természetesen sokat segített az arckifejezése is egy, kettőnek.
- Még egy ilyen nő elmegy előttünk, aki ennyire lenéz, komolyan mondom, fejbe kólintom - susogtam Harry vállának dőlve.
- Csak nyugalom, édesem. Semmi baj nem lesz, ne foglalkozz velük. Bizonyára rettentően féltékenyek rád, a miatt, hogy melletted vagyok. Vagyis inkább, hogy te vagy mellettem.
- Nyilvánvalóan - halkan elkuncogtam magam kijelentésén, ami valahogy nem lepett meg. És talán, még igaza is lehet.
Az idő szaladt a fejünk fölött. Egy órából lett kettő, kettőből pedig három. Nem bírtam egy helyben megülni. Borzalmasan kíváncsi voltam. Legmélyen bíztam abban, hogy nem vagyok terhes, hiszen kinek kellene ennyi idősen gyerek? Míg másik felem igen csak repesett volna az igenleges választól.
- Jó napot! - bambulásunkat, egy nővér szakította meg, mihelyst elénk állt, és a figyelmünket magára vonta - Rendelkeznek időponttal?
- Jó napot. Nem. Teljesen spontán jöttünk - válaszolta mellettem Harry.
- Ez esetben, kérem, kövessenek - mosolygott - Dr. Parker jelenleg szabad.
- Köszönjük! - ujjainkat egybe fonta, s finoman megszorította őket, mikor elértünk a kórterem elé.
- Doktor úr! A fiatal párnak nem volt időpontja, így gondoltam, Ön elvállalná! - a teremben ülő orvos csak bólintott.
Megkérdezték Harryt, hogy beszeretne-e jönni, mire válasza természetesen egy igen volt.
- Mi járatban erre, fiatalok? - mosolygott ránk, Dr. Parker.
- Nos - megköszörültem a torkom, és hirtelen kellemetlenül éreztem magam. Hiába volt az orvos nőgyógyász - Erm, a helyzet az, hogy... nos, nem éppen vagyok tisztában azzal, hogy terhes vagyok-e vagy sem.
- Ó - alig hallhatóan felkuncogott az előttünk ülő férfi, majd folytatta - Tesztet tetszett már elvégezni?
- Nem. Nem volt esélyem. A mai nap tudtam meg én is, hogy mi az esetleges helyzet! - fél szemmel Harryre pillantottam, aki semleges arckifejezéssel bámulta az orvost.
- Rendben. Akkor szeretné azt elvégezni, esetleg csináljunk ultrahangot? Apropó, mikor is volt körülbelül az a nap, mikor nem figyeltek oda eléggé?
- Múlt hónapban, Februárban.
- Tehát immáron a második hónapban járunk. Még van esély arra, hogy... - tudtam, mire szeretne kilyukadni, de megakadályoztam abban, hogy kimondja.
- Ha így is van, akkor is megtartom.
- Erről maga miként vélekedik, Mr. Styles? - gondolhattam volna, hogy felismerik már az első pillanatban a mellettem helyet foglaló srácot.
Megvonta a vállát válaszul. Torkomon akadtak a levegő, és mintha minden előjel nélkül, egy pár percre megszorították volna a szívemet. Tehát neki édes mindegy, mi lesz. Indulás előtt, még megtartotta volna.
- Nos, nem éppen meggyőző válasz. Akkor, melyik legyen? - kérdését, felém fordulva tette fel.
- Mindkettő esetleg? - elmosolyodott, és bólintott. Minél előbb szabadulni akartam - Tudja mit, legyen először az ultrahang.
- Rendben, akkor kérem fáradjon át a mellettünk lévő terembe! - felkeltem a székből, szinte kirántottam a kezem, barátom erős szorításából.
Miután átértünk a dokival a másik terembe, egy picivel izgatottabb lettem. Felfeküdtem az ágyra, míg összekészült Dr. Parker. Felkente a zselét a hasamra, ami eléggé hűs volt, de elviseltem. Egyik részem örült, hogy Harry nem jött velünk, mert a kijelentése, amit pár perccel ez előtt tett, nem éppen esett jól.
- Ha készen áll Miss Winter, akkor nézze a monitort - bólintottam, bár közel sem voltam felkészülve - Ha esetleg egy kis lurkót hord a szíve alatt, talán láthatunk valamit. Bár nem sok az esély erre.
- Lesz, ami lesz, el kell, fogadnom.

