2014. július 25., péntek

98. "Nem várhatom el, hogy minden egyes pillanatban azt bizonyítsd hogy szeretsz."

Heyho.☺

98. fejezet. Wow. Eljutottunk ide is. Őszintén, alig megy az írása a történetnek. Nem érzem úgy, hogy képes vagyok befejezni ezt a sztorit. Úgy értem, nem tudom elengedni egyenlőre. Viszont azt megígérem, hogy befejezem! Nem fogom félbe hagyni, eszem ágában sem lenne!☺ 
Nos, jó olvasást.☺xx


.:: Stella szemszöge ::.

Magam is meglepődtem, amikor felkeltem, és nem éreztem magam egy elhasznált mosogatórongynak. Tudni illik, az utóbbi napokban, nem aludtam valami fergetegesen, és emiatt eléggé kifáradtam. Igazándiból, nem azzal volt gond, hogy későn feküdtem le aludni, hanem hogy használhatatlan voltam, amikor ágyba kerültem. Voltak olyan napok, amikor csak másnap kerítettem sort a fürdésre, mert amint visszaértünk az akkori szállásunkra, átvettem a pizsamám, és már húztam is a lóbőrt. 
Tegnap viszont igaz, hogy fáradt voltam, de a találkozás a szüleimmel, a forró fürdő valamint a késői beszélgetés a lányokkal valahogy felébresztett, és amikor az alvásra került sor, egy csettintésre elaludtam. Korán volt, amikor felébredtem, de nem zavart, mert az elmúlt napokhoz képest, fittnek éreztem magam, és csak ez számított. Ugyanakkor tudtam, hogy még mindig nem vagyok százszázalékosan azon a szinten, ahol szoktam lenni, örültem, hogy legalább az ágyban feltudtam ülni. 
Tettem már rengeteg meggondolatlan döntést életemben, és amikor elhatároztam, hogy átmegyek egy másik szobába, nem igazán tudom, hogy mit éreztem, vagy gondoltam. Talán a majdnem kipihentség okozta, esetleg a nem kipihentség, fogalmam nincs. Lábaim saját útra keltek és ha akartam volna, sem tettem volna semmit az ellen, hogy megálljak, és inkább az alsó emelet felé vegyem az irányt. Biztos voltam abban, hogy már mindenki az alsó szinten van, vagy ha nem is mindenki, de a lányok igen, ezért egy kicsit vissza vettem a dübörgésből - na, nem mintha annyira hallatszott volna a lábam dobogása - és amint beértem a másik szobába, az ajtót becsuktam magam mögött. 
Nem változott semmit a helység azóta, hogy itt jártam. Minden ugyanúgy volt, még az illatban sem véltem felfedezni semmi újdonságot, ami körül lengte a szobát. Az ágy nem volt bevetve, a földön egy kupacban pólók voltak elszórva és a fiókok is itt-ott nyitva voltak. Homlok ráncolva jártattam a szemem a szoba területén, és olyan érzésem támadt, mintha a tulajdonos sietett volna a készülődéssel. 
Nem törődve tovább a rendetlenséggel, egyszerűen elsétáltam az ágyig, majd befeküdve nyakig betakartam magam. Egyből közelebbről éreztem azt az édes illatot, amit a parfümje és a tusfürdője alkot, valamint egy leheletnyit az öblítő illatot. Végig futott a hideg a testemen, amint még jobban összehúzódtam, és mélyen belélegeztem a számomra már drogként ható aromát. Szemeim lassan lecsukódtak, amint a nyugodtság végig járta minden porcikámat majd végül egy alig látható mosoly kunkorodott ajkaimon, és azonnal el is halványult. 
