2014. augusztus 30., szombat

100. "Őszintén, nekem nem is kell más figyelme, a tiedén kívül."

Hey babies. :)

Hosszas kimaradásom után, újra itt vagyok, immáron a befejezett, 100. résszel. El sem hiszem! Egyszerűen... szavakba önteni nem tudom, hogy mit érzek. Fogalmam nincs, hogy mit mondhatnék, de mivel még nincs itt a búcsú ideje, ezért jó olvasást az utolsó fejezethez! Ezen kívül, természetesen még lesz egy epilógus, mely a napokban, valamikor felkerül majd - tekintve, hogy el sem kezdtem még, nem tudom, mikor lesz ez a bizonyos valamikor. Oh, lesz egy rész, ahol majd Harry azt mondja "táncoljunk!" a kép alatt, linkelve van egy zene. Én, miközben írtam, hallgattam, szóval, ha gondoljátok, akkor ti is indítsátok el. :) Uh, és köszönöm a türelmeteket! :) Jó olvasást, még egyszer. :)♥x


.:: Stella szemszöge ::.

Miután elvégeztem minden utolsó simítást magamon, akaratlanul is a nagy, fali tükörre esett a pillantásom, melyben teljes egészében láthattam magam. Fekete, combközépig érő ruhát viseltem, melynek ujjai a karom hajlatáig nyúltak, s hogy a ruha ne legyen annyira egyhangú, a vállaimon néhány aranylánc ékesített. Magas sarkú cipőm is feketén virított rajtam, és tekintve ezeket a színeket, füstös szemeket varázsoltam pár perc alatt. Hajam, mely a szokottnál hosszabb volt, egy lófarokba volt összekötve a tarkóm jobb oldalán, és a vállamon nyúlt tovább. Néhány fürtöt, melyek kikandikáltak, hajsütővassal hullám alakúra formáltam, mely tökéletesen passzolt az amúgy is gyengén hullámos összefogott lófarokra. Kék nyaklánc lógott a nyakamban, míg a kezemben kék kis táskám fogtam. Pár fújásnyi parfümöm, mellyel befújtam magam még a készületek előtt intenzíven tartotta illatát, de ezt feledésbe vonva újabb nyomással illatosítottam magam.
Nem igazán éreztem magam a bőrömben.
Olyan voltam, mintha nem is én lettem volna. Egy teljesen más kinézetű lány állt előttem, és bár megijesztett egy kicsit a kinézetem, elégedett voltam magammal.
Két hónap telt el azóta a nap óta, hogy karamboloztam néhány autóval. A baleset alatt... nos, elveszítettem a babákat, kiknek Harry lett volna az apjuk. Ikrek voltak, és közeledtünk a harmadik hónapunk felé. Az a nap, megpecsételte az egész Karácsonyt, és Szilvesztert. Tekintve, hogy mennyire a szívemre tudom venni azt, ha elveszítek valakit, egészen Zayn születésnapjáig vagy egy magamban, a család egyik tagjával vagy Harryvel töltöttem el minden napjaim a szobámba zárkózva. Robinnak vissza kellett mennie Holmes Chapelbe az ünnepek után, de kijelentette, hogy akármikor szükségem van rá, egy telefonhívás, és Ő itt van. Nagyra méltányoltam a kedvességét és szeretetét, de természetesen nem zaklattam. Elég volt, hogy Anne, Gemma és Liam itt maradt velem, és segítettek túl jutni azon a veszteségen, amit el kellett viselnünk.
Én is összetörtem, Harry is összetört. Vagy én vigasztaltam Őt vagy Ő engem. De persze volt olyan helyzet is, hogy egymást ölelve pityeredtünk el. Néhányszor hallottam, ahogy bezárkózik a fürdőbe és szakadatlanul zokog, mert úgy hitte én alszom. De nem. Helyette hallgattam őt, és próbáltam nem elsírni magam, mely nem volt egyszerű.
De túljutottunk rajta. Vagyis... majdnem. Egy ilyen dolgon nem lehet túltenni magunkat egyhamar. Emiatt van az, hogy én nem mentem vissza New Yorkba, hanem Londonban maradtam, és Harry sem jelent meg a turnén; elhalasztották jó pár hónappal. Azt hiszem, még van két hónap a turné újra kezdéséig. Így arra jutottunk hogy átköltözünk az Ő házába, ahova Anya, Apa, Alex vagy Lana járt át, és töltötte fel a hűtőnket. Tulajdonképpen mondhattam az otthonomnak, mert az új év legtöbb napját ott és vele töltöttem, és eléggé jól berendezkedtünk.
Szóval, a tükör előtt állva, végig simítva a lapos hasamon töprengtem el azon, ami az elmúlt hónapokban történt. Mindenki, aki tudott arról, hogy állapotos voltam, megrázott a történet, no meg az is, hogy balesetben volt részem, nem mellesleg Karácsony napján. Az pedig engem lepett meg, hogy egy hétig kómában voltam a történtek után.
- Életem, készen vagy?
Libabőr futott végig testemen és akaratlanul is megrázkódtam, ahogy Harry hangját hallatta.
Sok hónap elteltével is ugyanolyan hatással volt rám, és ez boldoggá tett. Imádtam vele lenni, Ő volt a mindenem, ami kellett ahhoz, hogy a legboldogabb napjaimat élhessem.
- Ó, édesem, ugye nem pityeredsz el megint? - baritonja lágy volt, szeretettel és aggódással teli.
Azt hiszem, ez a veszteség, csak még jobban összekapcsolt minket, és talán még hálásak is lehetünk az égieknek, amiért így tervezték a dolgokat.
- Nem - feleltem rekedten - Nem, csak iszonyúan nehéz. Még mindig.
- Tudom! - szavait megerősítette, ahogy bólintott, majd mögém lépett és átkarolta a derekam - De ahogy készen vagy, annyi baba projektet indítunk be, amennyit csak szeretnél! - elmosolyodott, és apró csókot hintett az arcomra - Mehetünk, édesem?