Kérdés: Meddig olvasnátok a történetet? :) 

2014. február 9., vasárnap

82. "Ezzel most utalni szerettél volna?"

Hayho.^^

82. rész. Fogalmam nincs, mennyi lesz még, de már nem szeretném sokáig húzni. Köszönöm a több, mint 90.000+ oldalmegjelenítést, a 71 feliratkozót, és úgy mindent. Nem húznám az időt, jó olvasást mindenkinek. :) xx


Fogalmam nem volt arról, mit miért tesznek, egyszerűen csak ide-oda ,,rángattak". Na, nem mintha nem élveztem volna. ~ Stella Winter

.:: Stella szemszöge ::. 

Vasárnap. Eljött az én napom is.
Tegnap, nem igazán mentünk a házon kívülre, inkább a nappaliban henyéltünk, és beszélgettünk. Nem igazán tudom, hogy illik-e ilyet mondani, de Harry az apukájától örökölte a fantasztikus humorát. Volt bennem annyi, hogy ne tegyem közzé, de amint csak ketten maradtunk, muszáj volt elmondanom az ifjabb Stylesnak. Ő, persze játékosan morgott, és egy műdurcát is bevágott, de nem tartott öt percnél tovább. Miranda fia, Aaron egészen normális volt, és nagyon gyorsan megtaláltuk a közös hangot. Megemlítette Harrynek, hogy a lánya, eléggé nagy rajongója, így a göndör hajú srác felajánlotta, hogy felhívja telefonon, egy meglepetés formájában. Aaron, amúgy huszonhét éves, és lánya minden kérését lesi, és teljesíti. Fogalmam nincs, Harry miért parázott ennyire. Sőt, egyáltalán nem volt nagyképű, mint ahogy Des, és Harry is említette. Tegnap este, még egy gyors látogatásra beugrott Aaron a lányával, és annak édesanyjával, így barátom, újra ki volt sajátítva. Őszintén nem bántam, mert elgondolkodtam Liam szavain, amiket még pénteken mondott a Trafford Centreben. Ugyan én nem foglalkozom a sértésekkel, utálatokkal az interneten, nem mindenki olyan, mint jó magam. Erre példa Harry. Minden egyes szó az elméjébe vésődik, és addig marcangolja magát, mígnem valaki jól le nem szedi a fejét, avagy megsajnálja, és segít neki túllépni ezen. Nos, azt hiszem én vagyok az egyetlen, aki leordította eddig a nyakáról a fejét. Legalábbis én nem tudok másról.
Unottan kapcsolgattam a nappaliban található tévé távirányítóját, és próbáltam valami értelmes műsort keresni. A ház teljesen üres volt, az egyetlen emberi faj, én voltam. Des, és Miranda ha jól tudom dolgozni mentek már korán reggel, Harrynek, pedig fontos elintézni valója akadt, így ő is lelépett, de megígérte, hogy siet vissza. Egyetlen egy szóval sem emlegette, hogy most már egyidős vagyok vele, vagy, hogy milyen öreg lettem. Elszomorított a dolog, hogy megfeledkezett rólam, de próbáltam nem gondolni erre az egészre, hiszen a nap, még koránt sem ért véget.
Felsóhajtottam, és vetettem egy pillantást a mellettem heverő telefonomra. Abban a pillanatban rezzent meg, így feloldottam.

Niall Horan @NiallOfficial @Stell_Winter Supra, vagy Adidas? :)

Nem igazán értettem, miért kérdez tőlem ilyet, nem mellesleg nyilvánosan, de elgondolkodtam a kérdésen. Ha én lennék Niall Adidast vagy Suprát vennék? Egyértelműen mindkettőt, hiszen megtehetném, de valamiért az Adidasok felé jobban húz a szívem.

