2014. július 25., péntek

98. "Nem várhatom el, hogy minden egyes pillanatban azt bizonyítsd hogy szeretsz."

Heyho.☺

98. fejezet. Wow. Eljutottunk ide is. Őszintén, alig megy az írása a történetnek. Nem érzem úgy, hogy képes vagyok befejezni ezt a sztorit. Úgy értem, nem tudom elengedni egyenlőre. Viszont azt megígérem, hogy befejezem! Nem fogom félbe hagyni, eszem ágában sem lenne!☺ 
Nos, jó olvasást.☺xx


.:: Stella szemszöge ::.

Magam is meglepődtem, amikor felkeltem, és nem éreztem magam egy elhasznált mosogatórongynak. Tudni illik, az utóbbi napokban, nem aludtam valami fergetegesen, és emiatt eléggé kifáradtam. Igazándiból, nem azzal volt gond, hogy későn feküdtem le aludni, hanem hogy használhatatlan voltam, amikor ágyba kerültem. Voltak olyan napok, amikor csak másnap kerítettem sort a fürdésre, mert amint visszaértünk az akkori szállásunkra, átvettem a pizsamám, és már húztam is a lóbőrt. 
Tegnap viszont igaz, hogy fáradt voltam, de a találkozás a szüleimmel, a forró fürdő valamint a késői beszélgetés a lányokkal valahogy felébresztett, és amikor az alvásra került sor, egy csettintésre elaludtam. Korán volt, amikor felébredtem, de nem zavart, mert az elmúlt napokhoz képest, fittnek éreztem magam, és csak ez számított. Ugyanakkor tudtam, hogy még mindig nem vagyok százszázalékosan azon a szinten, ahol szoktam lenni, örültem, hogy legalább az ágyban feltudtam ülni. 
Tettem már rengeteg meggondolatlan döntést életemben, és amikor elhatároztam, hogy átmegyek egy másik szobába, nem igazán tudom, hogy mit éreztem, vagy gondoltam. Talán a majdnem kipihentség okozta, esetleg a nem kipihentség, fogalmam nincs. Lábaim saját útra keltek és ha akartam volna, sem tettem volna semmit az ellen, hogy megálljak, és inkább az alsó emelet felé vegyem az irányt. Biztos voltam abban, hogy már mindenki az alsó szinten van, vagy ha nem is mindenki, de a lányok igen, ezért egy kicsit vissza vettem a dübörgésből - na, nem mintha annyira hallatszott volna a lábam dobogása - és amint beértem a másik szobába, az ajtót becsuktam magam mögött. 
Nem változott semmit a helység azóta, hogy itt jártam. Minden ugyanúgy volt, még az illatban sem véltem felfedezni semmi újdonságot, ami körül lengte a szobát. Az ágy nem volt bevetve, a földön egy kupacban pólók voltak elszórva és a fiókok is itt-ott nyitva voltak. Homlok ráncolva jártattam a szemem a szoba területén, és olyan érzésem támadt, mintha a tulajdonos sietett volna a készülődéssel. 
Nem törődve tovább a rendetlenséggel, egyszerűen elsétáltam az ágyig, majd befeküdve nyakig betakartam magam. Egyből közelebbről éreztem azt az édes illatot, amit a parfümje és a tusfürdője alkot, valamint egy leheletnyit az öblítő illatot. Végig futott a hideg a testemen, amint még jobban összehúzódtam, és mélyen belélegeztem a számomra már drogként ható aromát. Szemeim lassan lecsukódtak, amint a nyugodtság végig járta minden porcikámat majd végül egy alig látható mosoly kunkorodott ajkaimon, és azonnal el is halványult. 
Éreztem, amint egyre jobban esek ki a mély álomból, melyben - elképzelhetően - órák óta voltam, és ide-oda forgolódtam az ágyban. Az addigi kellemes érzés megszűnt, de ahogy egy nagyot sóhajtottam, és visszatértem eredeti pózomba újonnan köszöntött. Valamiért sejtettem, hogy ekkor már nem voltam egyedül az ágyban, és talán meggondolatlanul, de éreztem, amint valami szinte vonz magához, így az ágy jobb széle felé kezdtem araszolgatni. Kiegyensúlyozottan éreztem magam, ahogy egy kemény, ugyanakkor puha testhez értem. 
- Harry... - hangom eltűnt a levegőben, szinte leheltem nevét, és nem voltam benne biztos, hogy meghallotta. 
Félig álomban voltam még, talán ez volt az egyik oka annak, hogy alig volt erőm arra, hogy megembereljem magam, és nyomást adjak a hangomnak. 
- Css, aludj, kicsim! - hangja gyengéd volt szinte már mondhattam volna puhának is, de ugyanakkor karcos és érdes volt. Imádtam a hangjának tónusát, mert sosem találkoztam még olyan sráccal, akinek csak megközelítőleg lett volna olyan hangja, mint neki. Ő különleges volt, minden téren. Ő valahogy eltért a többiektől. Ő benne olyat találtam, amit másban eddig nem volt szerencsém, és hihetetlenül örülök annak, hogy... hogy a végén együtt végeztük. 
- Szereted még a kicsidet? - kérdeztem, szinte már nyüszítve. Még mindig nem volt elég erőm a hangomban, és csak suttogtam, melyet úgy tűnik megértett, tekintve, hogy közelebb és lejjebb csúszott hozzám. Arcát közel fúrta nyakamhoz, és azokban a percekben teljesen elfelejtettem, hogy esetleg mi nekünk nem szabadna ilyen pozícióban lennünk. Úgy értem, Harry részéről ez egy kicsit meglepő, mert amikor tegnap megjöttünk, eléggé elutasító volt, most pedig... Istenem nem tudok neki ellent mondani, tegyen bármit. 
Ujjaim valahogy megtalálták az utat egészen dús, göndör hajáig, mely most a kelleténél szerintem sokkal hosszabb volt, de imádtam a tudatot, hogy van mibe beletúrnom; hogy van mivel játszanom. Szemeim ugyanúgy le voltak hunyva, viszont már éberebb voltam, mint néhány perccel ezelőtt. Közelsége felmelegített, és nem csak testemet, hanem szívemet is körülölelte egy olyan burok, amit csak Ő képes oda tenni. 
- Igen. Igen, szeretem még a kicsimet, mindennél jobban! Sosem szabadna a kicsimnek olyat feltételeznie, hogy nem szeretem. Ő a mindenem, nélküle elveszett vagyok. 
Hangja szinte zümmögött, és ahogy lassan és halkan ejtette ki a szavakat lehelete csiklandozta nyakamat. Libabőr futott végig a bőrömön, a nyakamtól végig, a gerincem mentén. 
Jó néhány percig még ebben a pozícióban feküdtünk, és egy váratlan pillanatban, elhúzódott. De csak annyira, hogy egymás szemébe tudjunk nézni; orrunk ugyanekkor egy ponton összeért, melyet a legédesebb dolognak tartottam azokban a percekben. 
Arca semleges volt, nem mesélt el nekem semmit, mint ahogyan szokott. Szemei ugyan csillogtak, mely adott egy csöppnyi reményt, és már kevésbé éreztem magam úgy, hogy valami szörnyűség történt. Megnyugvásom biztosított volt, amikor bal kezével végig simított arcom mentén, hogy egy tincset a fülem mögé tűrhessen.
- Miért vagy ennyire elutasító akkor? - megtört a hangom, amint felszólaltam, és akármennyire is éreztem a témát kényesnek, tudnom kellett.
Egy jó ideig nem válaszolt, csupán csendesen figyelt.Őszintén nem értettem, hogy mit talál ennyire nehéznek elmondani. Viszont nem szólaltam meg, mert lehet, hogy a kelleténél durvább dolgot ejtettem volna ki a számon, és úgy gondolom, akkor nem lett volna valami okos döntés. Szemeit egy hirtelen pillanatban lecsukta, és úgy tartotta. Nem mozdult, csak mélyeket lélegezett, és közelebb vont magáz minden adandó alkalommal addig, amíg lehetséges volt.