Éreztem, amint egyre jobban esek ki a mély álomból, melyben - elképzelhetően - órák óta voltam, és ide-oda forgolódtam az ágyban. Az addigi kellemes érzés megszűnt, de ahogy egy nagyot sóhajtottam, és visszatértem eredeti pózomba újonnan köszöntött. Valamiért sejtettem, hogy ekkor már nem voltam egyedül az ágyban, és talán meggondolatlanul, de éreztem, amint valami szinte vonz magához, így az ágy jobb széle felé kezdtem araszolgatni. Kiegyensúlyozottan éreztem magam, ahogy egy kemény, ugyanakkor puha testhez értem. 
- Harry... - hangom eltűnt a levegőben, szinte leheltem nevét, és nem voltam benne biztos, hogy meghallotta. 
Félig álomban voltam még, talán ez volt az egyik oka annak, hogy alig volt erőm arra, hogy megembereljem magam, és nyomást adjak a hangomnak. 
- Css, aludj, kicsim! - hangja gyengéd volt szinte már mondhattam volna puhának is, de ugyanakkor karcos és érdes volt. Imádtam a hangjának tónusát, mert sosem találkoztam még olyan sráccal, akinek csak megközelítőleg lett volna olyan hangja, mint neki. Ő különleges volt, minden téren. Ő valahogy eltért a többiektől. Ő benne olyat találtam, amit másban eddig nem volt szerencsém, és hihetetlenül örülök annak, hogy... hogy a végén együtt végeztük. 
- Szereted még a kicsidet? - kérdeztem, szinte már nyüszítve. Még mindig nem volt elég erőm a hangomban, és csak suttogtam, melyet úgy tűnik megértett, tekintve, hogy közelebb és lejjebb csúszott hozzám. Arcát közel fúrta nyakamhoz, és azokban a percekben teljesen elfelejtettem, hogy esetleg mi nekünk nem szabadna ilyen pozícióban lennünk. Úgy értem, Harry részéről ez egy kicsit meglepő, mert amikor tegnap megjöttünk, eléggé elutasító volt, most pedig... Istenem nem tudok neki ellent mondani, tegyen bármit. 
Ujjaim valahogy megtalálták az utat egészen dús, göndör hajáig, mely most a kelleténél szerintem sokkal hosszabb volt, de imádtam a tudatot, hogy van mibe beletúrnom; hogy van mivel játszanom. Szemeim ugyanúgy le voltak hunyva, viszont már éberebb voltam, mint néhány perccel ezelőtt. Közelsége felmelegített, és nem csak testemet, hanem szívemet is körülölelte egy olyan burok, amit csak Ő képes oda tenni. 
- Igen. Igen, szeretem még a kicsimet, mindennél jobban! Sosem szabadna a kicsimnek olyat feltételeznie, hogy nem szeretem. Ő a mindenem, nélküle elveszett vagyok. 
Hangja szinte zümmögött, és ahogy lassan és halkan ejtette ki a szavakat lehelete csiklandozta nyakamat. Libabőr futott végig a bőrömön, a nyakamtól végig, a gerincem mentén. 
Jó néhány percig még ebben a pozícióban feküdtünk, és egy váratlan pillanatban, elhúzódott. De csak annyira, hogy egymás szemébe tudjunk nézni; orrunk ugyanekkor egy ponton összeért, melyet a legédesebb dolognak tartottam azokban a percekben. 
Arca semleges volt, nem mesélt el nekem semmit, mint ahogyan szokott. Szemei ugyan csillogtak, mely adott egy csöppnyi reményt, és már kevésbé éreztem magam úgy, hogy valami szörnyűség történt. Megnyugvásom biztosított volt, amikor bal kezével végig simított arcom mentén, hogy egy tincset a fülem mögé tűrhessen.
- Miért vagy ennyire elutasító akkor? - megtört a hangom, amint felszólaltam, és akármennyire is éreztem a témát kényesnek, tudnom kellett.
Egy jó ideig nem válaszolt, csupán csendesen figyelt.Őszintén nem értettem, hogy mit talál ennyire nehéznek elmondani. Viszont nem szólaltam meg, mert lehet, hogy a kelleténél durvább dolgot ejtettem volna ki a számon, és úgy gondolom, akkor nem lett volna valami okos döntés. Szemeit egy hirtelen pillanatban lecsukta, és úgy tartotta. Nem mozdult, csak mélyeket lélegezett, és közelebb vont magáz minden adandó alkalommal addig, amíg lehetséges volt.