Stella Winter @Stell_Winter @NiallOfficial fogós kérdés, de legyen Adidas. Mire készülsz? Kifogytál a cipőkből?:) xx

Úgy döntöttem, hogyha már felléptem egyszer erre a közösségi-oldalra, lecsekkolom mi a helyzet. Ahogy számítottam rá, rengeteg jókívánságot írtak, de e mellett nem maradt el az utálat sem. Sosem értettem, hogyha egy olyan embernek, személynek van születésnapja, akit nem kedvelünk, akkor miért kell halálos üzeneteket, fenyegetéseket írni neki? Ajak harapva görgettem végig az eseményeken, mikor megakadt a tekintetem egy úgyszintén nekem szánt tweeten.

Josh Devine @JoshDevineDrums @Stell_Winter Boldog 19. Születésnapot a legjobb táncosnak! :) Legyen jó napod! Nem sokára találkozunk :) Sok szeretet tőlem - neked! ;) x

Kedvencnek jelöltem, és retweeteltem is. Gondolkodtam rajta, mit is írhatnék neki, míg végül maradtam az első ötletemnél.

Stella Winter @Stell_Winter @JoshDevineDrums Aw, köszönöm szépen! :) Már nagyon várom a találkozást! :) xx

Most talán majd jönnek az olyan üzenetek, hogy titokban szűröm a levet a dobossal, de azt kell, mondjam, már alig várom. Valahogy mindig jó kedvem lesz attól, mikor olyanokat olvasok, amik tudom, hogy nem igazak, de mások nagyon biztosak abban, ami egyáltalán nem úgy van.
Az idő rohamosan telt, pedig nem csináltam mást, mint válaszolgattam a jókívánságokra twitteren, és félszemmel a tévét néztem. Inkább csak hallgattam, mert végül már a zene csatornán kötöttem ki. Elfoglaltságomat, megzavarta a csengő hangos moraja, így ámbár még mindig telefonomba merülve, de az ajtó felé igyekeztem.
- Jó napot, Stella Winter?
- Jó napot, igen, miben segíthetek?
- Ezt magának küldték! - nyújtott át egy nagy csokor, vörös rózsát a postás - Itt írja alá, és már itt sem vagyok!
Teljesítettem amit kért, és egy gyors búcsúzó után, már távozott is. A virágok tetején, egy kis kártya volt elhelyezve, melyre egy  pár soros szöveg volt írva.

,,Lehet, hogyha személyesen adtam volna át, nagyobb élmény lett volna, de jelenleg meg kell, értened, hogy fontos dolgom van. Nem felejtettelek el, egyetlen egy percre sem, már ha ez egyszer is megfordult a fejedben. :) Remélem, azért nem unod el egyedül magad, nem sokára otthon vagyok. :) Harry. xx" 

Vigyorom egyik percről a másikra csak szélesedett, míg ajak harapdálva, a vörös csodákat szaglálva csoszogtam el a konyhába, hogy vázába tehessem a virágokat. Egy szálat kihúztam a csokorból, és tőlem a legmesszebb álló cselekedetet készültem véghez vinni. Még pedig fotót készíteni!

Stella Winter @Stell_Winter Köszönöm mindenkinek a jó kívánságokat! :) Szeretlek Titeket! :)♥ #birthdaygirl xx