- Történtek dolgok... - mondta és egy nagy nyeléssel szakította félbe mondatát. Ajkait benedvesítette, és folytatta - Olyan dolgok, amikre nem számítottam, még is megtörténtek. Gondolom feltűnt, hogy egy ideig nem kerestelek, míg a turnén voltunk. Akkor már javában ment a sok kavarodás, és egyéb. Apa... illetve Miranda kivizsgáláson volt valami személyes dolga miatt. Kiderült, hogy egy cisztát diagnosztizáltak nála, a méhében, ami eléggé életveszélyes. Apu menthetetlenül magába fordult, én pedig a Világ másik feléről semmiképpen nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Komorabb voltam, mint szoktam, de tekintve, hogy milyen fontos személy vagyok egy-egy koncerten, a legjobbat próbáltam magamból kihozni. De miután visszatértünk, és csak magamban voltam a szobámban, nem csináltam semmit, folyamatosan a telefont nyomkodtam, és tartottam a kapcsolatot Apámmal. Valamennyire sikerült kihúznom az összetörtségből. Viszont tegnap hajnalban elmentem hozzá, mely miatt nem rég meg is kaptam a magamét az alsó szinten a bátyádtól. Mikor Manchesterbe értem, Apuék kicsattanó örömmel vártak, melyet nem tudtam miként vélni. Aztán elmesélték, hogy Miranda leleteit összecserélték egy másik nőével, de tekintve, hogy mindkettejük neve Miranda, nem figyeltek eléggé, mely akár egy kirúgással is járhat. Lényegében, Miranda makk egészséges, de nekem akkor is lelombozó volt tudni, hogy valaki egy halálos cisztával küzd mert nincs elég pénze ahhoz, hogy állja a műtétet. Ezért megkértem Mirandát, hogy amint lesz ideje, menjen vissza a kórházba, és adja át a boríték pénzt az illetőnek, avagy az orvosnak, hogy meglehessen a műtét. Ami megmenthette, vagyis megmentette a nő életét műtét... rengeteg pénzbe került, de nem tudták kifizetni, én pedig nos... úgy gondoltam, ez a legkevesebb amit tehetek, még ha nem is ismerem a nőt. Tartottam Apámban a lelket egészen addig, míg téves hitben éltek, és a gondolata annak, hogy a nő férje is ilyen állapotban lehetett, elszomorító. Valamint az is eszembe jutott, hogy ez bármelyik más családtagommal megtörténhetne, és nem tudom miért, nekem te voltál az első, aki eszembe jutott. Fogalmam nincs, hogy mit tennék, hogyha valami baj történne veled. Talán beleőrülnék, főleg, ha elveszítenélek. Aztán ott volt még Jamie, tudod, akinek az eljegyzési partiján voltunk. Összekaptak Mollyval, és engem talált meg először ezzel a témával. Viszont akkor már Apuval is tartottam a kapcsolatot, szóval megvoltam teljesen lőve. Alig láttam ki a sok tenni valóból, közben még dolgoznom is kellett, és Téged pedig teljesen elhanyagoltalak.
Szemei ekkor már sokkal többet mondtak el, mint beszélgetésünk elején. Bűntudat csillogott íriszeiben, és akkor, hogy végre megértettem eltávolodottságának okát, teljesen feleslegesnek éreztem azt, hogy magát hibáztassa azért, mert a családjának segített. Hiszen ha belegondolunk, neki Jamie is a családjához tartozik; kiskoruk óta ismerik egymást, így hát természetes, hogy Harryt találta meg először, Ő pedig segített neki.
- Nézd. Sajnálom, ami Apukáddal történt, még ha csak egy meg keveredés is volt, valamint Mirandát is. Igazán tisztellek amiatt, hogy így cselekedtél, mármint hogy pénzt adtál annak a nőnek a műtétre, és mert ott voltál a családodnak, amikor kellettél. Aztán itt volt Jamie, és neki is tartottad a hátad, holott napi szinten koncerteztél, hogy lányok és fiúk millióit tedd boldoggá. És tudod mit? Egyáltalán nem hanyagoltál el, hanem egy határtalanul büszke barátnővé tettél! El sem tudod képzelni, hogy mennyire csodállak minden egyes tetted miatt, és hogy mennyire szeretlek! Oké, talán pocsékul éreztem magam az eltelt egy napban, mert nem tudtam, hogy mi a fene történik bár közre játszott a fáradtságom is. Erre példa az, hogy még mindig az ágyat nyomom. De remélem, hogy innentől kezdve tényleg megtanultad, hogy semmit nem szabad titkolgatnod előlem, mert mindent túlreagálok, és aztán koppanok, mert nem kellett volna. Inkább ordítsd le a fejem, vagy mit tudom én, de ne legyél még egyszer jég király, megértettük egymást, Nagyfiú?
- Nagyfiú? - ajkaira mosoly kunkorodott, ahogy megismételte az utolsó szavam.
Szemeimet forgattam, mert megint megfogta a lényeget.
- Igen. Szóval? Világos volt, amit mondtam, vagy egy ideg ronccsá szeretnél tenni az elkövetkezendő napokban, hónapokban, években amíg melletted vagyok!?
- Sosem tennék olyat! - ellenkezett azonnal - Természetesen megértettük egymást, Hercegnőm.
- Ó, ne. Nem vagyok Hercegnő.
- Css, ha én Nagyfiú vagyok, akkor lehetsz Hercegnő.
- Csakis akkor, amikor kettesben vagyunk, amúgy meg maradjunk a Kicsimnél, mert imádom, amikor mondod.
Felkuncogott, és közelebb bújt hozzám. Szorosabban ölelt át és mikor már úgy éreztem, hogy majd' megfulladok, hirtelen elhúzódott előlem, és felém kerekedett. Csípőmre ült, és onnan szemlélt, míg nem kezeivel megtámaszkodott a fejem mellet. Tekintete gyorsan cikázott ajkaim és szemeim között, melyből már akkor tudtam, hogy mit szeretne, amikor felém került. Mindig ezt csinálja, azt hiszem mondhatom, hogy kiismertem.
Megőrültem azért, amikor ajkait enyémeknek nyomta, és nem akartam, hogy az a pillanat elvesszen. Lassan csókolt, nyelv nélkül, mely még inkább meg adta a lökést arra, hogy én vegyem át a tempót. Nyelvemmel végig simítottam alsó ajkán, melyek szinte azonnal ketté nyíltak. Kuncognom kellett szélsebes mozdulatain, mert míg egyik pillanatban lassan és romantikusan próbált csókolni, a másikban egy éhező állattá vált. Végre volt esélyem beletúrni megnőtt hajzuhatagába, mely meglepően hosszú volt, de imádtam. Nem tehettem róla, de különböző, csábító gondolatok ugráltak a fejemben, és akaratlanul is neki nyomtam magam mellkasommal és csípőmmel is. Egymás szájába sóhajtottunk, melynél nem hallottam szebbet az elmúlt hónapokban.
- Sajnálom, ha valaha is azt éreztettem veled, hogy nem szeretlek, vagy haragszom rád! - mondta és hangja tele volt bűntudattal, csak úgy, mint szemei.
Elmosolyodtam, és megráztam a fejem.
- Semmi baj, baby. Nem várhatom el, hogy minden egyes pillanatban azt bizonyítsd hogy szeretsz. A lényeg, hogy ezen is túl jutottunk, és nem állt közénk.
- Még jó, hogy nem állt közénk. Nem engedtem volna.
Felkuncogtam, le húztam magamhoz, amint kezeim nyaka köré tekertem.
- A tesód pipa rám, szóval, ha esetleg le megyünk, akkor meg kell védened! - hangja teljesen komoly volt, egészen addig, amíg el nem nevette magát, és vele együtt én is - Na, komolyan. Mérges, amiatt csak úgy leléptem az éjszaka folyamán, ahelyett, hogy veled maradtam volna.
- Zárjuk innen ki Alexet. Túl sokat aggódik miattam, de ez természetesen, mert Ő az idősebb, és aggódik a kicsi húga miatt. Ne foglalkozz vele, majd lenyugszik, esetleg Lana segít neki.
Ezek után mellém feküdt, és hosszasan elnyúló beszélgetésbe kezdtünk. Volt miről társalognunk, és mivel ez megadatott, ki is használtuk. Mindent elpletykáltunk egymásnak, és olyanokat nevettünk, amilyen mi ketten, már régen. Mesélte, hogy Niall megszeretné kérni Lucy kezét, de nem biztos a döntésben. Ettől függetlenül, Harry rábeszélte Őt, ezért teljesen pánikba van esve, és nem tudja, hogy mi lenne a legjobb. Sosem hittem volna, hogy Niall lesz az, akinek az ilyen dolgokkal gondjai lehetnek mindinkább Zaynről gondoltam ezt. Aztán még is Ő volt az első, aki lépett.
- Ó, Apuék üdvözölnek, és remélik, hogy miután elegünk lett Holmes Chapelből ellátogatunk hozzájuk is. Persze említettem, hogy erre már csak jövőre lesz esély.
- Nagyon sejtelmes vagy Styles. Mit tervezel?
- Hmm. Majd megtudod, édes.
- Ne titkolózz! - kuncogtam - Ha csak nem akarod, hogy megint magamba forduljak.
- Tudom, hogy nem tennéd. Szóval, most egy kicsit várnod kell. Amúgy sem nagy dolog.
- Rendben - egyeztem végül bele - Nem kérdezgetlek róla, de akkor menjünk le, és együnk valamit, mert már éhes vagyok.
- Menjünk!
Ő kelt fel először, majd felém nyújtotta kezét, amit szívesen fogadtam el. Mielőtt kiléptünk volna a szobából, magához húzott, és csókot hintett ajkaimra. Elmosolyodtam édes gesztusán, majd átölelve bal kezemmel derekát elindultunk lefele.
Volt egy olyan érzésem, hogy Gemma totálisan ki lesz akadva, amiért újra ilyen gyorsan elnéztem Harrynek ezt az egészet, de őszintén. Lett volna értelme annak, hogy tovább haragudjak rá? Haragudtam én rá valaha is? Úgy értem, az elmúlt napban? Nem. Egyáltalán nem haragudtam rá, egyszerűen csak hiányzott, és rosszul esett, amiért elutasítóan viselkedett. De mindezt elsimítottuk, és újra az üres, pukli mentes út áll előttünk. 