Lassan bólintottam és mielőtt még megfordulhattam volna, hatalmas tenyerét már az enyémbe is csúsztatta. Félmosollyal vizslattam összefont ujjainkat, és nem tehettem róla, de ajkamba haraptam a látványra. Aztán ideje volt, hogy én is felmérjem, még is mibe szeretne megjelenni velem. Teljesen feketébe öltözött, ez nem lepett meg. Tökéletesen passzoltak az outfitjeink, és ez büszke mosolyt csal az arcomra. Inge a kelletnél jobban ki volt gombolva, mint arra számítottam; egészen pontosan öt gomb nem volt bebújtatva a kis helyére. Emiatt újra az ajkamba kellett harapjak, és az sem segített, hogy divatsálat akasztott nyakába. A kalap, melyet az ágyról kapott fel, megnevetett, és valamiért reméltem, hogy azt nem fogja viselni. Noha úgy is eszméletlen szexi lenne, én imádom, ha nem takarja semmi a hajkoronáját. Tekintetemmel végül lábait mértem fel, melyek feszesen álltak a fekete nadrág alatt.
- Szóval, eléggé helyes vagyok hozzád? - kérdezte kacéran - Csak mert egy ilyen "tyű-ha" lány mellé elkél egy ugyanolyan srác is! - hangja komoly volt, de ugyanakkor játékos - Gyönyörű vagy, életem. A legszebb nő, akit valaha láttam! Imádom, hogy ennyire passzolnak hozzád a ruháid.
Szemeimet forgattam bókolása alatt, persze jól esett, és ezt az arcomon lévő pír is megmutatta.
- Igen, eléggé helyes vagy ahhoz, hogy megjelenj mellettem.
- Ó, ha nem lennék ennyire kirittyentve, már nem mehetnék veled? - jót kuncogtam arca láttán.
Ajkait lebiggyesztette, és kis kutya szemekkel méregetett. Nem tudtam megállni, hogy ne adjak egy csókot tökéletesen ívelt állára, majd alsó ajkára.
- Nem tudod megállni, hogy ne rágózz, igaz?
- Sajnálom, de a rágó a védjegyem! - mondta határozottan, még is suttogva - Különben is, ne kutakodj a számban!
- Én nem kutakodtam! Viszont megtanulhatnál rágózni, mielőtt ide állítasz elém. Tiszta rágó az ajkad, és ha nem akarod, hogy egész este a szádon lógjak, akkor ajánlom, hogy takarítsd meg magad.
- Mondanám, hogy gusztustalan vagy, de hát Harry Styles rágóízű ajkait ki utasítaná vissza?
- Elvagy telve magadtól!
Civakodásunk a kocsi út alatt nem halványult. Minden kisebb hibát megtaláltuk a másikba, és nem csitultunk akkor sem, mikor megérkeztünk a helyszínre. Hogy milyen helyszínre érkeztünk? Oda, ahol Niall és Lucy tartja az eljegyzési partit. Igen, Niall végül megkérte Lucy kezét, aki szinte beleordította a fülébe az igent, nem is egyszer.
- Legközelebb már a saját partinkra indulunk - jegyezte meg Harry amint átsétáltunk a parkolón egészen az ajtóig.
Elkérték a neveinket a biztonságiak, majd miután kipipálták, tovább mehettünk.
- Nos, nem hiszem, édes - feleltem vigyorogva - Louis és Eleanor előbb fogja tartani.
- Arra szeretnél utalni, hogy nem kérném meg a kezed?
- Én nem utaltam semmire, csak felfrissítettem a memóriádat azzal kapcsolatban, hogy a jövőhéten egy újabb eljegyzési parti kerül megrendezésre, méghozzá Eleanoréké.
- Utána lehetne a mienk.
- De nem lesz. Mi még ráérünk - felsóhajtott, majd átkarolt a derekamnál és így vezetett maga mellett - Most pedig ejtsük a magánéleti témákat. A mai est nem rólunk kell hogy szóljon.
- Már alig várom, hogy minden rólunk szóljon.
Elnevettem magam a kijelentése hallatán és átfogtam a derekát bal kezemmel tekintve, hogy a jobban Niallék ajándék kapott helyet. Tudtam, hogy mindketten kifognak borulni amiatt, hogy hoztunk nekik meglepetést, de akkor sem illik üres kézzel menni, no meg imádok az agyukra menni, és Harrynek ebben nem volt ellenvetése.

Az egész este pazar volt. A hangulat várhatóan bohókás volt amit mindenki élvezett, és nekem is sikerült annyira feloldódnom, hogy sikerüljön nem a gondolataimba fulladnom. Harryt elnézve pedig örültem, mert Ő is elengedte magát annyira, hogy csak a mókának éljen. Minden fiú ott volt, kivétel nélkül, mely még jobbá tette a hangulatot, tekintve, hogy Zayn eléggé régóta nem vesz részt olyan eseményeken, ahol a srácokkal kell megjelennie. Liam és Sophia kiköpött Beckham stílusban jelentek meg, amely vicces volt de ugyanakkor hátborzongató csupán a hasonlóság miatt. Louisék elragadóan édesen jelentek meg, nem csak azért, mert egymáshoz passzoló ruhájuk volt, hanem amúgy is. Ők együtt a legszebb páros, akivel valaha találkoztam.  Niall pedig eszméletlenül édes és romantikus volt egyben, ahogy minden lépését figyelte Lucynak, és negyed óránként pillantott a - most már - menyasszonya ujjára, a gyűrűre. Az Atkin család is berobbant a rendezvényre, és nem tudtam nem rájuk nézni. Ők a legvagányabb család kategóriát nyerték meg. Lux szinte azonnal Harry karjaiba vetette magát és szinte ráparancsolt a srácra, hogy táncoljanak, melyet Ő ellenkezés nélkül teljesített. Így volt esélyem beszélgetésbe kezdeni Louval és egy kis ideig Tommal is. Amikor a kis hölgy és Harry befejezték a táncot, csatlakoztak hozzánk.
- Nos, azt hiszem, elrabolom egy pár percig a pótanyud, rendben, Lux? - a kislány azonnal nemlegesen kezdte rázni a fejét, és még jobban hozzám bújt, csakhogy ne tudja Harry elvenni a kezemből.
- Maradhat veletek, hogyha nem zavar. Ugye meglesztek?
- Igen.
- Nem.