- Történtek dolgok... - mondta és egy nagy nyeléssel szakította félbe mondatát. Ajkait benedvesítette, és folytatta - Olyan dolgok, amikre nem számítottam, még is megtörténtek. Gondolom feltűnt, hogy egy ideig nem kerestelek, míg a turnén voltunk. Akkor már javában ment a sok kavarodás, és egyéb. Apa... illetve Miranda kivizsgáláson volt valami személyes dolga miatt. Kiderült, hogy egy cisztát diagnosztizáltak nála, a méhében, ami eléggé életveszélyes. Apu menthetetlenül magába fordult, én pedig a Világ másik feléről semmiképpen nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Komorabb voltam, mint szoktam, de tekintve, hogy milyen fontos személy vagyok egy-egy koncerten, a legjobbat próbáltam magamból kihozni. De miután visszatértünk, és csak magamban voltam a szobámban, nem csináltam semmit, folyamatosan a telefont nyomkodtam, és tartottam a kapcsolatot Apámmal. Valamennyire sikerült kihúznom az összetörtségből. Viszont tegnap hajnalban elmentem hozzá, mely miatt nem rég meg is kaptam a magamét az alsó szinten a bátyádtól. Mikor Manchesterbe értem, Apuék kicsattanó örömmel vártak, melyet nem tudtam miként vélni. Aztán elmesélték, hogy Miranda leleteit összecserélték egy másik nőével, de tekintve, hogy mindkettejük neve Miranda, nem figyeltek eléggé, mely akár egy kirúgással is járhat. Lényegében, Miranda makk egészséges, de nekem akkor is lelombozó volt tudni, hogy valaki egy halálos cisztával küzd mert nincs elég pénze ahhoz, hogy állja a műtétet. Ezért megkértem Mirandát, hogy amint lesz ideje, menjen vissza a kórházba, és adja át a boríték pénzt az illetőnek, avagy az orvosnak, hogy meglehessen a műtét. Ami megmenthette, vagyis megmentette a nő életét műtét... rengeteg pénzbe került, de nem tudták kifizetni, én pedig nos... úgy gondoltam, ez a legkevesebb amit tehetek, még ha nem is ismerem a nőt. Tartottam Apámban a lelket egészen addig, míg téves hitben éltek, és a gondolata annak, hogy a nő férje is ilyen állapotban lehetett, elszomorító. Valamint az is eszembe jutott, hogy ez bármelyik más családtagommal megtörténhetne, és nem tudom miért, nekem te voltál az első, aki eszembe jutott. Fogalmam nincs, hogy mit tennék, hogyha valami baj történne veled. Talán beleőrülnék, főleg, ha elveszítenélek. Aztán ott volt még Jamie, tudod, akinek az eljegyzési partiján voltunk. Összekaptak Mollyval, és engem talált meg először ezzel a témával. Viszont akkor már Apuval is tartottam a kapcsolatot, szóval megvoltam teljesen lőve. Alig láttam ki a sok tenni valóból, közben még dolgoznom is kellett, és Téged pedig teljesen elhanyagoltalak.
Szemei ekkor már sokkal többet mondtak el, mint beszélgetésünk elején. Bűntudat csillogott íriszeiben, és akkor, hogy végre megértettem eltávolodottságának okát, teljesen feleslegesnek éreztem azt, hogy magát hibáztassa azért, mert a családjának segített. Hiszen ha belegondolunk, neki Jamie is a családjához tartozik; kiskoruk óta ismerik egymást, így hát természetes, hogy Harryt találta meg először, Ő pedig segített neki.