2014. július 19., szombat

97. "Ne ingereld magad miatta, nem lesz jobb."

Hello, babies. :)

Nos, mivel erre máskor már nem lesz lehetőségem, ezért még beszúrtam egy Alex szemszöget!:) Számomra Alex egy aranyos, édes, tipikus bátyós karakter, és imádtam írni az előző szemszögeit is, ezért gondoltam arra, hogy még egyszer, utoljára írnék az Ő szemszögéből. :) 
Köszönöm a kommenteket, az olvasókat, az oldalmegjelenítéseket, és a díjat is. :) Ha nem gond, most nem fejteném ki a köszönetemet, hiszen nem sokára lesz ennek egy külön poszt, amiben megtehetem. :) 
Tehát, itt is lenne a 97. fejezet, jó olvasást. :) xx


.:: Alex szemszöge ::.

Korán keltem, és ennek oka, elképzelhető, hogy Lana volt. 
Az elmúlt napokban, együtt feküdtünk és együtt keltünk, mely minden este és reggel megmosolyogtatott. Volt benne valami, ami miatt nem bírtam sokáig távol lenni tőle; olyan volt nekem, mint az oxigén. Az ilyen pillanatokban jutott eszembe az a sok nap, amikor Stella maga alatt volt, mert nem lehetett Harryvel. 
Most már teljesen megértem, hogy miért. 
Lana elkápráztat, boldoggá és büszkévé tesz. Örömmel megyek fotózásokra, mert tudom, hogy velem jönne. A kérdést fel sem kell neki tenni. Tudja, hogy amikor munka van, mondom, Ő pedig készségesen pakol, hogy velem jöhessen. Elvégezte az egyetemet, akkor, amikor Gemma, így nincs mit tennie. Van, hogy olykor modellt áll nekem, én pedig nem tudok betelni vele. A gyönyörűségével, a vonzerejével. Egyszerűen elcsalogat a fényképezőgép elől, és arra ösztönöz, hogy addig csókoljam, amíg levegőnk van, avagy félbe nem szakítanak minket. 
Egyszerűen lehetetlennek érzem a nélküle élést. Talán ez mind nyálasnak hangzik, de nagyon régóta várok már egy olyan lányra, mint Ő. Eddig mindig szingli voltam, a munkának éltem, és bár próbáltam nem figyelembe venni, hogy a húgom boldog - ... - párkapcsolatban él, és a szüleim is meg vannak egymással, éjszakánként jó magam is elgondolkodtam azon, hogy ugyan miért érdemlem én ezt? Mindig a jót kerestem az emberekben, sosem voltam önző, a szerelmet én is megérdemlem. Éjszakákat virrasztottam, és azon kattogott az agyam, hogy mikor sétál már be egy olyan személy az életembe, akiért mindent megtennék, és Ő is értem. Aztán valaki, odafent meghallatta siránkozásom, és elküldte hozzám az én szépséges barátnőmet. 
Azóta a nap óta, nem győzöm Daniellenek megköszönni, hogy meghallgatott minden egyes éjszaka, és bátorított, hogy ne adjam fel a kutatást, hogy ne forduljak magamba, a munkába. 
Szóval, Lana. Ő a mindenem. És mikor azt mondom, hogy Ő a mindenem, akkor nem hazudok. Kiegészítjük egymást, és bár néha idegesít, hogy a húgom mindig azt mondja, ugyan olyanok vagyunk, csak Ő lány én pedig fiú, legbelül őrülten boldog vagyok, mert van valaki, aki így vélekedik rólunk. Stella véleménye az egyik legtöbbet érő vélemény számomra, és tudom, hogy Lana is rettentően boldog amiatt, hogy megtalálta az aranyközéputat vele. Ez pedig melegséggel öntötte el a bensőmet, akármikor erre gondoltam. Szerintem egy báttynak nincs is nagyobb öröm annál, amikor a testvére és a barátnője között a kapcsolat rendben van. Az pedig, ami Lana és Stella közt van, engem lenyűgöz. Akárcsak a mostani helyzet. 
Nem beszéltek sokszor, de akkor, mikor erre sor került, a szájuk be nem állt, most pedig valószínűleg egymásnak öntik ki a lelküket. Majd a sorban a következő lány, akinek nagyon sokat köszönhetek, az Gemma. Mindig itt volt Stellának, még akkor is, mikor az öccse megbántotta. Az én húgom mellett állt ki, és nem az öccse mellett, amit nem tudok mire vélni. Viszont ahogy rájuk nézek, nem tudok nem mosolyogni. Nagyon sok jót hallottam Gemmáról, már csak Lanától is. Anya és Apa is áradozik róla, és Stella is. Nem beszélve arról, hogy néha Harry is megtalál, noha Ő nem csak a pozitívumokat mondja el róla. De ez így van rendjén. 
A konyhában ültem, a kávém felett, és míg telefonommal ügyködtem, társaságra leltem Gemma személyében. Apró mosolyt villantott felém, majd a pulthoz lépve - merem feltételezni - reggelit kezdett készíteni. Otthoni szerelésben volt, mely arra engedett következtetni, hogy egy jó ideje már ébren lehet. Halkan szürcsölgettem a kávémat, amire amúgy a munkám alatt szoktam rá, mert én mindig is kakaó párti voltam. Fogalmam nincs, a fotózás miként ösztökélt arra, hogy ehhez a fekete löttyhöz nyúljak. 
- Jó étvágyat, lustaság! - Gemma kuncogva tett le elém jó néhány pirítóst, majd a hűtőből elővéve a vajat és némi szalámit elém csúsztatta őket - Lekvár kell? 
Megráztam a fejem, és megvártam amíg leül velem szembe. Ő, velem ellentétben nem vacakolt, azonnal megragadott kettő szelet kenyeret, megkente őket vastagon vajjal, félbe hajtott, és elkezdte enni. Elmosolyodtam rajta, és akaratlanul is Stella jutott eszembe. 
- Tudtál beszélni vele? - kérdeztem egy váratlan pillanatban. 
Fejével ide-oda biccentgetett, míg rágta a kenyerét, és dúdolgatott. Ezt egy igennek vettem, bár megvártam, míg szavakkal megerősíti. 
- Teljesen ki van borulva - mondta, amint lenyelte a falatot és kortyolt egyet a bögréjéből - Öt percenként jött rá a sírás, alig tudott beszélni, de végül elmondta, hogy mi nyomasztja. Ugyanakkor megkért, hogy maradjon hármunk között, szóval, nem tudok információval szolgálni. 
- Öcséd? 
- Valószínű, hogy marcangolja magát mint mindig. Ugyan olyan, mint a húgod. Borzalmasan oda van Stelláért, de valami baromságot csinált megint vagy nem tudom. Nem beszéltem vele, lehetetlen. Miután elküldtem fürdeni, nem láttam. 
Sóhajtva ráztam meg a fejem, és miután elfogyasztottam a kenyeret, amit idő közben elvettem, elnézést kérve az emelet felé indultam. 
- Persze, hagyj itt! Megleszek egyedül is! 
Mosolyognom kellett rajta, de nem válaszoltam. Első utam, Gemma szobájába vezetett, ugyanis biztos voltam abban, hogy ott aludtak mindannyian. Halkan bekopogtam, melynek nem volt sok értelme, majd miután nem kaptam választ, egyszerűen benyitottam. 
A szobában sötétség honolt, és az akkori csendet, néhány nagyobb, hangosabb szusszanás törte meg. Visszacsuktam magam mögött az ajtót, majd az ágy felé közelítettem, ahol számomra kettő mindennél többet érő nő feküdt. Sosem hittem volna, hogy valaha is megtalálom őket egy ágyban, de ez előbb befuccsolt, mint sejtettem. Lana átölelte húgomat, mintha védelmezni szerette volna, és emiatt úgy éreztem, hogy mentem elolvad a szívem, mint egy tömb vaj, ami kint maradt az asztalon, egy forró, nyári napon. Stellán egy sokkal nagyobb felső volt, mely minden bizonnyal Harry tulajdonában van.
Rájuk terítettem a takarót, és miután mindegyikük homlokára nyomtam egy-egy csókot, elhagytam a helységet hagyva, hogy had aludhassanak. Noha nem engedte elkerülni a figyelmem a sok üres zacskó és üveg, feleslegesnek találtam most össze pakolni őket, hiszen csak felébredtek volna. 
Miután magukra hagytam őket, úgy gondoltam, hogy Harryhez is benézek. Azt hiszem, Ő az egyetlen a bandából, akit mindig minden érzékenyen érint, és úgy gondolom, hogy ez most is így van, ámbár azt sem tudom, mi történt.Az Ő ajtaján is ugyanúgy kopogtam, de megint csak nem kaptam választ, ezért benyitottam. Húgoméktól eltérően, az Ő ágya üres volt, és ha nem mentem volna beljebb, akkor feltételezhető, hogy nem vettem volna észre a szekrényre ragasztott cetlit. 