Nevetnem kellett, amikor teljesen különböző választ adtunk. Harry morgott, amikor Lou nevetve fordult meg és távozott. Lux a kezemben maradt, ugyanolyan közel bújva hozzám, mint az eltelt pár percben.
- Harry - szólítottam meg, de mint aki meg sem hallotta, a kezemnél fogva húzott maga után - Harry, történt valami?
Fejét rázta válaszul, és ekkor már sejtettem, hogy valami nyomasztja. Talán beszélni szeretett volna velem erről, ezért nem akarta Luxot a közelünkben.
- Ha valami baj van, akkor mondd el. Visszaviszem Luxot az anyjához, hogy tudjunk beszélni.
- Nem kell - morogta - Csak... - tekintetét rám emelte pár pillanatra, majd a plafon felé emelte fejét - Furcsa látni, hogy azok után ami történt, egy kislányt tartasz a kezedben, holott lehetne kettő és a mieink.
- Én nem...
- Semmi baj, csak furcsa, mert rengetegszer elképzeltem, ahogy haza visszük őket, és együtt lakunk, és... még fáj a gondolata annak, hogy apa voltam, aztán hirtelen semmi. Mint aki felébredt egy álomból.
- Lesz babád? - Lux édes hangján feltett kérdése könnyeket csalt a szemembe - Játszhatok majd vele?
Végig simítottam puha, szőke haján aztán rámosolyogtam.
- Nem lesz babám, édesem. Most még nem. De ha erre sor kerül, te leszel az első akit felhívok. Sőt, meg is foghatod, mert addigra egészen nagy lány lesz belőled.
- Én már most is nagy lány vagyok! - hangja hirtelen dühös lett, aztán mikor látta, hogy elmosolyodok, neki is vigyor húzódott ajkaira - Harry bácsi, ha lenne egy babád, jobban szeretnéd, mint engem?
- Nos, téged már a születésedtől kezdve nagyon szeretlek, szóval a saját babámat is nagyon szeretném. Viszont igyekeznék nem megfeledkezni rólad.
Karjaival Harry felé csápolt, míg nem közelebb húzta magához a srácot. Átfonta kis kezeivel Harry nyakát majd megpuszilta az arcát. Szinte elolvadtam a ruhámban, ahogy néztem őket, és nem tehettem róla, akaratlanul is azt képzeltem el, ahogy a saját gyerekünk csinálja ezt vele. Ezek után, Lux magától kéredzkedett le az ölemből és futott az anyja felé, aki értetlen tekintettel nézett rá majd ránk, végül elmosolyodott, és az ölebe kapta a kislányt.
Harryhez fordultam, kinek már csak hűlt helye volt. Tekintetemmel körbe jártam a közelebb eső területekét, végül az egyik italos pultnál elhelyezkedő padsoron találtam rá a göndör hajú srácra. Kezeibe temetett arccal bámult a semmibe, lefele, és nekem nem kellett több árulkodó jel ahhoz, hogy tudjam miért vonult el. Megszakadt a szívem, ahogy ránéztem, és bár erősen küszködtem magammal és a könnyeimmel, erősebbnek bizonyultak az érzelmeim.
Egy pohár puncsot nyomott a kezembe az egyik pincér, mielőtt még oda érhettem volna a kitűzött célpontomhoz és noha nem szeretem a rózsaszín löttyöt, magammal vittem. Zayn rám mosolygott, de mikor csak intettem felé, összeráncolt szemöldökkel közelített meg. Sóhajt hallattam, mert akkor Harry mellett szerettem volna lenni. Viszont ugyanakkor nem utasíthattam vissza Őt sem.
- Valami baj van, Winter? - szemöldökét ráncolta és karjait összefonta maga előtt - Harry merre van?
- Éppen hozzá indultam - feleltem, miután megköszörültem a torkom.
- Oh, értem. Nos, gondolod, hogy lesz időd rám valamikor? - mosolygott - Régen beszéltünk, talán lenne miről.
- Persze - feleltem kissé megkésve - Ha a számod ugyanaz maradt, akkor felhívlak.
Mosolygott és biccentett majd egy ölelés után Ő visszament Liamékhez. Még egyszer Zaynre pillantottam, és már csak azt láttam, hogy nincs a kezemben az ital, ugyanis nála volt.
- Táncoljunk!
All Of Me
Ellenkezni sem volt időm, és talán nem is akartam. Azonnal felcsendültek az akkordok, és ahogy
megismertem, elmosolyodtam. Mindig is imádtam a dalt, és az, hogy élőben énekelte John, döbbenetes örömmel töltött el. Mert hogy John Legend énekelt a színpadon.
Lucy és Niall középen táncoltak, reflektor világította meg őket, valamint a színpadon éneklő, aranytorkú énekest.
Aztán ott voltunk mi, Harryvel, egymásba kapaszkodva, és a dal, ahogy szólt, Harry pedig a fülembe énekelte a sorokat, könnyeket csalt a szemembe. Minden egyes szóval, mintha egy kést szúrtak volna a szívembe, aztán megforgatták volna benne. Karjaim szorosabban fonódtak Harry dereka köré, fejemet pedig még közelebb szorítottam mellkasának. Rekedtes hangja hallatán libabőrbe burkolózott mindenem, és melegség öntött el belülről.
Eszembe jutott minden egyes pillanat, amit együtt éltünk meg, és nem kellett kétszer gondolkodnom azon, hogy Harry szándékosan akart-e most táncolni vagy csak úgy. Biztos voltam benne, hogy tervezte. Vagy ha nem is, akkor tökéletes időzítése van.
- 'Cause all of me, loves all of you. Love your curves and all your edges, all your perfect imperfections. Give your all to me, and I'll give my all to you, you're my end and my beginning, even when I lose I'm winning 'cause I give you all of me. And you give me all of you, oh. 
Lassan folytak a könnyeim, egészen addig, amíg Harry inge fel nem szívta őket. Szipogtam párat, és próbáltam nem elárulni magam, de több volt, mint valószínű, hogy leesett neki a helyzet. Karjait megszorította körülöttem, és egy halk kuncogás csapta meg füleimet.
- How many times do I have to tell you, even when you're crying you're beautiful too...
Azonnal megértettem hirtelen jött, apró nevetését. Pontosan passzolt a szöveg a jelenethez, mely csak még jobban megerősítette bennem a gondolatot, miszerint tudja, hogy elpityeredtem.
