2014. augusztus 2., szombat

99. "Tulajdonképpen apa lennék, hogyha nem történt volna mind ez."

Hey. :)


Hű-ha. 99. Fejezet, melyre azt hittem, hogy sosem kerül majd sor. Igazán nehéz volt megírnom, de végül sikerült. Pár résszel ezelőtt említettem, hogy eléggé sablonos a befejezés, de valamilyen szinten elkanyarítottam, így már bízom abban, hogy nem lesz egy totális csalódás az egész történet! :) Mindenképpen szeretném, ha az egyik történetem szomorú véget kapna, lehet, hogy ez itt fog megvalósulni, nem tudom még. Egy rész van hátra, mely után jön az Epilógus. No, de viszont ma indulunk Magyarországra, három hétre, így eléggé elképzelhető, sőt, biztos hogy Augusztus végén lesz legközelebb rész! Mondanám, hogy otthonról is töltök majd fel részeket, de az igazság az, hogy nincs befejezve a századik, és egy szép - vagy nem - lezárást szeretnék, nem pedig összecsapottat! Így elnézéseteket kérem, remélem, hogy megértitek! :) 
Ettől eltekintve, kellemes olvasást, és kalandokban gazdag nyári szünetet kívánok! Élvezzétek még ki, ami maradt, és vigyázzatok magatokra! ;) Amint hazaértünk, úgy értem, ide vissza, nekiállok a fejezetnek, és amint meg vagyok, már töltöm is fel, hogy megtudhassátok, mi fog történni főszereplőinkkel! :)♥xx.



.:: Harry szemszöge ::.