"Manchesterbe mentem, mert szükség van rám. Majd jövök, amint tudok! Harry .xx"

Abban a  pillanatban elkapott a düh és valamiért a csalódottság is. Elment? Csak úgy? Nem mellesleg Manchesterbe, és semmi pontosabb indokkal? 
Nem tudtam magam kontrollálni, amikor egy kicsit erősebben csuktam be a szobája ajtaját, kezemben a papírral. Egyből lefele vettem az utat, és a még mindig reggeliző Gemma orra alá dugtam a cetlit. 
- A drága testvéred lelépett, és ha nem megyek be a szobájába, akkor meg sem találom az üzenetét. Manchesterbe, érted? Amikor Stellának szüksége lenne rá! Az ünnepek előtt ráadásul! Hát nem egy komplett idióta? 
Élesen szelte át a levegőt a hangom, és nem érdekelt, hogy mennyire vagyok hangos. Feldühített, hogy csak úgy lelépett, semmi indokot nem adva arra, hogy miért. 
- Alex, nyugalom. Azt írta, hogy szükség van rá ott. Valamint, ha Manchesterbe ment, akkor csakis Apu miatt mehetett oda. Mert mi másért különben? 
- Apátok ott lakik? - kérdeztem már egy kicsit higgadtabban - Ó, hát persze, hogy ott lakik! Oda mentem egyszer Stelláért is. Még hozzá a szülinapja alkalmából. 
- Most már lenyugodnál akkor? Megértem, hogy hergel amiért csak úgy lelépett, de Harry sosem tesz ilyet. Hacsak nincs egy fontos dologról szó. 
- Tudod, már nagyon régóta érik egy pofon neki, ami engem illet. Azt hiszem, ha nem ad jelet magáról a nap végére akkor mikor ide tolja a pofáját, megkapja.
- Alex. Css. Nyugodtságot tükrözz. Ne ingereld magad miatta, nem lesz jobb. Elment, mert Apunak szüksége van rá. Mely tulajdonképpen engem is érdekel. De türtőztesd magad, és inkább legyél a testvéred mellett. Mindketten tudjuk, hogy szüksége van rád, talán jelenleg mindennél jobban. Hiszen, kinek tudná normálisan kisírni a szívét, ha nem a nagy tesójának? - ajkain biztató mosoly kunkorodott, én pedig éreztem, ahogy egyre jobban kezdek lenyugodni. 
- Reggelt, reggelt, emberek! - egy nyűgös hangra kaptuk fel a fejünket, aztán már csak azt éreztem, ahogy karok ölelik át a derekam. 
- Tudtál valami aludni? - kérdezte Gemma nevetve barátnőmet. Míg én hallottam, ahogy Ő kuncog, a lány előttem ülve, nem.
- Félek, eltörtem valamelyik csontját szegény lánynak! - felelte végül, amint előbújt a hátam mögül - De a viccet félre téve, nem az a lényeg, hogy én aludtam-e valamit, hanem hogy Stellával minden rendben volt. Este komolyan úgy hittem, hogy sírógörcse lesz, és belázasodik. 
- Nem sok kellett már neki. Melegedett a feje, de azt hiszem időben csillapítottuk. 
Fejem ide-oda kapkodtam a két lány között, amint megosztották egymással a tegnap este történéseit, és míg ez így volt, én helyet foglaltam egy széken, majd az ölembe húztam Lanát, kinek fel sem tűnt. 
- Csak ti vagytok ébren? 
- Jó reggelt, fiatalok! - barátnőm kérdésére, Anya és Anne adott választ, amikor beléptek a konyhába.
- Anya - szólalt meg Gemma, kezében pedig a cetli helyezkedett amit én adtam még neki.
- Miért nem szólt, mielőtt elment? - értetlenkedett Anne, miközben Anya is elolvasta a levelet - Úgy értem, nekem nincs gondom azzal, hogy elment az Apjához, akkor megy hozzá, amikor akar. De a barátnője... nos, nincs a legjobb állapotban, és csak úgy elmegy. 
- Ha azt mondta szükség van rá Apunál, akkor nem gondolod, hogy történt valami? 
- Kislányom, ne gondolj mindig a legrosszabbra. Minden estre, felhívom később. 
Pár perccel később, Apa, Robin és Liam is leszállingóztak az emeletről, egyedül Stell maradt fent, bár szerintem senki nem bánta. Elképzelhető, hogy még jobban kiakadna, hogyha megtudná, Harry nincs itt. Családias hangulat volt, eltekintve attól, hogy bennem még mindig mérhetetlen düh volt. Egyszerűen csak nem tudtam feldolgozni, hogy Harry lelépett az előtt, hogy esetleg valaki tudtára adta volna, hogy mire készül. Mert amúgy nekem nincs jogom ahhoz, hogy megmondjam, mikor és merre mehet, főleg, ha tényleg baj van az édesapjával de szerintem mindenki megért, ha beleképzeli magát a helyzetembe. 
Lana minden erejével azon volt, hogy elfeledtesse velem a jelenlegi helyzetet, én akkor még is elutasító voltam. Hálás voltam neki azért, mert nem haragudott meg paprikás hangulatom miatt. 
Aztán egy váratlan pillanatban, a bejárati ajtó felől zaj hallatszott, és nem sokkal később, egy elveszett bárány lépett köreinkbe. Gemma azonnal elém állt, Lana pedig pehely könnyű súlyával próbált meg lenyomni a székbe, mert mindketten tudták, hogyha nem takarnak el Harry elől, akkor neki esek, és egy pofonnál nem állok meg. És nem csak a jelenlegi helyzet miatt kapna, hanem még a múltban történt dolgok miatt. Amiért annyiszor fájdalmat okozott a húgomnak, és még most sem tanult belőle. 
Tisztán láttam, hogy amikor megérkezett, még mosoly pihent arcán, de amint belépett a konyhába, mely dugig volt velünk, szépen, lassan tűnt el onnan és változott át zavarttá. 
- Jó reggelt. 
- Látom, neked pompás reggeled van! - szólaltam meg gúnyosan, mit sem foglalkozva azzal, hogy barátnőm befogja a számat, és Gemma előttem áll - Nem gondolod, hogy el kellett volna mondanod a kis terved? 
- Parancsolsz? - kérdezte már-már nevetve, de nem azért, mert vicces helyzet volt, hanem mert kínosan éreztem magát, ahogy feltételezem mindenki - Elmentem Apámhoz, mert a segítségemre szorult, de akkor bocsássatok meg! Legközelebb majd inkább maradok, és szarok arra, ami történni fog vele. Úgy már meg fog felelni? 
Őszintén meglepett, amikor felszólalt, és ennyire lenézően, de megértettem, és rosszul éreztem magam, amiért beszóltam neki. Ő is megírta az üzenetében, hogy szükség volt rá, Gemma is említette, én pedig csak azért is mártírkodni szerettem volna. 
- Jó, figyelj, sajnálom, nem akartam neked esni. Egyszerűen csak felhúzott a gondolata annak, hogy talán menekülsz a húgom elől. 
Felnevetett, de megint csak nem azért, mert vicces kedvében volt, hanem mert nem hitte el, amit mondok, vagy éppen túlságosan szánalmasnak tartotta.
- Whatever ((Muszáj volt angolul írnom, mert magyarul nem sikerült megfelelőt találnom! Szerk-megjegy.)) - felelte - Nem zavarok, sziasztok. 
Mérsékelten tituláltam magam egy idióta fasznak, és az sem segített igazán, amikor Gemma rám mordult, ennek fejébe pedig Lana egyet értett vele. Tudtam, hogy nem kellett volna így cselekednem, nekem még is járt a pofám, teljesen feleslegesen. 
Egyik részem bízott abban, hogyha már felfelé tart, akkor átbeszél mindent a húgommal, mert már tényleg nem tudom elviselni, hogy egyik szarabbul néz ki, mint a másik. No, meg ez egyáltalán nem egészséges két fiatal számára... 

2014. július 12., szombat

96. "Magamat hibáztatom, és ezúttal, talán nem véletlenül. "

Hiiii :) 

96. fejezet pipa! Négy rész van még hátra, és... vége. Hihetetlen! És ez csak nektek köszönhető, mert én már abba hagytam volna előbb. Igaz, elsőnek 100 részesre terveztem, aztán átgondoltam a dolgokat, és kevesebbet szerettem volna. De itt voltatok, és rábeszéltetek a 100-ra, mely nem sokára itt van! :') 
Hű, a részben leginkább Stelláról lesz szó, illetve az érzéseiről. Sok benne az elbeszélés, szóval sajnálom, aki párbeszéd párti.:( Lesznek még párbeszédek, ne aggódjatok! :) 
Nos, akkor itt is lenne a fejezet, jó olvasást. :) x


.:: Stella szemszöge ::.