Az utána lévő szöveget, sőt, az egész dalt teljes beleéléssel énekelte, én pedig valamiért büszkeséget éreztem. Nem volt okom rá, egyszerűen csak így történt. Mosolyogtam, amikor kihagyott pár szót, mert csókokkal halmozta el a hajam, a homlokom és halántékom. Kezei fel- és le járkáltak a hátamon, majd megállapodtak a lapockáim alatt, míg arcát közelebb hozta ez enyémhez, és folytatta az éneklést. Táncolásunk, mely az ide-oda lépegetésből állt, nem maradt abba és nem is akartuk, hogy vége legyen. Pontosan illet az akkor helyzetünkhöz a zene, és ezt mindketten tudtuk.
A maga ütemében a dal is a vége felé közelített. Harry még egy utolsó szeretleket suttogott a fülembe, mielőtt kezeivel megkereste az enyémeket, eltolt magától, hogy megforgathasson, majd vissza húzott magához. Jobb tenyerét az arcomra csúsztatta és egy szerelmes csókba invitált. Akciónk végére, már mindkét keze az arcomon volt, melyre ráhelyeztem az enyémeket, és rákulcsoltam az ujjaimat az övére.
- Úgy érzem, mintha ez a mi esténk lenne, pedig ez nem éppen így van - összenevettünk kijelentésén, mert valóban igaza volt - De legalább nem vontuk magunkra mindenki figyelmét.
- Őszintén, nekem nem is kell más figyelme, a tiedén kívül.
- Nos, ez kölcsönös - ajkait mosolyra húzta, míg ujjaival a szemem alatt elkenődött sminket próbálta meg eltüntetni - Most nézd meg, elrontottad a saját sminkedet.
- Ez mind a te hibádból van.
- Ne próbáld meg rám kenni, oké? - nevetett - Vadmacska.
- Ez most hogy jött ide?
- Jelen pillanatban, egy vadmacskára hasonlítasz.
- Szegény példányt hozzám hasonlítgatod.
- Édes, ha nekem a rágózás a védjegyem, akkor neked a szemforgatás. Örökké csak a gyönyörű szemeidet forgatod. Nem félsz, hogy kiakadnak, vagy kiesnek egyszer?
Felnevettem.
- Nem. Vagy ha még is kiesnek, akkor elteheted, bekereteztetheted, és amikor csak kedved támad, azt nézegetheted, mert az már biztos, hogy nem fognak forogni.
- Hm, jó ötlet! - vigyorgott - Talán megfogadom. De egyenlőre még tartsd a helyükön őket.
Niall és Lucy családja, valamint a banda és a lányok maradtunk utoljára. Sorban gratulált nekik még utoljára mindenki, majd amolyan "most-már-mindegy" alapon, letelepedtünk, és beszélgetésbe kezdtünk. Mindenféle téma szóba jött, és valahogy nem lepődtem meg, amikor Eleanor és Louis amolyan bejelentést tettek afelől, hogy nem sokára újabb családtag érkezik köreinkbe. Észleltem már ezelőtt is, hogy Eleanor többet eszik, mint szokásosan; általában nem is eszik velünk, tekintve, hogy diétázik, fogyókúrázik vagy mit tudom én mit csinál. Aztán egyre többször hallottam róla, és láttam amint akkora adagokat eszik, mint én, vagy Niall. No meg kezdett kikerekedni minden téren, ami amúgy tökéletesen jött neki.
- Szerintem mi lassan elköszönünk... - Harry hangja csapta meg a fülem, egészen közelről.
Theo ült az ölemben, mivel Ő is részt vett a mai eseményen. Egészen gyorsan megkedveltük egymást, és alig lehetett minket ketté szedni. Legalábbis akárhányszor Niall szerette volna karjaiba venni, a kis srác egyszer sem volt hajlandó kiszállni az ölemből, emiatt pedig mindig egy öntelt, büszke mosoly kunkorodott ajkaimra. Azért az már eléggé nagy dolog, hogyha Theo elutasította a nagybátyját, akiért amúgy oda van.
- Haza vihetem magammal Theot? - egy pillanatra sem fordultam a szülei felé, mert elvesztem a a kis srácban. Egyszerűen elragadó volt - Haza jönnél velem, kis haver?
Nem vártam semmilyen reakcióra, de ahogy felálltam, kis kezeit szorosabban fonta nyakam köré; mintha sejtette volna, hogy készülök visszaadni Őt az apjának.
- Theo igazán ragaszkodó típus, de családon kívül, eddig máshoz nem ragaszkodott ennyire, mint hozzád! - mondta kedvesen Denise.
- Egyszerűen odáig vagyok a kisgyerekekért, talán érzi, hogy nem akarom bántani, vagy nem is tudom - nevettem - Nem Ő az első, aki ennyire rám tapadt. Viszont élvezem, szóval nem zavar!
Jó pár percig még csodáltam a kis srácot, aki kiköpött Niall volt. Szőke haj, hatalmas, kék szemek... ha ránéztél, előbb gondoltad, hogy Niall fia, mintsem Gregé. Össze-vissza csókolgattam puha arcocskáját, megölelgettem, majd nagy kínok között, vissza adtam a szüleinek. Szorosan az apjához bújt, majd a síri csendben, csak halk szipogást lehetett hallani.
- Aw, édes Istenem! - közelebb mentem hozzájuk, és nem kellett csalódnom, amikor megláttam azokat a bizonyos krokodil könnyeket folyni a kis fiú szeméből.
Miután nagyjából megnyugtattuk Theot, aki feltehetőleg a fáradtság miatt sírta el magát, tényleg távoztunk.
Fáradtan estünk be a házba, ahol is nem jutottunk tovább a nappalinál. Még a kabátunkat sem vettük le, nem hogy a cipőinket. Szinte egyszerre estünk le a kanapéra, mely annyiból volt jó számomra, hogy kényelmesen el tudtam helyezkedni Harry mellkasán.
- Mekkora őrjöngés lesz Eleanorék miatt.
- Vajon mekkora lett volna miattunk? - erőltetett nevetés hagyta el ajkaimat - Bár, még mindig jobban viseltem volna azt, minthogy elvesztettük őket.