Miután elkészültem, és posztoltam, azt az egy szálat is a többi közé helyeztem. Újra helyet foglaltam a nappaliban, telefonom a kezembe vettem, és folytattam az előbbi tevékenységem. Sokáig megint csak nem élvezhettem ki a ,,nyugalmat". Telefonom megcsörrent, majd a bátyám képe felvillant. 
- Szia, Alex! - köszöntöttem szinte majd' kicsattanó örömmel hangomban. 
- Boldog tizenkilencedik születésnapot az én egyetlen, kicsi húgocskámnak! - kuncogott válaszul. 
- Köszönöm! - hálálkodtam - Mesélj, mi újság veled? 
- Oh, ezt én is kérdezhetném. Merre vagy? 
- A Styles birtokon. 
- Megint Chesireben? - nevetett - Szerintem ennyi erővel simán oda költözhetnél. 
- Nem. Most kivételesen Manchesterben, Harry apukájánál. 
- Tényleg? Nem gondoltam volna, hogy a tizenkilencedik születésnapod majd pont Manchesterben, a pasid apjának a házában töltöd! 
- Ráadásul egyedül, már reggel nyolc óta! 
- Mert hogy? - érdeklődött. 
- Des, Harry apukája, és Miranda, Des jelenlegi barátnője dolgozni mentek már korán, Harrynek pedig fontos dolga akadt... - egészen halkan motyogtam a végét, így nem csodálkoztam volna, ha nem hallja meg - Viszont nem rég járt itt a postás, és adott át egy nagy csokor vörös rózsát. Ő küldte.
Míg beszélgettünk, a takaró szélével játszadoztam. Ritkán beszélgettünk komolyan a bátyámmal, és mikor megadatott, akkor is csak telefonon sikerült. Fél órán át társalogtunk még, majd elköszöntünk, mivel randevúra volt hivatalos. Amint letettem a készüléket, újra rákönyökölt valaki a csengőre. Sóhajtozva lépdeltem oda, és mikor kinyitottam az ajtót, mint aki szellemet látott, úgy bámultam a velem szemben álló srácot. Fejemben megfordult vagy ezernyi kérdés, még sem sikerült egyet sem feltennem neki. 
- Bemehetek? - kuncogott - Igaz, nem sokára úgy is indulunk, de jó lenne ezt bent megbeszélni. 
Arrébb álltam az útból, így sikeresen beljebb tudott lépni. 
- Te...
- Én? Én mi? - nevetett. Otthonosan ledobta magát a kanapéra mihelyst beért a nappaliba, lábait felpakolta az asztalra, és várt. Valószínűleg rám - Ide jössz?
- De hát...
- Várhatok tőled még értelmes mondatot a mai nap folyamán?
- Persze. Remélem. Csak nagyon megleptél. Nem azt mondtad, hogy randira vagy hivatalos? - értetlenkedtem.
- Azt nem mondtam hogy kivel, és hova megyek. Na, szedelőzködj, tökmag. Ideje lenne menni.
- Hova is pontosan? - homlokom ráncba szaladt, kezeim gondosan összefontam mellkasom előtt, míg szemeimmel mindentudóan méregettem - Ha lehet így mondani, akkor nyaraláson vagyok. Harry pedig nem sokára haza ér.
- Valóban. De ez most nem számít. Gyerünk, pakolj!
Bátyám hirtelen megjelenése, felettébb meglepett. Nem számítottam, rá, valamiért még is nagyon örültem neki. Mikor összecsomagoltatott velem, fogalmam nem volt, mi történik. Amint elhagytuk Manchestert, és egy pár óra utazás után megláttam a ,,Welcome to London" feliratú táblát, kezdett világossá válni mi fog történni. Leleplezhettem volna a bátyámat, még sem tettem. Sejtettem, hogy mi fog rám várni, és, hogy miért Ő jött el. Így, annyival megtisztelem őket, hogy nem ,,rombolom" le azt, amit számomra össze eszkábáltak.
Meg sem lepődtem, mikor a banda házához mentünk. Mosolyom egész nap ott kunkorodott ajkaimon, így egyetlen egy pillanatra sem kellett megjátszanom, színlelnem, hogy boldog vagyok. Illedelmesen bement előtt a bátyám a bejárati ajtón, és egy vékony hajszál választotta el attól, hogy rám is csapja a faajtót, de megállítottam a lábammal. Csend volt a házban. Teljesen olyan volt, mintha egy normális napon hazajöttem volna, és senki nem lett volna itthon.
- Meg is érkeztetek?
Bent rekedt a levegőm, amint meghallottam apa hangját. Apa. Itt? Kilépett a konyhából, valami förtelmes kötényben, egy tortával a kezében. Torta? Apa? Kötény? Mi van?
- Apa? - suttogtam.
Alex vigyorogva állt mellettem, karjait mellkasa előtt összefonta, és várta a reakcióm.
- Nos - mosolygott szélesen. Hirtelen anya is ki lépett a konyhából, így apa mellé sietve ő is beszélni kezdett - Isten éltessen, kislányom! - lassan nyújtotta át a tortát, amin egy kép volt.
A képen Danielle, Alex, én, anya és apa volt.
- És mielőtt még elfelejtenénk, az ajándékok nálunk vannak! - mondta anya kissé megkésve.
- Én... nem is tudom, mit mondhatnék. Köszönöm. Tényleg. Nagyon szépen köszönöm. Az hiszem, nagyon régen volt ilyenben részem! - kuncogtam.
Szipogtam egyet-kettőt, és szüleim nyakába borultam. Egyikük illata sem változott, ugyan az maradt. Akarva-akaratlanul is pattogtam össze vissza amint elengedtek. Mintha hirtelen átmentem volna kislányba.
- Az ajándékokat mikor bonthatom ki? - ha láthattam volna magam egy tükörben, biztos vagyok benne, hogy egy csillogó szemű, túlméretezett kislány nézett volna vissza rám.