Éreztétek már, hogy magatehetetlenek vagytok? Hogy nincs semmi, amit tehetnétek annak ellenére, hogy megszüntessétek azt a borzalmas érzést?
Végül eltoltuk a beszélgetést estére. Ugyan nem volt ínyemre, hogy minél később térjünk rá a kényes részre, azt mondta, jobb lesz nyugodt körülmények között beszélni.
Míg Ő köszöntötte bátyámat, és barátnőjét, én a ház felé iramodtam meg. Jobbnak láttam, hogyha nem vagyunk egymás társaságában, noha jobban hiányzott, mint eddig valaha. Ugyan nem állt, és várt rám senki az ajtóban, nem tántorított attól vissza, hogy belépjek a házba. Hangos nevetés rázta meg a nappalit ezért tökéletesen lehetett hallani az előszobában is, ez pedig mosolyt csalt az arcomra. Apa mély hangja keveredett Robinéval, és már csak akkor eszméltem fel igazán, mikor ölelő karok üdvözöltek. Alapjáraton is meleg volt a szobában, de ahogy a kabátom még jobban rám simult, illetve Anya és Anne keze körbeölelt, csak még nagyobb forróságot keltett. Amint üdvözöltek, már Gemma szorongatott meg, majd párja, Liam, végül pedig Apa és Robin.
Nappaliban telepedtünk le, miután megtörtént a nagy köszöntés, és szinte azonnal beszélgetésbe kezdtünk. Leginkább New Yorkról volt szó, mely nem lepett meg, leszámítva, mikor Liam említette, hogy ott született ezért évente látogat haza és van, amikor beáll a régi munkahelyére dolgozni, ahol az édesapja a főnök, így hát szívesen látják. Ahogy elterelődött rólam a téma, a helységet kezdtem el felvizsgálni.
Újra voltak festve a falak, így immáron a barna egy világosabb árnyalata ékesítette a szobát. Más képek voltak a falon, noha mindegyik valószínűleg a régi időkben készült Gemmáról és Harryről. Anne és Robin is megtalálható volt egyes képeken, sőt, még Des is helyet kapott.A karácsonyfa, már most fel volt állítva, igaz még nem volt feldíszítve. Az illata belengte a teret, és a szokásos, Styles illattal keverve egy utánozhatatlan aromát kreált.
- Kicsim, beszélhetnénk négyszemközt?
- Persze.
Megvártam, amíg Anya elment előttem, majd felállva követtem. Egyik részem halálosan kíváncsi volt arra, hogy miről szeretne velem beszélni, míg a másik legszívesebben elmenekült volna, mert egy hosszas repülőút után, másra sem vágytam, mint egy puha ágyra amiben aludhatok.
- Látom, hogy valami nyomaszt. Ugye ennek nincs semmi köze ahhoz, hogy még Karácsony előtt elmegyünk Londonba hozzánk, és ott töltünk pár napot, illetve az ünnep első napját?
- Nos - nevettem fel kínomban miközben helyet foglaltam az asztalnál - Én erről nem tudtam. De persze, nincs semmi bajom vele. Mi lenne?
- Elkalandoztál, miután meséltél nekünk.
- Régen voltam már itt - feleltem csendesen. Tekintetem a konyhán jártattam, és nem lepődtem meg, hogy minden csillogott-villogott.
- Kislányom, nézd, tudom, hogy nem éppen voltam egy jó anyuka, és talán nem is tudsz bennem megbízni, ezért nem beszélsz a problémáidról. Szóval, ha ez így van, akkor annyira kérlek meg, hogy legalább Annenek mondd el, hogy mi nyomaszt. Nem fogok kérdezősködni nála, igaz, nagyon aggódom jelenleg is. Tudom, hogy Ő olyan neked, mint az édesanyád. Rengeteget beszéltem vele, igazándiból Ő keresett fel, és ha én nem is, akkor Anne megérdemli, hogy tudjon arról, hogy mi nyomja a lelked.
- Nem voltál rossz anyuka, Anya. Egyszerűen csak a munkádra koncentrálsz leginkább, hogy nekünk arany életünk legyen, ugyanígy Apa. Emiatt nem tudok rátok haragudni, egyszerűen csak rosszul esik. A bizalom pedig... természetesen bízok benned, de nem annyira, mint amennyire egy anyában lehet. Egy barátként tekintek rád, és akármennyire is fáj ezt mondanom, Anneben jobban megbízom, mint benned jelenleg.
- Természetesen megértem, mert nem voltam itt, amikor kellett volna. De tudd, most már számíthatsz rám! Akármikor kellek, egy telefonhívás, és én már úton vagyok hozzád. Megegyezhetünk ebben?
- Igen, megegyezhetünk! - mosolyogtam.
- Na, most gyere ide és adj egy ölelést Anyunak!
Nevetve omlottam karjaiba és a lehető legjobban esett, hogy tisztáztuk, innentől számíthatok rá mint egy Anyára.
- Sajnálom, nem szerettem volna zavarni! - ajtó nyitódásra kaptuk fel a fejünket, és Harryvel volt szerencsén találkozni - Inni jöttem.
Anya mosolygott, majd megszólalt.
- Régen találkoztunk már, Harry.
- Igen - felelte mosolyogva - Eléggé régen futottunk össze.
Míg én kínosnak éreztem a beszélgetésüket, Ők el-elmosolyogtak egymásra, és valamiért nem értettem ezt az egészet. Aztán szemeim valószínűleg hatalmasra nyíltak, mikor megölelték egymást. Harry rám pillantott Anya válla felett, én pedig zavartan sütöttem le szemeimet, és bámultam nem rég manikűrözött körmeim.
- Wendy, gyere egy kicsit! - Apa hangjára elmosolyodtam, mert már régen nem hallottam, és másrészt imádtam, amikor Anyut a nevén szólította.
- Nos, nem is zavarok tovább! - mosolygott ránk, majd eltűnt az ajtó mögött.
Harry a pult felé fordulva ügyeskedett valamin míg én úgy éreztem, hogy majd' megfojt a kínos csend. Nem tudtam, hogy mit kellene mondanom, már ha nekem kellene. Olyan, mintha minden áron azon lenne, hogy ignoráljon, és minél előbb kiérjen a konyhából, hogy ne kelljen velem egy légtérben lennie. Bár én is így viselkedtem, amikor megérkeztünk.
- Harry - szólítottam meg végül.
- Hm?
- Szeretlek.
Semmi válaszra nem méltatott, és ekkora tudtam, hogy valami baj van. Mikor megfordult, egy tányérral a jobb kezében jött felém. Bal kezével közelebb vonta magához a fejem, majd egy csókot hintett a halántékomra.
- Én is, kis csillag, én is. Mindenkinél jobban!
Lehelete perzselte a bőröm, amint suttogott, viszont ugyanakkor a szívem is hevesebben kezdett el kalapálni a mellkasomban. Utolsó csókot hagyott a fejem búbján, majd kiment a konyhából.
Kiment. Csak úgy.
Nem hívott maga után, nem állított fel és fogta meg a kezem, hogy vele menjek. Semmi.
Kijjebb toltam magam az asztaltól majd kezeimet felpakoltam az asztalra, hogy rájuk fekhessek. Gondolataim olyan lázasan pörögtek-forogtak hogy szinte már belefájdult a fejem. Éreztem, amint könnyek kezdik csípni a szemem, elhomályosítják a látásom majd végül kicsöppennek és a csempézett padlóra érkeznek. Fájt, hogy ennyire elutasítóan viselkedett velem, és még azt a szerencsétlen beszélgetést is tolta amíg csak tudta. Aztán a válasza, amire nem számítottam, illetve nem így... olyan, mintha célozni szeretett volna ezzel. Avagy csak én vagyok mérhetetlenül fáradt és beképzelek magamnak mindent.
Vállaim remegtek, ahogy rázott a sírás, és nem volt megfelelő válaszom arra, hogy hogyan kötöttem ki ide. Egyszerűen csak elkapott a zokogás. Jobban belegondolva, akkor nem fájt ennyire a szívem, mikor szakítottunk. Mármint akkor is borzalmasan fájt, és talán jobban is mint most, de a jelenlegi szúrás, amit a szívemnél érzek, mindennél nagyobb. Bizonyára meg sem érezném, ha elvágnám most az ujjam.
Majd valami hirtelen bekattant nálam.
Nem szabadna magamra felhívni a figyelmet, bár valószínű, hogy a csend amiatt keletkezett, mert hallották a bömbölésem. Visszafogtam magam, és egy kéztörlővel, amit a pulton találtam, felitattam a könnyeimet az arcomról. Elképzelhető, sőt, biztos, hogy a szempillaspirál, amit még reggel feltettem elkenődött, de ott és akkor valahogy nem izgatott. Fogtam egy másik törlőkendőt, és a földről is feltöröltem a könnyeimet, majd a kukába dobtam az elhasznált kendőket. Megengedtem a hideg vizet és átmostam az arcomat ezzel lehűtve egy kicsit magam. Két kézzel támaszkodtam meg a mosogató mellett, és hagytam, hogy a könnyeim egybe mosódva a vízzel lefolyjanak az arcomról. Nem érdekelt már, hogy mennyire lesz piros pöttyös a fejem a hiszti után, nem érdekelt, hogy a kezeim remegnek és fognak is, ugyanígy a lábaimmal. Egyet akartam. Az pedig az volt, hogy megtudjam mi a baja Harrynek.
Mindig is utáltam, amikor rossz kedve volt, ezért minden egyes alkalommal tudni akartam, hogy mi okozta ezt. Elakartam tőle venni a fájdalmat. De most... valahogy másként érzem. Magamat hibáztatom, és ezúttal, talán nem véletlenül.
Nem tudom, hogyan vagy miként sikerült eljutnom a konyhaajtóig, de mikor kinyitottam azt, egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat. Senki nem tartózkodott a nappaliban. Fogalmam nem volt, hogy hol lehetnek mindannyian, és akkor nem is érdekelt. Szipogásom töltötte be a helységet, míg elértem a hatalmas lépcsőhöz, ami az emelet felé vezetett. Szívem szerint, abba a szobába mentem volna be, ahol már rengetegszer jártam, de az eszem megállított, és nem tudom, hogy hogy volt merszem megtenni amit, de Anne szobájába nyitottam be. Elképzelhető volt, hogy ez az Ő és Rob közös szobája, de az ösztöneim azt mondták, hogy ez lesz számomra a legjobb hely. Itt nem fog senki keresni; mindenki először Harry szobáját fogja átkutatni. Eszükbe sem fog jutni, hogy esetleg voltam olyan pofátlan, hogy egy számomra - valószínűleg - tiltott helységbe léptem be.
Ott volt egy mackó, mely ismerős volt, nagyon ismerős. Magamhoz vettem, és mikor beleszagoltam, rá kellett jönnöm, hogy ez bizony az Ő mackója. Isten tudta, hogy miként került oda, csak ott volt, én pedig elvettem onnan és a plüssel a kezemben bemásztam az ágyba. Nyakig betakaróztam, magamhoz öleltem a kisállatot, szorosan, mintha csak a gazdája lenne, és míg a sírás rázta testem, lehunytam a szemeim. Próbáltam elaludni, minden erőmmel azon voltam, hogy aludhassak, de egyszerűen nem ment.
Újabbnál újabb dolgok férkőztek a fejembe, és amint arra gondoltam, hogy ez a hét csak a miénk lenne, magzat pózba összehúzódva itattam az egereket tovább.
A fejem már fájt, szinte lüktetett, és talán túl reagáltam a helyzetet, úgy éreztem, hogy nagy hibát követtem el. Ami viszont a legrosszabb az egészben, azaz, hogy fogalmam nincs, hogy mit...