- Tudom! - hangja egyből komolyabb, szomorúbb lett, és karjait szorosabban fonta körém - Lesz még esélyünk mindenre, kicsim.
- Vajon hogy vannak Daniellék? Cameron mekkorát nőhetett azóta?
- Biztosan nagyot! - hangja gyengéden csengett, mely elárulta, hogy mosolyog - Meg kellene őket látogatni majd.
- Igen - értettem egyet - Noha még mindig nem értem, hogy Dan miért nem avatta ebbe ez egészbe bele Liamet.
- Életem, nem kell ezen olyan sokat rágódni. Bizonyára azért nem mondja el neki, mert fél attól, amit Liam mondana neki, valamint attól, hogy a média rájuk ugrana. Jelenleg eléggé nagy takarásban vannak, vagy hogy is mondjam. Tehát nem zaklatják őket, és Danielle pontosan így szeretné felnevelni a kislányt.
Nem beszélt gyorsan, mindinkább hasonlított egy lassított felvételre ahogy a szavakat kiejtette. Ujjaival is hasonló lassúsággal cirógatta a karomat, és amikor felnéztem rá, mosolyognom kellett a látványra. Szemeit lehunyta, míg fejét egy kicsit hátra hajtotta a kanapé támlájára.
- Felmegyünk? - kérdeztem, mialatt elnyomtam a egy ásítást. Finoman megráztam, amikor nem reagált.
- Ha?! - felkuncogtam, aztán közelebb másztam hozzá, és egy apró csókot hintettem az arcára.
- Feljössz, vagy itt alszol?
- Itt maradsz velem!? - kérdése inkább kérlelésnek tűnt - Csak mert nélküled nem alszok, ha van arra lehetőség, hogy melletted aludjak. Bár még fürdenem is kellene menni.
- Nekem is - kuncogtam - De majd inkább reggel. Most túl fáradt vagyok bármihez is. Le kéne kapcsolni a villanyt, de én nem állok fel.
- Én sem - motyogása ásításba torkollott, én pedig újra felnevettem. Már csak ebből is látszott, hogy mennyire kimerült vagyok, pedig alig csináltam ma valamit - Bújjunk össze, és akkor kizárjuk a fényt.
- Amúgy is hozzád bújtam volna, szóval mindegy.
Ajkai felfelé kunkorodtak, szemei viszont újra lecsukódtak. Ahogy közelebb bújtam hozzá, és arcomat a nyakhajlatába fúrtam, egyből megcsapott parfümjének aromája, mely a kezdetektől ez volt.
- Holnap elmegyünk Daniellékhez, oké? - hümmögéssel válaszoltam, hogy benne vagyok az ötletbe.
Karjaimat köré fontam, és miután kiszedte kezeit a kabátból, majd segített nekem is, összefonta ujjainkat. Újból, lassan kezdte cirógatni a kézfejemet hüvelyujjával, én pedig egyre laposabbakat pislogva merültem álomba.
- Jó éjt, életem! - suttogta, és ezek voltak az utolsó szavak, amiket hallottam.
- Jó éjszakát, Hazz. 

2014. augusztus 2., szombat

99. "Tulajdonképpen apa lennék, hogyha nem történt volna mind ez."

Hey. :)


Hű-ha. 99. Fejezet, melyre azt hittem, hogy sosem kerül majd sor. Igazán nehéz volt megírnom, de végül sikerült. Pár résszel ezelőtt említettem, hogy eléggé sablonos a befejezés, de valamilyen szinten elkanyarítottam, így már bízom abban, hogy nem lesz egy totális csalódás az egész történet! :) Mindenképpen szeretném, ha az egyik történetem szomorú véget kapna, lehet, hogy ez itt fog megvalósulni, nem tudom még. Egy rész van hátra, mely után jön az Epilógus. No, de viszont ma indulunk Magyarországra, három hétre, így eléggé elképzelhető, sőt, biztos hogy Augusztus végén lesz legközelebb rész! Mondanám, hogy otthonról is töltök majd fel részeket, de az igazság az, hogy nincs befejezve a századik, és egy szép - vagy nem - lezárást szeretnék, nem pedig összecsapottat! Így elnézéseteket kérem, remélem, hogy megértitek! :) 
Ettől eltekintve, kellemes olvasást, és kalandokban gazdag nyári szünetet kívánok! Élvezzétek még ki, ami maradt, és vigyázzatok magatokra! ;) Amint hazaértünk, úgy értem, ide vissza, nekiállok a fejezetnek, és amint meg vagyok, már töltöm is fel, hogy megtudhassátok, mi fog történni főszereplőinkkel! :)♥xx.



.:: Harry szemszöge ::.

Londont hófehér takaró védte, mely gyönyörködésre méltó volt. Nem tudnám pontosan megmondani, hogy mikor volt utoljára fehér a Karácsony, noha káprázatos. Alex szinte majd' kiugrott a bőréből, amikor különböző beállások, helyzetek voltak adottak számára, hogy fotózhasson mindannak ellenére, hogy nem akart a munkájára gondolni az ünnepek alatt. Tömérdek képet készített, és én sem maradtam ki a jóból; miután kiválasztottam a legjobban sikerült képet, közzétettem a világhálón, melynek több száz rajongó örült meg. Én voltam az egyetlen, aki szünetünk eddigi napjaiban, szinte életjelet sem adott magáról; Niall folyamatosan Theoról töltött fel képeket, míg a Tomlinson família az újdonsült ikrekről, Ernestről és Dorisról pakolgatott fel híreket. Zayn és Perrie egy-egy képet osztottak meg, mely alatt leírásban közölték a világgal teendőiket, így azóta nem lehet róluk hallani. Liam és Sophia pedig nyugalmasan töltik szabad idejüket Wolverhamptonban Liam családjával.
Aztán itt voltunk mi, hatalmas pereputtyal, mely azt hiszem, nem is lehetett volna jobb. Imádtam az időt Stellával tölteni, és a gondolata - inkább tudata - annak, hogy a családja is kedvel - igaz, Wendy oda- meg vissza van értem - tudtam, hogy életem egyik legjobb Karácsonya lesz. Annak is borzasztóan örültem, hogy Anya és Robin megtalálta az aranyközéputat Stella szüleivel, és Liam sem viselkedett kívül állóan. Ha valaki ránk nézett, egy hatalmas családot láthatott bennünk, tele szeretettel és odaadással. Őszintén, sosem gondoltam volna, hogy ez bármikor megadatik nekem... újra. 