***

Bátyám egyik legnagyobb ajándéka számomra az volt, mikor személyesen bemutatta a barátnőjét, akiért szinte megveszik. Nagyon aranyos, és kedves lánynak tűnt, addig, amíg el nem kezdtünk beszélgetni. Ő is kezdett feloldódni, ennek következtében már teljes mértékben megértettem, hogy miként találtak egymásra Alexszel. Kiköpött mása bátyámnak, annyi eltéréssel, hogy Ő lány. Kiegészítik egymást. Irigylésre méltó kapcsolatuk van. A szerelem, ami kettejük között van, számomra... azt hiszem, úgy tudnám magam a legjobban kifejezni, ha azt mondanám, hogy gyönyörű. Fogalmam nincs, mikor változott meg ennyire a szóhasználatom, de valóban ezzel az egy szóval tudom kifejezni azt, amit leprodukálnak. 
Mikor átértünk a mi házunkba, is-is alapon, de meglepődtem. A One Direction minden tagja ott volt, ebbe beleértve Josht is. Rákérdeztem, hogy a maradék három zenész merre van, mire annyival elintézték a válaszukat, hogy az most ne érdekeljen. Barátnők közül egyedül Eleanor volt jelen, ami egyrészt elszomorított, mert bíztam benne, hogy Lucy is itt lesz, viszont másrészt örültem neki, mert már régen találkoztunk. Őszintén szólva, csak ámultam és bámultam, mikor a semmiből, Sophia is megjelent, majd utána hirtelen Danielle is. Majdnem, hogy együtt estek be a bejárati ajtón. Mindenki azt hitte, hogy majd megölik egymást, de egyáltalán nem így volt. Sőt, még beszélgettek is egymással, és eléggé jól el voltak. Köszöntöttem minden jelenlévőt, és bár hiányoltam pár embert, örültem. Azt hiszem, boldog voltam.
Furcsálltam, hogy Harry nem volt jelen, de Danielle - akivel időközben eléggé mély társalgásba kezdtünk - és a többiek is megnyugtattak, miszerint itt lesz, csak van némi elintézni valója. Már reggel óta? Nem volt időm ezen töprengeni, ugyanis megérkeztek az eddig hiányolt emberek. David, Ash, Marco, Rob, Adam, Chera, Alys, Kenna, Nikki és Lily. Kaylin nem volt jelen, és ez csak arra engedett következtetni, hogy megint elutazott.
- Oh, mielőtt elfelejtem - hadarta Danielle - Gyere. Mutatnom kell, neked pár ruhát, amik közül választhatsz. Bár van egy sejtésem, hogy mit fogsz ma felvenni. Mindegy.
Csendben követtem, egészen fel a szobámba. Az ágyra, két outfit volt kiterítve.
- Tehát. A szett, amit látni szeretnék rajtad - mutatott a bal oldalon elhelyezett ruhák felé - És amelyik összeállítást fogod választani - majd ezzel a mondatával a jobb oldalon lévőre mutatott.
- Miért szeretnéd a kék ruhát rajtam látni? - kérdeztem, míg fél szemmel rá sandítottam - Van valami külön oka, vagy csak úgy kiválasztottad?
- Ha lenne, kerek perec elmondanám. Viszont nincs.
- A szívem, rettenetesen húz a nadrágos felé, hiszen nézz csak rá. Egyszerűen... tökéletes összeállítás. De aztán rád nézek, és látom, hogy a barna, kölyökkutya szemeid megtelnek csalódottsággal, mert nem azt a kék göncöt választottam. Szóval, hogy ne kelledjen egész nap a búskomor arcoddal találkoznom, mikor rád nézek, ezért azt a micsodát veszem fel. De amint van időm, átcserélem - nevettem. Gyorsan hadartam, szinte végig egy levegővel. Danielle arcán egy nagy vigyor suhant át.