Rettentően fáradtnak éreztem magam, amikor felkeltem. Fájtak a szemeim, és valószínű, hogy pirosak és duzzadtak is voltak a sok sírástól. Nem lehetett még másnap, mert a fali óra, ami velem szemben helyezkedett el a bal oldali falon, fél tizenegyet ütött. Csodálkoztam, hogy nem keresnek, vagy hogy még senki nincs a felső szinten, de a kimerültség oly annyira úrrá lett felettem, hogy szemeim folyamatosan csukódtak lefele. Ezt persze nem engedhettem, mert bizonyára, ha már valaki járt is itt, elmesélte a szoba tulajdonosainak, hogy itt vagyok, Ők pedig... hát nem tudom miként fogadták a tényt, hogy befeküdtem ide. Na, nem úgy ismerem persze őket, hogy kiborulnának emiatt, de náluk is biztosan van egy határ amíg el lehet menni.
Miután rendbe szedtem magam után az ágyat, és kissé elrendeztem kócos hajamat, csendesen léptem ki a szobából. Egyetlen egy helyre vihették a bőröndömet, az pedig bizonyára Harry szobája. Ugyan nem szerettem volna bemenni, hátha ott találom, de muszáj volt cselekednem, ha le szerettem volna fürdeni, hogy aztán újra ágyba bújhassak, de ez úttal már a vendég szobában. Amint a szoba elé értem, a kilincsre egy "Ne zavarj, fürdőben vagyok" táblácska volt akasztva. Sosem tapasztaltam, hogy Harry ilyeneket akasztgatott ki a szobája ajtajára, de minden esetre, akkor jól jött. Valószínű, hogy nem tusolt, hanem a kádban feküdt, ugyanis a lámpa fénye kiszivárgott, amint beléptem a szobába, és a tusoló hangja sem volt hallható. Pontosan, ahogy gondoltam, ott volt a bőröndöm az övé mellett, így hát magabiztosan indultam meg felé, míg nem észleltem, hogy teljesen üres. Pillanatok alatt bepánikoltam, hogy ugyan merre lehetnek a dolgaim, míg nem eszembe ötlött, hogy esetleg a szekrényben. Fogalmam nem volt, hogy ki pakolhatott ki belőle, de marasztalásra szeretett volna ezzel a tettével bírni. Sebtében válogattam ki pár ruhát a szekrényből, és ha őszinte szeretnék lenni, akkor szánt szándékkal húztam ki egy felsőt Harry fiókjából. Ha már nem fogom mellette tölteni az éjszakát, legyen valami - természetesen a mackóján kívül - ami rá emlékeztet, és olyan érzést kelt bennem, mintha mellettem lenne.
Ugyan olyan gyorsan lépdeltem ki a szobájából, ám miután bezártam az ajtót, és megfordultam, két kéz ölelte körbe a derekam. Már majdnem megijedtem, hogy Harry az, de Ő a fürdőjét birtokolja, és nem hiszem, hogy Christina Aguilera parfümöt használna.
- Szeretnél róla beszélni?
Gemma hangja egy szinten megnyugtatott, de ahogy szemeibe néztem, és tekintetem végig futtattam további arcvonásain, egyszeriben elérzékenyültem. Teljesen olyan volt, mintha az öccsét láttam volna magam előtt, és utáltam a tudatot, amiért ennyire hasonlítanak egymásra.
Kérdésére végül szaggatottan felsóhajtottam; a sírás kerülgetett.
- Nem muszáj, ha nem szeretnél - szólalt meg ismételten - Csak tudom, hogy rosszul érzed magad, látni rajtad, ha pontosítani szeretnék a kijelentésemen.
- Azt hiszem, előbb le-lefürödnék. Után lehet róla szó, bár az sem kizárt, hogy társalgás helyett sírni fogok.
- Rendben - mosolygott együtt érzően - Ha gondolod, akkor használhatod a fürdőmet. Ott senki nem keresne. Anyuék szobájába sem engedtem be senkit, noha Harry beszeretett volna nézni, inkább elküldtem fürdeni. Lanával kipakoltuk neked a ruháidat, remélem, nem gond.
- Köszönöm. Mindent.
A fürdő, teljesen bepárásodott, miután elfoglaltam. Gőzölgött minden, és nem volt szívem kimenni a helységből, de tekintve, hogy lassan éjfél volt, ideje volt elhagynom a helységet, hogy a gazdája is használhassa. Ahogy megtörölköztem, majd felöltöztem kinyitottam az ablakot, hogy kimenjen a pára majd ugyanígy tettem az ajtóval is. Gemmát az ágyon ülve, egy laptoppal az ölében találtam. Nem akartam megzavarni, de valószínű, hogy hallhatta érkezésem, ugyanis felpillantott rám.
- Akkor, mehet a csajos dumálás? Lana is itt lesz pár perc múlva a nassolni valókkal.
Aprót bólintottam, mert azokban a percekben nem találtam a hangom. Gemm felállt, és elvette a kezemből a vizes törülközőt, hogy felakaszthassa a fürdőben valahol.
- Látom végeztél - Lana mosolyogva lépett be a szobába. Egyik hóna alatt egy nagy zacskó chips helyezkedett, két-két kezében pedig inni való, és egyéb csokoládék - Anne volt az, aki teletömte a kezemet. Sőt, arra kért, hogy menjek egy újabb fordulóért, de nem fogadtam el.
- Milyen puhány vagy, Lana. Azt kellett volna mondanod, hogy Gemma majd megy érte - nevetett a lány, amint visszaért közénk - Nos, foglaljatok helyet az én gyönyörűséges ágyamban, mely megfelelően puha minden hátsófélnek.
Elmosolyodtam lelkesedésén, és ahelyett, hogy sajnálkozó pillantásokat lövellt volna felém, inkább az arcomba vigyorgott, Lana ugyanígy.
Ők ketten, szinte azonnal trécselni kezdtek, bár leginkább Gemma volt hallható, ahogyan arról mesélt, mennyire ki van már most a terhességtől. Türelmesen hallgattam, ahogy beszél róla, miközben megtudtam, hogy a negyedik hónapban van. Őszintén, én meg nem mondtam volna, hogy állapotos, mert inkább nézett ki úgy, mint aki felszedett pár kilót, mint sem aki gyereket vár. Azonban ezt nem jegyeztem meg, mert talán rosszul értelmezte volna, no meg amúgy sem vagyok egy normális hangulatban.
Lassan, de biztosan mindketten kezdtek rátérni arra a témára, hogy a férfiak mekkora balfaszok - pardon -, de mikor látták arcomon a fájdalmas kifejezéseket, inkább terelték a témát. Örültem, mert nem kellett beszélnem, helyette inkább tömtem magamba az egészségtelen dolgokat. Miután négy, kisebb zacskó chipest, két tábla csokit és egy üveg szénsav mentes vizet elfogyasztottam, minden nassolni valót eltüntettek előlem, és komolyan kezdtek el beszélgetni, leginkább kérdéseket feltenni nekem.
Ahogy arra számítottam, folyton-folyvást hullottak a könnyeim, és akkor már biztos voltam benne, hogy nem Harry miatt van mindez, hanem a fáradtságtól, a sok nyomástól, ami az elmúlt időben ért. Régen voltam már ennyire használhatatlan, és teljesen elszoktam a hajtástól. Egy idő után azonban mindannyian elmentünk fogat mosni, és tekintve, hogy én már alig álltam a lábaimon, Gemma egy vígjátékot indított el. Hálás voltam neki, amiért nem romantikus, vagy depressziós filmet talált, hanem egy vicceset.
Ugyan nem sokat láttam a filmből, sőt, már akkor elaludtam, amikor elkezdődött, de egy kicsit jobban éreztem magam. Ott feküdtem két lány között, akik sokat jelentettek nekem, Harry pólójában voltam és az Ő mackóját ölelve hunytam le szemeimet hogy egy sokkal jobb helyen tudhassam magam. Valahol, ahol nincs miért aggódnom. Valahol, ahol önfeledten boldog lehetek. 