- Nézd. Sajnálom, ami Apukáddal történt, még ha csak egy meg keveredés is volt, valamint Mirandát is. Igazán tisztellek amiatt, hogy így cselekedtél, mármint hogy pénzt adtál annak a nőnek a műtétre, és mert ott voltál a családodnak, amikor kellettél. Aztán itt volt Jamie, és neki is tartottad a hátad, holott napi szinten koncerteztél, hogy lányok és fiúk millióit tedd boldoggá. És tudod mit? Egyáltalán nem hanyagoltál el, hanem egy határtalanul büszke barátnővé tettél! El sem tudod képzelni, hogy mennyire csodállak minden egyes tetted miatt, és hogy mennyire szeretlek! Oké, talán pocsékul éreztem magam az eltelt egy napban, mert nem tudtam, hogy mi a fene történik bár közre játszott a fáradtságom is. Erre példa az, hogy még mindig az ágyat nyomom. De remélem, hogy innentől kezdve tényleg megtanultad, hogy semmit nem szabad titkolgatnod előlem, mert mindent túlreagálok, és aztán koppanok, mert nem kellett volna. Inkább ordítsd le a fejem, vagy mit tudom én, de ne legyél még egyszer jég király, megértettük egymást, Nagyfiú?
- Nagyfiú? - ajkaira mosoly kunkorodott, ahogy megismételte az utolsó szavam.
Szemeimet forgattam, mert megint megfogta a lényeget.
- Igen. Szóval? Világos volt, amit mondtam, vagy egy ideg ronccsá szeretnél tenni az elkövetkezendő napokban, hónapokban, években amíg melletted vagyok!?
- Sosem tennék olyat! - ellenkezett azonnal - Természetesen megértettük egymást, Hercegnőm.
- Ó, ne. Nem vagyok Hercegnő.
- Css, ha én Nagyfiú vagyok, akkor lehetsz Hercegnő.
- Csakis akkor, amikor kettesben vagyunk, amúgy meg maradjunk a Kicsimnél, mert imádom, amikor mondod.
Felkuncogott, és közelebb bújt hozzám. Szorosabban ölelt át és mikor már úgy éreztem, hogy majd' megfulladok, hirtelen elhúzódott előlem, és felém kerekedett. Csípőmre ült, és onnan szemlélt, míg nem kezeivel megtámaszkodott a fejem mellet. Tekintete gyorsan cikázott ajkaim és szemeim között, melyből már akkor tudtam, hogy mit szeretne, amikor felém került. Mindig ezt csinálja, azt hiszem mondhatom, hogy kiismertem.
Megőrültem azért, amikor ajkait enyémeknek nyomta, és nem akartam, hogy az a pillanat elvesszen. Lassan csókolt, nyelv nélkül, mely még inkább meg adta a lökést arra, hogy én vegyem át a tempót. Nyelvemmel végig simítottam alsó ajkán, melyek szinte azonnal ketté nyíltak. Kuncognom kellett szélsebes mozdulatain, mert míg egyik pillanatban lassan és romantikusan próbált csókolni, a másikban egy éhező állattá vált. Végre volt esélyem beletúrni megnőtt hajzuhatagába, mely meglepően hosszú volt, de imádtam. Nem tehettem róla, de különböző, csábító gondolatok ugráltak a fejemben, és akaratlanul is neki nyomtam magam mellkasommal és csípőmmel is. Egymás szájába sóhajtottunk, melynél nem hallottam szebbet az elmúlt hónapokban.
- Sajnálom, ha valaha is azt éreztettem veled, hogy nem szeretlek, vagy haragszom rád! - mondta és hangja tele volt bűntudattal, csak úgy, mint szemei.
Elmosolyodtam, és megráztam a fejem.
- Semmi baj, baby. Nem várhatom el, hogy minden egyes pillanatban azt bizonyítsd hogy szeretsz. A lényeg, hogy ezen is túl jutottunk, és nem állt közénk.
- Még jó, hogy nem állt közénk. Nem engedtem volna.