- Remek! Akkor álljunk is neki a készülődésnek. Számításaim szerint, pontosan nyolcra ide ér, addigra a tömeg fele elmegy, így mehetünk a Direction házba, onnan pedig a Buddhába.
- Akarom tudni, hogy miért emlegetted a Funky Buddhát?
- Nem. De majd megtudod - kuncogott - Bár gondolom tudod, mi az, szóval nem telik sok időbe, össze rakod a fejedben.
Makacs létemre, nem engedtem, hogy vagy több kiló sminket tegyen az arcomra, és a hajamhoz sem nyúlkálhatott. A végén, viszont annyit megengedtem neki, hogy egy alap maszkarát felvigyen az arcomra, és azt csináljon a ruhával, amit akar.
Anya és apa hamar elmentek, majd utána körülbelül negyed órával, a bátyám is lelépett a barátnőjével. Így maradt a csapat, Liam, Louis, Niall, Zayn, Eleanor és Sophia. Valamint Danielle. Mikor valaki kilépett az ajtón, tekintetem azonnal odakaptam. Niall nem is egyszer kérdezte, hogy nincs-e valami bajom, hogy folyamatosan az ajtót bámulom, és meg jegyezte, hogy ha úgy van, hogy Harryt várom, adjam fel. Kiszedtem belőle, hogy mire ez a nagy felhajtás, mire válaszul annyit kaptam; az ember csak egyszer lesz tizenkilenc éves, és ha már a tizennyolcadikat nem tudtuk együtt megünnepelni, akkor ezt már illendő lenne.
- Skacok, nem mehetnénk már át hozzánk? Szeretném átadni az ajándékom Winternek! - kérdezte izgatott Zayn.
- Jaj, ne - nyögtem fel - Nem szeretem, ha költenek rám. Ugye nem vett mindegyikőtök ajándékot? Kérlek, mondjátok, hogy nem.
- Ne legyél ilyen ünneprontó, Stella - motyogta tettetett szomorúsággal Louis - Örülni fogsz nekik, majd meglátod!
Gyorsan átértünk a fiúkhoz, és azt kell, mondjam, Zayn tűnt a legizgatottabbnak. Nem értette senki, hogy mire fel ez a nagy boldogság rohama, így csak nevetve ráhagytuk.
- Szóval, most, hogy végre van esélyem átadni az ajándékodat, boldog születésnapot, Winter! - kezembe nyomott egy szatyrot, és várta, hogy kinyissam - Gyorsabban! Már eléggé érdekel, hogy mi lesz a reakciód!
Húzva az agyát, direkt lassan vettem ki a dobozt a szatyorból. Az első, ami a kezembe akadt, egy pulcsi volt. De nem is akármilyen. Fehér alapon, fekete felirattal Cool Kids Don't Dance szöveg díszelgett rajta. Vigyorom körbe ölelte az egész arcomat.
- Nyaljál sót, Malik! - nevettem - Ezzel most utalni szerettél volna? - válaszul megvonta a vállát, míg ajkain egy büszke mosoly játszadozott. Szerintem rosszabb reakcióra számított.
Sorra bontogattam ki az ajándékokat, és nem győztem megköszönni mindent, amit kaptam.
- Hogy hogy fogom nektek meghálálni mind ezt, amit ma kaptam, fogalmam nincs, de igyekezni fogok. Még egyszer nagyon szépen köszönöm mindenkinek. De legközelebb ne dobjatok ki pénzt az ablakon miattam. Megtudom venni magamnak én is.
- Csak hogy senkit nem érdekel - nevetett fel Louis - Most pedig induljunk...
- Nem. Én ebben a ruhában nem megyek sehova. Nekem egyáltalán nem ez a stílusom. Át kell öltöznöm.
- Stella-bella, ne már! - nyavalygott Tomlinson - Miért nem vagy jó ebben?
- Csak csönd, és várj. Vagy ha gondoljátok, akkor előre mehettek, majd megyek utánatok, csak mondjátok, hogy hova! - megvontam a vállam egy negédes mosollyal megkoronázva majd utam, az emelet felé vezetett.