2014. július 5., szombat

95. "Beszélnünk kell!"

Heeey. :) 

Nos, hát, itt is lenne a 95 fejezet, amiről azt hittem, hogy nem fogom tudni befejezni, de még is sikerült. :) Immáron csak 5 rész maradt vissza, és bízom abban, hogy az az 5 rész izgalmas lesz. Noha van egy olyan érzésem, hogy sablonnak találjátok majd, remélem lesznek ez ellen is. Jóval ezelőtt már mondtam, hogy én mindig is így terveztem ezt a történetet, tehát máshogy el sem tudom képzelni. Hát, akkor jó olvasást mindenkinek, és a véleményeitekre most is kíváncsi vagyok. :) xX


.:: Stella szemszöge ::.

Két hónapja, hogy minden napomat New Yorkban töltöm, távol Anglia esős földjétől, a családomtól, és természetesen Harrytől. Akármikor van szabad időnk, beszélünk, mit sem számít, hogy ott reggel, vagy este van, ugyanez nálam. Habár napi két-három órákat beszélünk, nekem még sem elég; egyszerűen nem tudok betelni vele. Egyre kevesebb időm van a többi fiúra, amely egy részről rosszul esik, még is megértem, hogy amikor szünetük van, a saját családjukat, és barátnőiket keresik, nem pedig az én társaságom. 
Kristen a mai naptól kezdődően, két hetes pihenésre intett minket, az ünnepek jóvoltából ugyebár. Két teljes hét, amit még a 2014-es évben tölthetünk, szerintem pontosan elég lesz, főleg, hogy ebből egy hét, biztos Harryvel. Nekik egy hónapjuk van, amit a jövőhéttől kezdnek, akárcsak mi, aztán majd miután kijózanodtak, indulnak tovább, és folytatják a koncertezést. Valószínűleg, jól le isszák magukat tizenkettedikén, mikor is Zayn betölti a huszonkettedik életévét, kapnak egy-két napot szabadnak, és minden újra indul.
Meglehetősen gyorsan összepakoltam a bőröndjeimet, így miután azokat az ajtó mellé állítottam, a már bevetett ágyon elfeküdtem a telefonommal a kezemben. Ötkor indul a repülő, és még csak két óra van, azt hiszem, egy kicsit hamarabb sikerült összekészülnöm, mint terveztem. Talán az izgatottság az, ami miatt ennyire a toppon vagyok, elvégre hónapok elteltével most fogok újra találkozni a fiúval, akit szeretek. 
Annyira furcsán érzem magam még mindig, amikor csak rá gondolok, vagy arra, hogy tényleg szeretem. Alapvetően maga a szó jelentése, hogy szeretet, messze áll tőlem. Lehetséges, hogy azért, mert jó párszor már átvágtak, sőt, szerintem biztos. De aztán jött Ő, és hangozzak akármennyire is nyálasnak, vagy elcsépeltnek, megláttam a fényt az alagút végén. Harry annyira más - volt.
Már az első megjelenése is, ahogy azzal a tipikus szoknyapecér mosolyával elém állított, és olyan megjegyzéseket dobált felém, amikkel az átlagos tinédzserek is szoktak bókolni lányoknak. Ez volt az egyik olyan tulajdonság, ami igazán meglepett, de ugyanakkor vonzott is. A tudata annak, hogy nem is olyan ember, mint amilyennek a média leírja sokat számít, az Ő esetében, pedig főleg, hiszen... én eléggé elítéltem, akárcsak a banda többi tagját. Mondanám, hogy a féltékenység beszélt belőlem, de nem. Illetve, lehet, hiszen akkor lendültek bele a híres életbe, és eléggé gyorsan felkapottak lettek, nekem pedig őszintén - és szégyen vagy nem - ez fúrta az oldalam.
Tényleg mindenhol róluk volt szó, nekem pedig már a könyökömön jöttek ki, és tekintve, hogy akkori legjobb barátnőm, Katie határozottan a rajongójuk volt, nem szabadultam az újabbnál-újabb hírektől, ami a One Direction illeti.
Aztán minden kezdett beindulni, ahogy elköltöztünk, még akkor is, hogy ha rettenetesen ellene voltam, hiszen sok mindennel járt. Valahogy viszont egyetlen egy percig sem bánom azt, amit történt. Hiszen... itt fekszem az ágyon, egy hotelszobában, New Yorkban, a gondolataimba merülve, amint azon töprengem, hogy mennyi mindent adott nekem a múlt, és hogy én ezt sosem leszek képes meghálálni.
Telefonom csörgése vetett véget annak, hogy tovább álmodozhassak, így miután rápillantottam a képernyőre, és Anya neve villogott ott, mosolyogva fogadtam a hívást.
Mikor mondta, hogy hol van, és hogy kikkel azt hiszem kis híján sokkot kaptam. Minden lehetséges dolgot elképzeltem amikor mondta, hogy találjam ki kikkel van, de arra egyetlen egy pillanatig sem mertem gondolni, hogy Apuval, Annel és Robinnal vannak Holmes Chapelbe.
Aztán kihangosította a telefont, így mindegyikükkel tudtam beszélni, egyszerre. Elmondták, hogy azért ,,gyűltek" össze, mert még nem igazán volt esélyük komolyabban beszélgetni, és most, hogy Gemma, Harry, Alex és én sem vagyunk a ,,nyakukon", lehetőséget láttak abban, hogy összeröffenjenek. Apa, Robbal felváltva kotyogta el, hogy az én gépem és a fiúk gépe ugyanakkor landol, mert a menedzsmentjük előrébb hozta nekik a pihenőt. Így hát nekem Harryvel lesz egy találkozóm a reptéren - valamint a többi sráccal is -, ahonnan majd együtt megyünk Chesirebe. Gemma és Liam is részt vesznek majd a nagy, családi összejövetelben, ennek fejébe, még Liam szülei is megfognak jelenni.
Lassan aztán, el kellett köszönnöm tőlük, mert vagy Kristen vagy Lily verte az ajtómat, hogy igyekezhetnék a pakolással, mit sem számított, hogy már órák óta lustálkodtam, hiszen nem volt mit tennem. Anyuék izgatottan vártak, mert már egy jó ideje nem találkoztam velük. Említették, hogy van egy meglepetésük számomra, majd mikor elkotyogtam, hogy nekem is, még izgatottabbak lettek.
Ami az én meglepetésemet illeti... leginkább Alexel beszéltem erről, aki egyrészt megértő volt, leszámítva, hogy előtte ki őrjöngte magát. De mindezek után, teljesen normálisan kezelte a dolgokat, sőt, egészen segítőkész volt, és felajánlotta, hogy szabadságot kér csak, hogy eljöhessen hozzám Ausztráliából, és a felügyelete alatt tudhasson.
- Stella! - a nevemet hallva sem tudtam felpillantani a telefonomból, ahol most már egy üzenet volt olvasható, még hozzá Harrytől - Stell, indulnunk kell!
Az ajtó minden bizonnyal kinyílt, ugyanis egyik pillanatról a másikra Kristen belépett a szobába, és leült mellém.
- Történt valami, csajszi? - sosem lepett meg, amikor egyik pillanatban le "csajszi"-zott, majd a másikban hivatalosan szólított. Tekintve az életkorát, mely nem sokkal volt nagyobb az én tizenkilencesemnél, egyfajta jelzőként is szolgált, hogy számítsak ilyenre - Stella, ki az és mit írt?
- Harry és... nos, tulajdonképpen azt írta, hogy nem találkozunk a repülőtéren, mert később érkeznek. Valamint nem akarja, hogy azonnal találkozzunk. Azt írja, időre van szüksége.
- Ne aggódj feleslegesen miatta. Lehet, hogy még nincs felkészülve arra, hogy lásson, elvégre nagyon sok időt töltöttetek külön, és talán egy kicsit sokkoló lehet számára...
- Kris, megértem, hogy segíteni szeretnél, de ezzel csak rontasz a helyzeten - nevettem kínosan - Inkább menjünk, és majd meglátjuk, hogy mi lesz.