Felkuncogtam, le húztam magamhoz, amint kezeim nyaka köré tekertem.
- A tesód pipa rám, szóval, ha esetleg le megyünk, akkor meg kell védened! - hangja teljesen komoly volt, egészen addig, amíg el nem nevette magát, és vele együtt én is - Na, komolyan. Mérges, amiatt csak úgy leléptem az éjszaka folyamán, ahelyett, hogy veled maradtam volna.
- Zárjuk innen ki Alexet. Túl sokat aggódik miattam, de ez természetesen, mert Ő az idősebb, és aggódik a kicsi húga miatt. Ne foglalkozz vele, majd lenyugszik, esetleg Lana segít neki.
Ezek után mellém feküdt, és hosszasan elnyúló beszélgetésbe kezdtünk. Volt miről társalognunk, és mivel ez megadatott, ki is használtuk. Mindent elpletykáltunk egymásnak, és olyanokat nevettünk, amilyen mi ketten, már régen. Mesélte, hogy Niall megszeretné kérni Lucy kezét, de nem biztos a döntésben. Ettől függetlenül, Harry rábeszélte Őt, ezért teljesen pánikba van esve, és nem tudja, hogy mi lenne a legjobb. Sosem hittem volna, hogy Niall lesz az, akinek az ilyen dolgokkal gondjai lehetnek mindinkább Zaynről gondoltam ezt. Aztán még is Ő volt az első, aki lépett.
- Ó, Apuék üdvözölnek, és remélik, hogy miután elegünk lett Holmes Chapelből ellátogatunk hozzájuk is. Persze említettem, hogy erre már csak jövőre lesz esély.
- Nagyon sejtelmes vagy Styles. Mit tervezel?
- Hmm. Majd megtudod, édes.
- Ne titkolózz! - kuncogtam - Ha csak nem akarod, hogy megint magamba forduljak.
- Tudom, hogy nem tennéd. Szóval, most egy kicsit várnod kell. Amúgy sem nagy dolog.
- Rendben - egyeztem végül bele - Nem kérdezgetlek róla, de akkor menjünk le, és együnk valamit, mert már éhes vagyok.
- Menjünk!
Ő kelt fel először, majd felém nyújtotta kezét, amit szívesen fogadtam el. Mielőtt kiléptünk volna a szobából, magához húzott, és csókot hintett ajkaimra. Elmosolyodtam édes gesztusán, majd átölelve bal kezemmel derekát elindultunk lefele.
Volt egy olyan érzésem, hogy Gemma totálisan ki lesz akadva, amiért újra ilyen gyorsan elnéztem Harrynek ezt az egészet, de őszintén. Lett volna értelme annak, hogy tovább haragudjak rá? Haragudtam én rá valaha is? Úgy értem, az elmúlt napban? Nem. Egyáltalán nem haragudtam rá, egyszerűen csak hiányzott, és rosszul esett, amiért elutasítóan viselkedett. De mindezt elsimítottuk, és újra az üres, pukli mentes út áll előttünk. 

2 megjegyzés:

  1. Azt hiszem ez az első hozzászólásom ehhez a történethez. De még időbe kapcsoltam. :D
    Hihetetlen, hogy két rész és vége van. Nagyon tetszett a történet, főleg a vége felé, ahol Stella és Harry szerelme egyre jobba erősödött. Kíváncsi vagyok mit tartogatsz még a végére. :)

    VálaszTörlés
  2. Szia. :)
    Még nem olvastam ezt a részt, sőt még csak az 59-et. Mivel gondolom, hogy ott már nem olvasnád a hozzászólásomat ide írom, remélem nem bánod.
    Nos az a rész sok mindent kiváltott belőlem, pedig eléggé kemény vagyok, és nem tud meghatni nagyjából semmi. Nem szeretem a nagyon csöpögős dolgokat sem, de azt a részt nagyon eltaláltad. Éreztem dühöt, fájdalmat, örömöt, csalódást, szomorúságot, együttérzést, és még olyan sok mindent. De mégis, mintha ott lettem volna, mintha én lettem volna. Köszönöm, hogy hagytad, hogy ez megtörténjem velem, és bocsánat a hosszú kommentért.

    VálaszTörlés