2014. július 19., szombat

97. "Ne ingereld magad miatta, nem lesz jobb."

Hello, babies. :)

Nos, mivel erre máskor már nem lesz lehetőségem, ezért még beszúrtam egy Alex szemszöget!:) Számomra Alex egy aranyos, édes, tipikus bátyós karakter, és imádtam írni az előző szemszögeit is, ezért gondoltam arra, hogy még egyszer, utoljára írnék az Ő szemszögéből. :) 
Köszönöm a kommenteket, az olvasókat, az oldalmegjelenítéseket, és a díjat is. :) Ha nem gond, most nem fejteném ki a köszönetemet, hiszen nem sokára lesz ennek egy külön poszt, amiben megtehetem. :) 
Tehát, itt is lenne a 97. fejezet, jó olvasást. :) xx


.:: Alex szemszöge ::.

Korán keltem, és ennek oka, elképzelhető, hogy Lana volt. 
Az elmúlt napokban, együtt feküdtünk és együtt keltünk, mely minden este és reggel megmosolyogtatott. Volt benne valami, ami miatt nem bírtam sokáig távol lenni tőle; olyan volt nekem, mint az oxigén. Az ilyen pillanatokban jutott eszembe az a sok nap, amikor Stella maga alatt volt, mert nem lehetett Harryvel. 
Most már teljesen megértem, hogy miért. 
Lana elkápráztat, boldoggá és büszkévé tesz. Örömmel megyek fotózásokra, mert tudom, hogy velem jönne. A kérdést fel sem kell neki tenni. Tudja, hogy amikor munka van, mondom, Ő pedig készségesen pakol, hogy velem jöhessen. Elvégezte az egyetemet, akkor, amikor Gemma, így nincs mit tennie. Van, hogy olykor modellt áll nekem, én pedig nem tudok betelni vele. A gyönyörűségével, a vonzerejével. Egyszerűen elcsalogat a fényképezőgép elől, és arra ösztönöz, hogy addig csókoljam, amíg levegőnk van, avagy félbe nem szakítanak minket. 
Egyszerűen lehetetlennek érzem a nélküle élést. Talán ez mind nyálasnak hangzik, de nagyon régóta várok már egy olyan lányra, mint Ő. Eddig mindig szingli voltam, a munkának éltem, és bár próbáltam nem figyelembe venni, hogy a húgom boldog - ... - párkapcsolatban él, és a szüleim is meg vannak egymással, éjszakánként jó magam is elgondolkodtam azon, hogy ugyan miért érdemlem én ezt? Mindig a jót kerestem az emberekben, sosem voltam önző, a szerelmet én is megérdemlem. Éjszakákat virrasztottam, és azon kattogott az agyam, hogy mikor sétál már be egy olyan személy az életembe, akiért mindent megtennék, és Ő is értem. Aztán valaki, odafent meghallatta siránkozásom, és elküldte hozzám az én szépséges barátnőmet. 
Azóta a nap óta, nem győzöm Daniellenek megköszönni, hogy meghallgatott minden egyes éjszaka, és bátorított, hogy ne adjam fel a kutatást, hogy ne forduljak magamba, a munkába. 
Szóval, Lana. Ő a mindenem. És mikor azt mondom, hogy Ő a mindenem, akkor nem hazudok. Kiegészítjük egymást, és bár néha idegesít, hogy a húgom mindig azt mondja, ugyan olyanok vagyunk, csak Ő lány én pedig fiú, legbelül őrülten boldog vagyok, mert van valaki, aki így vélekedik rólunk. Stella véleménye az egyik legtöbbet érő vélemény számomra, és tudom, hogy Lana is rettentően boldog amiatt, hogy megtalálta az aranyközéputat vele. Ez pedig melegséggel öntötte el a bensőmet, akármikor erre gondoltam. Szerintem egy báttynak nincs is nagyobb öröm annál, amikor a testvére és a barátnője között a kapcsolat rendben van. Az pedig, ami Lana és Stella közt van, engem lenyűgöz. Akárcsak a mostani helyzet. 
Nem beszéltek sokszor, de akkor, mikor erre sor került, a szájuk be nem állt, most pedig valószínűleg egymásnak öntik ki a lelküket. Majd a sorban a következő lány, akinek nagyon sokat köszönhetek, az Gemma. Mindig itt volt Stellának, még akkor is, mikor az öccse megbántotta. Az én húgom mellett állt ki, és nem az öccse mellett, amit nem tudok mire vélni. Viszont ahogy rájuk nézek, nem tudok nem mosolyogni. Nagyon sok jót hallottam Gemmáról, már csak Lanától is. Anya és Apa is áradozik róla, és Stella is. Nem beszélve arról, hogy néha Harry is megtalál, noha Ő nem csak a pozitívumokat mondja el róla. De ez így van rendjén. 