Bólintott, majd segítségét felajánlva Ő húzta maga után az egyik bőröndömet míg nekem maradt a másik és a kézitáska. Mindenki lent volt már, így amint mi is csatlakoztunk, Kristen kijelentkezett mindenki nevében a szállodából. Az autóban David és Marco közé kerültem, amit nem bántam, mert az utolsó napokban, hozzájuk eléggé közel kerültem. David vállára hajtottam a fejem, pihenésként, de mikor megéreztem tömény parfümjének illatát, amiért amúgy oda és vissza vagyok, mert tényleg nagyon jó illata van, elfogott egy rosszullét, és inkább Marconak dőltem. Szemeim egyik pillanatról a másikra lecsukódtak, és már csak akkor keltem fel, amikor megérkeztünk a repülőtérre.
Tekintve, hogy magángéppel utaztunk, előbb felszállhattunk a repülőre, de hogy Kristen megbiztosodjon arról, hogy nem maradok egymagamra amikor leszállunk, oda rendeltette a bátyámat, aki azonnal belement a dolgokba. Meg sem érte már, hogy nekiálljak ellenkezni, hiszen így is, úgy is az Ő akaratuk győzött volna.
A gépen, ugyancsak bealudtam, amit betudtam annak, hogy az előző este nem igazán aludtam az izgatottság miatt, hogy újra láthatom Harry-t, természetesen, ezt mind feleslegesen, hiszen Ő benyögte, hogy később jön.
Röviden telt a repülőút, nyilván azért, mert átaludtam. Hosszasan elbúcsúztunk egymástól a srácokkal, és míg a lányok hullattak egy pár könnycseppet, a srácok inkább nevettek, és megjegyezték, hogy örülnek, mert nem kell látnunk egymást jó ideig. Persze, nem mondták komolyan, egyszerűen csak bohóckodtak, mint mindig, de ahogy tartja az a bizonyos mondás - legalábbis Ash mindig ezzel jön - a férfiak nem sírnak nők előtt. Kristennel egyeztettem egyet, s mást; Ő volt tulajdonképpen az utolsó, akitől elköszöntem, már csak azért is, hogy biztosra menjen, hogy nem kerülöm el direkt a bátyámat. Nos, azért annyira nem vagyok eszetlen, hogy a rég nem látott testvéremet elkerülöm...
Szorosan fontam karjaimat Alex nyaka köré, hogy lehúzhassam magamhoz, míg az Ő nagy kezei derekamat fogták közre, és emeltek fel, így lábam alatt már nem volt biztos talaj. Megforgatott egyszer-kétszer, majd jó néhány arca puszit kaptam tőle, és, csak hogy az agyamra mehessen, összekócolta a hajam. Ezért, hogy kellő büntetését megkapja, a vállába ütöttem, mire megjátszotta fájdalmát.
- Akkor, mehetünk Holmes Chapelbe?
Elhúztam a számat, amint meghallottam a város nevét. Jelenleg semmi kedvem nincs oda menni, és nem azért, mert Anyuék ott vannak, és nem is azért, mert nem szeretném látni Anneéket, egyszerűen csak... túl sokszor jártam már ott, és akkor szinte minden alkalommal ott volt velem Harry. De most, úgy érzem, hogy valahogy más lesz, mert Ő nem lesz mellettem, hogy fogja a kezem, és bátorítson, mert a szülei elé kell lépnünk. Nem lesz ott, hogy hatalmas kezei közre fogják a csípőm, és ezzel segítve lökdössön egyre beljebb, és sunyi puszikkal hintse el a nyakam és tarkóm a családja előtt.
- Nem igazán.
- Miért érzem, hogy Harry egy taslival fog gazdagodni, ha találkozom vele?
- Csak... azt mondta, hogy időre van szüksége, ezért nem velem jön Chesirebe. Talán valamit rosszul csináltam?
- Azon kívül, hogy nem mondtál el neki egy igazán fontos dolgot, nem tudom, hogy mi folyik köztetek.
- Talán túl elcsépelt, meg minden, de azt Karácsonyra tartogatom neki. Nem akarom leleplezni még. Viszont mostanában nem volt vitánk, így nem értem. Noha furcsálltam, hogy Vasárnap óta nem igazán jelentkezett, vagy ha még is, akkor olyan kérdésekkel bombázott, ami miatt egy kicsit bunkónak éreztem magam, no meg mindig előbb lelépett.
- Alapvetően te érezted magad szarul az Ő kérdései miatt? Mi a fasz?
- Nem tudom, egyszerűen minden egyes kétértelmű kérdésével eszembe juttatta ezt az egészet, és valamiért úgy érzem, hogy tudja.
- Honnan tudná? Nem is látszik rajtad.
- Mert szerinted két hónap elteltével... Alex, megtennéd, hogy nem bámulsz ennyire feltűnően? Emberek vannak körülöttünk, és nem kellene, hogy mások szeme is megakadjon rajtam, illetve rajtunk.
- Oh, mi volt ez a többes szám?
- Ketten vagyunk, nem?
- Tulajdonképpen hárman mert...
- Úristen, ne merészeld ezt mondani!
- Nyugi - nevetett - Azt akartam mondani, hogy azért vagyunk hárman, mert Lana az autóban vár.
- Ő is itt van? És nem említetted?
Alex tudta, hogy mennyire jóban lettem a barátnőjével, és mocskos módon nem említette, hogy itt van. Persze, az még kérdéses volt, hogy miért, de jelen volt, és ez számított.
Mivel a gépünk a manchesteri repülőtéren szállt le, ezért az út Holmes Chapelig alig volt egy óra. Ez idő alatt Lana szája be sem állt, folyamatosan mesélt, és azon lepődtem meg, hogy mindig volt valami téma, amit fel tudott hozni. Szinte szóhoz sem jutottam, de nem számított, hiszen szívesen hallgattam az élményeit, amit az én idióta testvéremmel élt át.
- Tudtad, hogy Gemma is terhes?
- Hogy mi van? - alig kaptam szikrát, amikor meghallottam Lana kérdését - Mondd, hogy rosszul hallottam, és Gemm nem állapotos.
- Pedig de - nevetett.
- Várjunk csak. Te ismered?
- Együtt jártunk általános iskolába, aztán egyetemen is együtt végeztünk. Azóta pedig tartjuk a kapcsolatot, és eléggé szoros kis barátságot alakítottunk ki. Ő mesélte, hogy imád téged és nem csak azért, mert két lábon tartod az öccsét, hanem mert tudja, hogy számíthat rád bármikor, és eleve egy imádni való személyiség vagy.
- Jól van, életem. Ne mondj neki ilyen dolgokat, mert beképzelt lesz! - állította Alex majd felnevetett - Ja, bocs, már elkéstél. Születése óta el van telve magától. Nem igaz, tökmag?
- Te csak ne szólalj meg, Alexis.
- Nem hiányoztál.
- Nekem sem.
Lana csupán csak kuncogott míg mi teljesen komolyan vágtuk egymáshoz a szavakat.

"Változott a terv. Mikor értek ide? Harry .xx"

A szívem hevesen kezdett kalapálni a mellkasomban, és amint felnéztem a telefonomból, már messziről láttam a fekete Range Rover-t, mellyel valószínűleg érkezett. Úgy éreztem, hogy amíg Alex leparkol, egy örökké valóságig tart, aztán mikor ez megtörtént, én voltam az utolsó, aki kiszállt az autóból hiába én akartam az első lenni. Valamiért azt éreztem, hogy távolságtartó, az üzenete ridegnek tűnt, hiszen nem használt semmi smiley-t és becenevekkel sem bombázott, ahogy szokott. Aztán persze lehet, hogy én reagálom túl a dolgokat, és semmi ilyen nincs a háttérben, csupán fáradt és emiatt...
Kirázott a hideg, ahogy kiléptem a meleg autóból a hűvös levegőbe, és amint ez megtörtént, egy autóajtó csapósására kaptam fel a fejem. Fekete kabátot viselt, fekete nadrággal és csizmával. Fehér pólója kikandikált a kabátja alól, és nem tudta elkerülni a figyelmem az állán lévő ragtapasz.
Őszintén zavarban voltam oda menni hozzá, és átölelni. Valamiért úgy éreztem magam, mintha most találkoznék először vele. Tulajdonképpen olyan volt, mintha egy rajongója lennék. Végül Ő húzott magához és ölelt át szorosan. Jól esett, hogy magához húzott, még is olyan volt, mintha kilométerek lennének köztünk. Mellkasába fúrtam fejem, és mélyen belélegeztem illatát mely semmit nem változott. Megmernék arra esküdni, hogy nőtt jó néhány centit is.
- Beszélnünk kell! - suttogta, még is kihallottam hangjából, hogy komolyan gondolja.
A gyomrom összezsugorodott, és a lehető legrosszabbakra gondoltam szavait hallva. Miért kell beszélnünk?