Miután Anya és Apa elváltak, valahogy nem sikerült az ilyen nagyobb ünnepeket élveznem. Természetesen nem azt mondom, hogy Robinnal nem jövök ki jól, mert imádom, nagyon jó fej és sokat segített már nekem, amiért nem lehet elég hálás neki, viszont tudni azt, hogy Apa mindabból kimarad, amit Anyuval és Gemmel megélünk, valahogy rosszul érint. Szerettem volna, ha Ő is ott van velünk, de ugyanakkor emlékeztetnem kellett magam arra, hogy neki ott van Miranda, és valószínűleg az Ő fia, és családja Apuékkal tölti az ünnepeket. Ez volt az, ami megnyugtatott. Valamint a gondolata annak, hogy miután lezajlott a Szilveszter, és egyéb, elterveztük, hogy meglátogatjuk őket Manchesterben, és ott töltünk egy hétvégét. Apa nagyon izgatott lett, csak úgy mint Stella és ez örömmel töltött el.
A tegnapi nap után pedig, amit együtt töltöttünk, lent a nappaliban, semmi nem tudta felülmúlni. Igazi, karácsonyi hangulat volt, én pedig még is azon gondolkodtam, hogy ez miként lehetséges. Úgy véltem, hogy halálosan kínos lesz minden, senki nem fog megszólalni és hogy Lana valamint Liam majd teljesen elhidegülnek tőlünk. Viszont minden másként történt. Igazából Ők ketten voltak, akik belendítették a társalgást, és tartották a frontot, mely őszintén lenyűgözött. Gemma és Stella odáig voltak egymásért, és eléggé sokat beszélgettek négyszemközt, de nem képzeltem bele sok mindent. Miről beszélhettek, ami nem tartozhatott ránk? Biztosan Gemma állapotáról volt szó, mert láthatólag lenyűgözte barátnőmet a tudata annak, hogy a nővérem állapotos.
Egy magam voltam az ágyban, amikor reggel felkeltem. Meleg volt még a lepedő és a takaró közvetlenül mellettem, mely tudatta velem, hogy Stella nem rég kelhetett fel. Igazából tippem nem volt arra, hogy miért kelt fel ennyire korán. Sosem volt egy reggel kedvelő személyiség. Aztán eszembe ötlött, hogy lehet, csak az ajándékok miatt kelt fel, hogy csekkolhassa őket, mint ahogy ittlétünk alatt tette vagy egy milliószor. Hiszem, hogy Ő izgatottabb, mint bárki más. No meg, ez lesz első, családias közös Karácsonyunk, és remélem, nem az utolsó.
Nem tudom, hogy mennyit alhattam vissza, de amikor felkeltem, és csekkoltam az időt a telefonomon, rengeteg üzenetem érkezett. Leginkább családtól, és természetesen a bandától. Az sem lepett meg, amikor haverok, és más, olyan hírességek kívántak kellemes ünnepeket, mint például Rihanna; ötletem nem volt, hogy miként volt meg neki a telefonszámom és nekem az övé, minden esetre visszaírtam mindenkinek. Ezzel elvacakoltam egy ideig.
Fittnek éreztem magam, miután lefürödtem és felöltöztem. Olyan volt, mintha majd kicsattantam volna az örömtől, és ez meg is látszott azon, ahogy ezer wattos mosolyom villogott arcomon. Leérve a nappaliba, lent találtam Anyut és Wendyt, mely megmosolyogtatott. Mindketten mosolyogva köszöntöttek, és ahogy leültem az asztalhoz, elém csúsztatták a reggelit; palacsinta volt. Nem tudom, hogy ezt azzal érdemeltem-e ki, hogy Karácsony van, de azt kaptam, amit a legjobban szerettem volna. Illetve majdnem. Azt hittem, hogy majd feszélyezve fogom magam érezni két nő társaságában, tekintve, hogy a nők általában a saját kis dolgukról beszélgetnek, de kellemeset csalódtam, amikor Wendy felőlem érdeklődött, és néhány dolognál Anyut is sikerült meglepnem. Feljött a téma is, miszerint beszéltem-e Daviddel az akkori megállapodásunkról, melyre csak a fejemet ráztam.
A megállapodás, csupán annyit fedett, hogy sosem okozok csalódást sem neki, sem a lányának. Nos, ez nem éppen jött össze, és még azóta sem sikerült megkapnom a jutalmam érte. Lehet, hogy elfelejtette, mert manapság már normálisan mosolyog rám és kezdeményez beszélgetést. De azért bevallom, hogy egy kicsit parázok.
- Örülök, hogy a családunkhoz tartozol, Harry! - hangja boldogan csengett, és erőteljesen szelte át a levegőt - Valamint az is boldoggá tesz, hogy a családod többi része ennyire közvetlen! - felelte, immáron Anyura nézve. Elmosolyodott, és végig simított Wendy hátán - Tudod, nem sok olyan barátja volt, akiben annyira megbízott volna, mint benned. Sok minden miatt tisztellek, mint embert, mint egy tinédzser fiút, még is a szereteted, amit árasztasz a lányom felé, valahogy... kiemelkedik.
Arcom valószínűleg lángba borult, mert éreztem, ahogy felmelegedik. Ó, szóval még mindig zavarba lehet hozni. Nem mondom, az idősebbeknek mindig is sikerült, főleg, ha adok a véleményükre. Viszont Wendy nem zavartatta magát, folytatta az áradozást rólam, hogy mennyire odáig van értem, és Anyuért. Szóba került Gemma és Rob is, mely eléggé meglepett, bár számíthattam volna arra, hogy nekik is ki jut a jóból. Wendy egy csodálatos nőszemély, és tényleg öröm volt megismerni. Azt hiszem, tudom honnan örökölte Stella a hangoskodást, és az őszinteséget.
- Mit terveztetek a mai napra? - érdeklődtem.