A konyhában ültem, a kávém felett, és míg telefonommal ügyködtem, társaságra leltem Gemma személyében. Apró mosolyt villantott felém, majd a pulthoz lépve - merem feltételezni - reggelit kezdett készíteni. Otthoni szerelésben volt, mely arra engedett következtetni, hogy egy jó ideje már ébren lehet. Halkan szürcsölgettem a kávémat, amire amúgy a munkám alatt szoktam rá, mert én mindig is kakaó párti voltam. Fogalmam nincs, a fotózás miként ösztökélt arra, hogy ehhez a fekete löttyhöz nyúljak. 
- Jó étvágyat, lustaság! - Gemma kuncogva tett le elém jó néhány pirítóst, majd a hűtőből elővéve a vajat és némi szalámit elém csúsztatta őket - Lekvár kell? 
Megráztam a fejem, és megvártam amíg leül velem szembe. Ő, velem ellentétben nem vacakolt, azonnal megragadott kettő szelet kenyeret, megkente őket vastagon vajjal, félbe hajtott, és elkezdte enni. Elmosolyodtam rajta, és akaratlanul is Stella jutott eszembe. 
- Tudtál beszélni vele? - kérdeztem egy váratlan pillanatban. 
Fejével ide-oda biccentgetett, míg rágta a kenyerét, és dúdolgatott. Ezt egy igennek vettem, bár megvártam, míg szavakkal megerősíti. 
- Teljesen ki van borulva - mondta, amint lenyelte a falatot és kortyolt egyet a bögréjéből - Öt percenként jött rá a sírás, alig tudott beszélni, de végül elmondta, hogy mi nyomasztja. Ugyanakkor megkért, hogy maradjon hármunk között, szóval, nem tudok információval szolgálni. 
- Öcséd? 
- Valószínű, hogy marcangolja magát mint mindig. Ugyan olyan, mint a húgod. Borzalmasan oda van Stelláért, de valami baromságot csinált megint vagy nem tudom. Nem beszéltem vele, lehetetlen. Miután elküldtem fürdeni, nem láttam. 
Sóhajtva ráztam meg a fejem, és miután elfogyasztottam a kenyeret, amit idő közben elvettem, elnézést kérve az emelet felé indultam. 
- Persze, hagyj itt! Megleszek egyedül is! 
Mosolyognom kellett rajta, de nem válaszoltam. Első utam, Gemma szobájába vezetett, ugyanis biztos voltam abban, hogy ott aludtak mindannyian. Halkan bekopogtam, melynek nem volt sok értelme, majd miután nem kaptam választ, egyszerűen benyitottam. 
A szobában sötétség honolt, és az akkori csendet, néhány nagyobb, hangosabb szusszanás törte meg. Visszacsuktam magam mögött az ajtót, majd az ágy felé közelítettem, ahol számomra kettő mindennél többet érő nő feküdt. Sosem hittem volna, hogy valaha is megtalálom őket egy ágyban, de ez előbb befuccsolt, mint sejtettem. Lana átölelte húgomat, mintha védelmezni szerette volna, és emiatt úgy éreztem, hogy mentem elolvad a szívem, mint egy tömb vaj, ami kint maradt az asztalon, egy forró, nyári napon. Stellán egy sokkal nagyobb felső volt, mely minden bizonnyal Harry tulajdonában van.
Rájuk terítettem a takarót, és miután mindegyikük homlokára nyomtam egy-egy csókot, elhagytam a helységet hagyva, hogy had aludhassanak. Noha nem engedte elkerülni a figyelmem a sok üres zacskó és üveg, feleslegesnek találtam most össze pakolni őket, hiszen csak felébredtek volna. 
Miután magukra hagytam őket, úgy gondoltam, hogy Harryhez is benézek. Azt hiszem, Ő az egyetlen a bandából, akit mindig minden érzékenyen érint, és úgy gondolom, hogy ez most is így van, ámbár azt sem tudom, mi történt.Az Ő ajtaján is ugyanúgy kopogtam, de megint csak nem kaptam választ, ezért benyitottam. Húgoméktól eltérően, az Ő ágya üres volt, és ha nem mentem volna beljebb, akkor feltételezhető, hogy nem vettem volna észre a szekrényre ragasztott cetlit. 

"Manchesterbe mentem, mert szükség van rám. Majd jövök, amint tudok! Harry .xx"

Abban a  pillanatban elkapott a düh és valamiért a csalódottság is. Elment? Csak úgy? Nem mellesleg Manchesterbe, és semmi pontosabb indokkal? 
Nem tudtam magam kontrollálni, amikor egy kicsit erősebben csuktam be a szobája ajtaját, kezemben a papírral. Egyből lefele vettem az utat, és a még mindig reggeliző Gemma orra alá dugtam a cetlit. 
- A drága testvéred lelépett, és ha nem megyek be a szobájába, akkor meg sem találom az üzenetét. Manchesterbe, érted? Amikor Stellának szüksége lenne rá! Az ünnepek előtt ráadásul! Hát nem egy komplett idióta? 
Élesen szelte át a levegőt a hangom, és nem érdekelt, hogy mennyire vagyok hangos. Feldühített, hogy csak úgy lelépett, semmi indokot nem adva arra, hogy miért. 
- Alex, nyugalom. Azt írta, hogy szükség van rá ott. Valamint, ha Manchesterbe ment, akkor csakis Apu miatt mehetett oda. Mert mi másért különben? 
- Apátok ott lakik? - kérdeztem már egy kicsit higgadtabban - Ó, hát persze, hogy ott lakik! Oda mentem egyszer Stelláért is. Még hozzá a szülinapja alkalmából. 
- Most már lenyugodnál akkor? Megértem, hogy hergel amiért csak úgy lelépett, de Harry sosem tesz ilyet. Hacsak nincs egy fontos dologról szó. 
- Tudod, már nagyon régóta érik egy pofon neki, ami engem illet. Azt hiszem, ha nem ad jelet magáról a nap végére akkor mikor ide tolja a pofáját, megkapja.
- Alex. Css. Nyugodtságot tükrözz. Ne ingereld magad miatta, nem lesz jobb. Elment, mert Apunak szüksége van rá. Mely tulajdonképpen engem is érdekel. De türtőztesd magad, és inkább legyél a testvéred mellett. Mindketten tudjuk, hogy szüksége van rád, talán jelenleg mindennél jobban. Hiszen, kinek tudná normálisan kisírni a szívét, ha nem a nagy tesójának? - ajkain biztató mosoly kunkorodott, én pedig éreztem, ahogy egyre jobban kezdek lenyugodni. 
- Reggelt, reggelt, emberek! - egy nyűgös hangra kaptuk fel a fejünket, aztán már csak azt éreztem, ahogy karok ölelik át a derekam. 
- Tudtál valami aludni? - kérdezte Gemma nevetve barátnőmet. Míg én hallottam, ahogy Ő kuncog, a lány előttem ülve, nem.
- Félek, eltörtem valamelyik csontját szegény lánynak! - felelte végül, amint előbújt a hátam mögül - De a viccet félre téve, nem az a lényeg, hogy én aludtam-e valamit, hanem hogy Stellával minden rendben volt. Este komolyan úgy hittem, hogy sírógörcse lesz, és belázasodik. 
- Nem sok kellett már neki. Melegedett a feje, de azt hiszem időben csillapítottuk. 
Fejem ide-oda kapkodtam a két lány között, amint megosztották egymással a tegnap este történéseit, és míg ez így volt, én helyet foglaltam egy széken, majd az ölembe húztam Lanát, kinek fel sem tűnt. 
- Csak ti vagytok ébren? 
- Jó reggelt, fiatalok! - barátnőm kérdésére, Anya és Anne adott választ, amikor beléptek a konyhába.
- Anya - szólalt meg Gemma, kezében pedig a cetli helyezkedett amit én adtam még neki.
- Miért nem szólt, mielőtt elment? - értetlenkedett Anne, miközben Anya is elolvasta a levelet - Úgy értem, nekem nincs gondom azzal, hogy elment az Apjához, akkor megy hozzá, amikor akar. De a barátnője... nos, nincs a legjobb állapotban, és csak úgy elmegy. 
- Ha azt mondta szükség van rá Apunál, akkor nem gondolod, hogy történt valami? 
- Kislányom, ne gondolj mindig a legrosszabbra. Minden estre, felhívom később. 