- Hm... talán először is fel kellene kelnie mindenkinek, hogy megreggelizhessenek - válaszolta Anya - Utána pedig neki állunk főzni valamit, természetesen dupla adaggal, figyelembe véve a nővéred éhségét. Ó, és esetleg süthetünk is valamit, hogyha gondoljátok. Ugyan hoztunk néhány elkészült süteményt tőlünk, de a jóból sosem elég.
Wendy bólogatott, ezzel támogatva Anya ötleteit. Azt hiszem, Ők már előre lebeszélték a dolgokat. Lassan szivárogtak le a többiek, noha szemet szúrt a dolog, hogy Stella még nem társult hozzánk. Nem akartam rosszra gondolni, elképzelhető volt, hogy csak a hátsóudvarban van, vagy meglátogatott valakit. Ha jól tudom, akkor David, a táncostársa Londonban tölti az ünnepeket a családjával, szóval meglehet, hogy ellátogatott hozzájuk. Ugyanakkor egy kicsit abszurdnak tartottam az ötletet. Szólhatott volna, hogy elmegy, vagy ilyesmi. Bár az is feltételezhető, hogy ajándékok után koslat - mely amúgy nem tudom, hogy lehetséges-e, tekintve, hogy Karácsony első napja van.
- Na, milyen az első Karácsonyt terhesen eltölteni? - nem is észleltem, hogy beszélni kezdtem, azt pedig végképp nem, hogy kinek és mit.
Gemma mögöttem állt, karjával átölelte a nyakam, és állát a fejemen támasztotta meg. Felkuncogott, majd válaszolt.
- Pompás - felelte - De amúgy ugyanolyan. Leszámítva, hogy úgy nézek ki, mint aki lenyelt egy sárgadinnyét.
- Nem ellenkezem - nevettem.
- Merre van Stell? - kérdése, melyet én már fényévekkel ezelőtt felszerettem volna tenni, egy fajta megnyugvást küldött végig rajtam, de ugyanakkor libabőrbe burkolózott testem a gondolatától annak, hogy Ő sem látta. Valamint elnézve a többiek tekintetét, Ők sem találkoztak vele.
- Tulajdonképpen reggel olyan hat óra fele találkoztam vele idelent - mesélte Liam - Innivalóért jöttem le. Nem tűnt fáradtnak, mind inkább fittnek, és mosolygósnak. Meg is ölelt, mielőtt elment volna. De tekintve, hogy alig voltam ébren, nem érdeklődtem, hogy hova megy vagy, hogy miért van fent ilyen korán.
- Tehát alapvetően elment a házból - hangom elvékonyodott ahogy eszembe ötlött a gondolat hogy megcsúszhat az autóval egy jeges úton - Miért nem tud szólni, mielőtt elmegy valahova?
Nem voltam nyugodt, de mérges sem. Mindinkább aggódtam azért, hogy egyben hazaérjen. Utána talán számon kérem, hogy miként gondolta ezt az egészet. Én azt hittem, hogy az első karácsonyi reggelen, amikor majd felkelek, ott lesz mellettem, és kettesben töltjük a nap nagy részét, aztán lemegyünk a többiekhez. Nos, ez a mai nap nem így történt.
- Alex, a telefonod legközelebb halkítsd le vagy hordozd magaddal! - nyűgös hangra kaptuk fel a fejünket, és már majdnem elhitettem magammal, hogy Stella az, csakhogy Lana jelent meg egy túlméretezett pólóban, és fekete cicanadrágban.
Átnyújtotta az újonnan zenélni kezdő készüléket barátjának, majd egy egyszerű mozdulattal az ölébe ült. Köszöntött minket is, majd Alexhez bújt aki átölelte és fogadta a hívást. Reménykedtem abban, hogy a húgával beszél.
- Kristen? - hangja meglepődött volt, és őszintén én is elkerekedett szemekkel néztem fel a tányéromból - Szentséges Isten. Mikor? Vele vagy? Mi van? Mióta? Krisztusom! Pár perc és ott vagyok. Úgy értem, ott vagyunk!
Idegesen csapta le a telefont. Kezeivel közelebb húzta magához Lanát, akit ugyan váratlanul ért de átölelte. Szipogást hallatott, én pedig sejtettem, hogy valami történt. Méghozzá azt is, hogy kivel. Viszont mozdulatlanná váltam, mint ahogy mindenki. Wendy telefonja csörrent meg ekkor, ki szívéhez kapva, őrült sebességgel kezdett a készülék után kutatni. Mivel velem szemben ült, tökéletesen láttam, ahogy egyre jobban könnyesednek a szemei, aztán szinte felugorva távozott a konyhából. David azonnal utána sietett.
Alex azt mondta a telefonba, hogy pár perc és ott leszünk... valahol. Feltehetőleg a kórházban. Az egyetlen, ahova vihették, az a St. James utcában van; az egyik legnagyobb kórház, ahol Dr. Smith is dolgozik.
Azonnal felpattantam, és hiszem, hogy senki nem értett semmit a helyzetből. Alex a barátnője vállán sírt, Wendy kiáltozva lökdöste arrébb férjét, hogy minél előbb kiérjen az ajtón, én pedig mérhetetlen aggodalommal és dühvel téptem fel a Range Roverem ajtaját.
Komolyan, ennél jobb Karácsonyom, még sosem volt!
Nem sikerült azonnal beindítanom a kocsit. Jó néhányszor beleütöttem a kormányba és erőszakos rúgásokat mértem a pedálokra a lábamnál. Társaságom akadt, Lana és Alex személyében.
- Szóltam Gemmának, hogy jöjjenek külön autóval, és lassan, tekintve az állapotára. Robin velük maradt. Viszont Anne, Wendyvel és Daviddel ment.
Összeszorított fogakkal bólintottam. Az érdekelt a legkevésbé, hogy mi lesz a többiekkel, vagy mihez kezdenek a következő percekben. Oda kellett érnem a kórházba, de mivel akkor már nem csak a saját életemért voltam felelős, egy kissé visszavettem a vagány stílusból. Betartottam minden rendőrlámpai szabályt, noha nem vártam meg, míg sárgáról átvált zöldre a fény, avagy még a sárgán átmentem a piros előtt. Nem segített az sem, hogy Alex hirtelen egy puhány alakká változott, és itatta az egereket, még ha csak szipogott is. Valahogy nem bírtam elviselni akkor.