Pár perccel később, Apa, Robin és Liam is leszállingóztak az emeletről, egyedül Stell maradt fent, bár szerintem senki nem bánta. Elképzelhető, hogy még jobban kiakadna, hogyha megtudná, Harry nincs itt. Családias hangulat volt, eltekintve attól, hogy bennem még mindig mérhetetlen düh volt. Egyszerűen csak nem tudtam feldolgozni, hogy Harry lelépett az előtt, hogy esetleg valaki tudtára adta volna, hogy mire készül. Mert amúgy nekem nincs jogom ahhoz, hogy megmondjam, mikor és merre mehet, főleg, ha tényleg baj van az édesapjával de szerintem mindenki megért, ha beleképzeli magát a helyzetembe. 
Lana minden erejével azon volt, hogy elfeledtesse velem a jelenlegi helyzetet, én akkor még is elutasító voltam. Hálás voltam neki azért, mert nem haragudott meg paprikás hangulatom miatt. 
Aztán egy váratlan pillanatban, a bejárati ajtó felől zaj hallatszott, és nem sokkal később, egy elveszett bárány lépett köreinkbe. Gemma azonnal elém állt, Lana pedig pehely könnyű súlyával próbált meg lenyomni a székbe, mert mindketten tudták, hogyha nem takarnak el Harry elől, akkor neki esek, és egy pofonnál nem állok meg. És nem csak a jelenlegi helyzet miatt kapna, hanem még a múltban történt dolgok miatt. Amiért annyiszor fájdalmat okozott a húgomnak, és még most sem tanult belőle. 
Tisztán láttam, hogy amikor megérkezett, még mosoly pihent arcán, de amint belépett a konyhába, mely dugig volt velünk, szépen, lassan tűnt el onnan és változott át zavarttá. 
- Jó reggelt. 
- Látom, neked pompás reggeled van! - szólaltam meg gúnyosan, mit sem foglalkozva azzal, hogy barátnőm befogja a számat, és Gemma előttem áll - Nem gondolod, hogy el kellett volna mondanod a kis terved? 
- Parancsolsz? - kérdezte már-már nevetve, de nem azért, mert vicces helyzet volt, hanem mert kínosan éreztem magát, ahogy feltételezem mindenki - Elmentem Apámhoz, mert a segítségemre szorult, de akkor bocsássatok meg! Legközelebb majd inkább maradok, és szarok arra, ami történni fog vele. Úgy már meg fog felelni? 
Őszintén meglepett, amikor felszólalt, és ennyire lenézően, de megértettem, és rosszul éreztem magam, amiért beszóltam neki. Ő is megírta az üzenetében, hogy szükség volt rá, Gemma is említette, én pedig csak azért is mártírkodni szerettem volna. 
- Jó, figyelj, sajnálom, nem akartam neked esni. Egyszerűen csak felhúzott a gondolata annak, hogy talán menekülsz a húgom elől. 
Felnevetett, de megint csak nem azért, mert vicces kedvében volt, hanem mert nem hitte el, amit mondok, vagy éppen túlságosan szánalmasnak tartotta.
- Whatever ((Muszáj volt angolul írnom, mert magyarul nem sikerült megfelelőt találnom! Szerk-megjegy.)) - felelte - Nem zavarok, sziasztok. 
Mérsékelten tituláltam magam egy idióta fasznak, és az sem segített igazán, amikor Gemma rám mordult, ennek fejébe pedig Lana egyet értett vele. Tudtam, hogy nem kellett volna így cselekednem, nekem még is járt a pofám, teljesen feleslegesen. 
Egyik részem bízott abban, hogyha már felfelé tart, akkor átbeszél mindent a húgommal, mert már tényleg nem tudom elviselni, hogy egyik szarabbul néz ki, mint a másik. No, meg ez egyáltalán nem egészséges két fiatal számára... 

3 megjegyzés:

  1. Nagyon jó lett, várom a kövit ;)

    VálaszTörlés
  2. Nagyon, nagyon,nagyon tetszett, nagyon jó lett. Mihamarabb hozd a következő részt :D

    VálaszTörlés
  3. Nagyoon joo lett *.* koviiiiiit :D ♥

    VálaszTörlés