Pontosan Davidék kocsija után parkoltam le, majd átdobva Lana kezébe a kocsikulcsot az épület felé rontottam. Volt pár fotós, ugyan megbújva, de ott volt. Nem érdekeltek, egyszerűen csak be kellett jutnom.
Szerencsésen beértem Anyuékat; éppen akkor mondták el, hogy merre találjuk a kórtermet, ahová átfogják szállítani. Még műtét alatt volt.
A szívem kihagyott egy ütemet, majd egy idióta ütemre váltott, és csak dörömbölt. Tenyereim izzadtak, és remegtek akárcsak a lábaim. Anyu mellém lépett, majd átkarolt a derekamnál. Miután elértünk a liftig, megvártuk, amíg Stella szülei is oda érnek, és együtt mentünk fel a még üres szobához. Folyamatosan azzal nyugtatgattam magam, hogy nem történhet már ennél rosszabb, de akkor eszemben sem volt a gondolata annak, amit tartogathat még a számunkra az orvos.

**

Egy óra is biztosan eltelhetett, én pedig már majdnem azon voltam, hogy kitépem szálanként a hajam. Az idegesség, olyan szinten úrrá lett rajtam, hogy vagy ötször megmásztam az emeletet, ha nem többször, hogy a büféből kávét vehessek. Az volt az egyetlen folyadék, amely néhány óráig lenyugtatta az idegrendszerem. Majd végül, amikor már újra leléptem volna, egy orvos közelített meg minket; közelebb érve, tisztán kivehető volt Dr. Smith.
- Jó napot kívánok! - köszöntötte a többieket, hiszen én éppenséggel a lift ajtóban álltam. 
Szóval, arra a döntésre jutva, hogy már elindultam, nem fogok visszafordulni, inkább egy újabb adag kávét szerzek be. Szándékosan indultam el a büféhez, mert tudtam, hogy nem lennék képes őrjöngés mentesen végig hallgatni az orvos magyarázását. Noha mindennél jobban szerettem volna tudni, hogy mi a helyzet, nem tudtam ott állni a többiekkel és árgus szemekkel figyelni az orvost. 
Mikor sorra kerültem, a büfés nő, már meg sem kérdezte, hogy mit szeretnék, csak a kezembe nyomta a gőzölgő poharat. Elmosolyodtam, majd egy biccentéssel köszöntem meg, és fizettem ki. Lassan kortyolgattam a forró löttyöt, míg nem fel értem az emeletre. Wendyn, Daviden és Alexen kívül, mindenki kint ült a váróban. Minden bizonnyal a szobában voltak
- Mr. Styles, ha van egy szabad perce... - Dr. Smith hangjára megfordultam. 
Pontosan mögöttem állt, pár méterrel azért távolabb. Lehúztam a maradék koffeint majd a közeli kukába dobtam a poharat, és követtem az orvost. Halványlila gőzöm nem volt, hogy miről akar velem beszélni. 
- Ha már itt vagyok, elmondaná, hogy mi történt a barátnőmmel? 
- Természetesen- felelte automatikusan, míg Ő helyet foglalt a saját székében, az íróasztal mögött, én pedig a vele szemben lévő széken helyezkedtem el - Baleset történt a főúton, körülbelül úgy egy két és fél órája. Ms. Winter... úgy értem, Stella, abban a kocsiban ült, amely teljesen megrongálódott. Először két oldalról csúsztak neki az autók, mely már magában is borzasztó. Végső döfésként elölről is egy nagyobb, családi autó csapódott az Ő járművébe. Az ablak, amely teljesen betört rá esett, emiatt az arca roncsolódott, de nem veszélyesen. A jobb csuklója teljesen rongálódott; eltörött, valamint két-három borda is megrepedt és törött. Visszatérve a csuklóra, ez a testrésze már többször is volt gipszben, ezért a gyógyulása hosszabb lesz, mint átlagosan lenne. Jelenleg altatás alatt van, mert hatalmas fájdalmai lennének tekintve hogy eléggé összenyomódott a három kocsi által. Viszonylag sok vért vesztett és egy kisebb agyrázkódás is esetleges. Ezt akkor tudjuk igazán megvizsgálni, amikor ébren lesz. 
- Szóval... - hangom elveszett, és uralkodnom kellett magamon, hogy ne gyengüljek el - Ez minden, ami történt? 
- Nem. Természetesen, nem. Van itt még egy gondunk, de nem tudom, hogy Ön mennyire tud erről. A karambol miatt egy életet vesztettünk el. Illetve, kettő életet. 
Leizzadtam, a kezeim remegni kezdtek és elnyílt ajkakkal bámultam az orvosra. Mi van? 
- Azt hiszem, erről csak Stella tudott... elképzelhető, hogy az ünnepekre tartotta a bejelentést. Részvétem, Harry! - pár percet várt, majd újra szólt - Ha gondolod, bemehetsz hozzá. Nem garantálom, hogy ébren lesz, de bármi megtörténhet. Egy, amire mindenképpen kell, hogy figyelmeztesselek, azaz, hogy ne rohanj neki túl sok információval. Jobb lenne, ha egyáltalán nem mondanál neki semmit. Hagyd, hogy Ő mondja el. Igaz, ez egy kisebb trauma számára. Elnézést, nagy trauma számára, tehát idő is telhet abba, mire összeszedi magát, és beszélni tud róla. 
Nagyokat nyeltem, és bólogattam. Valahogy nem hittem el a szavakat. Lehetetlen lenne, hogy Ő... jesszus. Bele gondolni is félelmetes, de ugyanakkor csodálatos. 
- Um. Köszönöm, hogy elmondta. Én, erm, azt hiszem, most megyek. További jó munkát és kellemes ünnepeket, doktor úr. 
- Köszönöm! - felelte félmosollyal - A legjobbakat a jövőben, Mr. Styles! 
Biccentettem felé, és mint akit éppen az igazgató büntetett meg, leszegett fejjel léptem ki az irodából. Összegezve mindent, ha ez nem történt volna meg, akkor... nos, az biztos, hogy minden más lenne. Tulajdonképpen apa lennék, hogyha nem történt volna mind ez. 
A francba is!