Londont hófehér takaró védte, mely gyönyörködésre méltó volt. Nem tudnám pontosan megmondani, hogy mikor volt utoljára fehér a Karácsony, noha káprázatos. Alex szinte majd' kiugrott a bőréből, amikor különböző beállások, helyzetek voltak adottak számára, hogy fotózhasson mindannak ellenére, hogy nem akart a munkájára gondolni az ünnepek alatt. Tömérdek képet készített, és én sem maradtam ki a jóból; miután kiválasztottam a legjobban sikerült képet, közzétettem a világhálón, melynek több száz rajongó örült meg. Én voltam az egyetlen, aki szünetünk eddigi napjaiban, szinte életjelet sem adott magáról; Niall folyamatosan Theoról töltött fel képeket, míg a Tomlinson família az újdonsült ikrekről, Ernestről és Dorisról pakolgatott fel híreket. Zayn és Perrie egy-egy képet osztottak meg, mely alatt leírásban közölték a világgal teendőiket, így azóta nem lehet róluk hallani. Liam és Sophia pedig nyugalmasan töltik szabad idejüket Wolverhamptonban Liam családjával.
Aztán itt voltunk mi, hatalmas pereputtyal, mely azt hiszem, nem is lehetett volna jobb. Imádtam az időt Stellával tölteni, és a gondolata - inkább tudata - annak, hogy a családja is kedvel - igaz, Wendy oda- meg vissza van értem - tudtam, hogy életem egyik legjobb Karácsonya lesz. Annak is borzasztóan örültem, hogy Anya és Robin megtalálta az aranyközéputat Stella szüleivel, és Liam sem viselkedett kívül állóan. Ha valaki ránk nézett, egy hatalmas családot láthatott bennünk, tele szeretettel és odaadással. Őszintén, sosem gondoltam volna, hogy ez bármikor megadatik nekem... újra. 
Miután Anya és Apa elváltak, valahogy nem sikerült az ilyen nagyobb ünnepeket élveznem. Természetesen nem azt mondom, hogy Robinnal nem jövök ki jól, mert imádom, nagyon jó fej és sokat segített már nekem, amiért nem lehet elég hálás neki, viszont tudni azt, hogy Apa mindabból kimarad, amit Anyuval és Gemmel megélünk, valahogy rosszul érint. Szerettem volna, ha Ő is ott van velünk, de ugyanakkor emlékeztetnem kellett magam arra, hogy neki ott van Miranda, és valószínűleg az Ő fia, és családja Apuékkal tölti az ünnepeket. Ez volt az, ami megnyugtatott. Valamint a gondolata annak, hogy miután lezajlott a Szilveszter, és egyéb, elterveztük, hogy meglátogatjuk őket Manchesterben, és ott töltünk egy hétvégét. Apa nagyon izgatott lett, csak úgy mint Stella és ez örömmel töltött el.
A tegnapi nap után pedig, amit együtt töltöttünk, lent a nappaliban, semmi nem tudta felülmúlni. Igazi, karácsonyi hangulat volt, én pedig még is azon gondolkodtam, hogy ez miként lehetséges. Úgy véltem, hogy halálosan kínos lesz minden, senki nem fog megszólalni és hogy Lana valamint Liam majd teljesen elhidegülnek tőlünk. Viszont minden másként történt. Igazából Ők ketten voltak, akik belendítették a társalgást, és tartották a frontot, mely őszintén lenyűgözött. Gemma és Stella odáig voltak egymásért, és eléggé sokat beszélgettek négyszemközt, de nem képzeltem bele sok mindent. Miről beszélhettek, ami nem tartozhatott ránk? Biztosan Gemma állapotáról volt szó, mert láthatólag lenyűgözte barátnőmet a tudata annak, hogy a nővérem állapotos.
Egy magam voltam az ágyban, amikor reggel felkeltem. Meleg volt még a lepedő és a takaró közvetlenül mellettem, mely tudatta velem, hogy Stella nem rég kelhetett fel. Igazából tippem nem volt arra, hogy miért kelt fel ennyire korán. Sosem volt egy reggel kedvelő személyiség. Aztán eszembe ötlött, hogy lehet, csak az ajándékok miatt kelt fel, hogy csekkolhassa őket, mint ahogy ittlétünk alatt tette vagy egy milliószor. Hiszem, hogy Ő izgatottabb, mint bárki más. No meg, ez lesz első, családias közös Karácsonyunk, és remélem, nem az utolsó.
Nem tudom, hogy mennyit alhattam vissza, de amikor felkeltem, és csekkoltam az időt a telefonomon, rengeteg üzenetem érkezett. Leginkább családtól, és természetesen a bandától. Az sem lepett meg, amikor haverok, és más, olyan hírességek kívántak kellemes ünnepeket, mint például Rihanna; ötletem nem volt, hogy miként volt meg neki a telefonszámom és nekem az övé, minden esetre visszaírtam mindenkinek. Ezzel elvacakoltam egy ideig.
Fittnek éreztem magam, miután lefürödtem és felöltöztem. Olyan volt, mintha majd kicsattantam volna az örömtől, és ez meg is látszott azon, ahogy ezer wattos mosolyom villogott arcomon. Leérve a nappaliba, lent találtam Anyut és Wendyt, mely megmosolyogtatott. Mindketten mosolyogva köszöntöttek, és ahogy leültem az asztalhoz, elém csúsztatták a reggelit; palacsinta volt. Nem tudom, hogy ezt azzal érdemeltem-e ki, hogy Karácsony van, de azt kaptam, amit a legjobban szerettem volna. Illetve majdnem. Azt hittem, hogy majd feszélyezve fogom magam érezni két nő társaságában, tekintve, hogy a nők általában a saját kis dolgukról beszélgetnek, de kellemeset csalódtam, amikor Wendy felőlem érdeklődött, és néhány dolognál Anyut is sikerült meglepnem. Feljött a téma is, miszerint beszéltem-e Daviddel az akkori megállapodásunkról, melyre csak a fejemet ráztam.
A megállapodás, csupán annyit fedett, hogy sosem okozok csalódást sem neki, sem a lányának. Nos, ez nem éppen jött össze, és még azóta sem sikerült megkapnom a jutalmam érte. Lehet, hogy elfelejtette, mert manapság már normálisan mosolyog rám és kezdeményez beszélgetést. De azért bevallom, hogy egy kicsit parázok.
- Örülök, hogy a családunkhoz tartozol, Harry! - hangja boldogan csengett, és erőteljesen szelte át a levegőt - Valamint az is boldoggá tesz, hogy a családod többi része ennyire közvetlen! - felelte, immáron Anyura nézve. Elmosolyodott, és végig simított Wendy hátán - Tudod, nem sok olyan barátja volt, akiben annyira megbízott volna, mint benned. Sok minden miatt tisztellek, mint embert, mint egy tinédzser fiút, még is a szereteted, amit árasztasz a lányom felé, valahogy... kiemelkedik.
Arcom valószínűleg lángba borult, mert éreztem, ahogy felmelegedik. Ó, szóval még mindig zavarba lehet hozni. Nem mondom, az idősebbeknek mindig is sikerült, főleg, ha adok a véleményükre. Viszont Wendy nem zavartatta magát, folytatta az áradozást rólam, hogy mennyire odáig van értem, és Anyuért. Szóba került Gemma és Rob is, mely eléggé meglepett, bár számíthattam volna arra, hogy nekik is ki jut a jóból. Wendy egy csodálatos nőszemély, és tényleg öröm volt megismerni. Azt hiszem, tudom honnan örökölte Stella a hangoskodást, és az őszinteséget.
- Mit terveztetek a mai napra? - érdeklődtem.
- Hm... talán először is fel kellene kelnie mindenkinek, hogy megreggelizhessenek - válaszolta Anya - Utána pedig neki állunk főzni valamit, természetesen dupla adaggal, figyelembe véve a nővéred éhségét. Ó, és esetleg süthetünk is valamit, hogyha gondoljátok. Ugyan hoztunk néhány elkészült süteményt tőlünk, de a jóból sosem elég.
Wendy bólogatott, ezzel támogatva Anya ötleteit. Azt hiszem, Ők már előre lebeszélték a dolgokat. Lassan szivárogtak le a többiek, noha szemet szúrt a dolog, hogy Stella még nem társult hozzánk. Nem akartam rosszra gondolni, elképzelhető volt, hogy csak a hátsóudvarban van, vagy meglátogatott valakit. Ha jól tudom, akkor David, a táncostársa Londonban tölti az ünnepeket a családjával, szóval meglehet, hogy ellátogatott hozzájuk. Ugyanakkor egy kicsit abszurdnak tartottam az ötletet. Szólhatott volna, hogy elmegy, vagy ilyesmi. Bár az is feltételezhető, hogy ajándékok után koslat - mely amúgy nem tudom, hogy lehetséges-e, tekintve, hogy Karácsony első napja van.
- Na, milyen az első Karácsonyt terhesen eltölteni? - nem is észleltem, hogy beszélni kezdtem, azt pedig végképp nem, hogy kinek és mit.
Gemma mögöttem állt, karjával átölelte a nyakam, és állát a fejemen támasztotta meg. Felkuncogott, majd válaszolt.
- Pompás - felelte - De amúgy ugyanolyan. Leszámítva, hogy úgy nézek ki, mint aki lenyelt egy sárgadinnyét.
- Nem ellenkezem - nevettem.
- Merre van Stell? - kérdése, melyet én már fényévekkel ezelőtt felszerettem volna tenni, egy fajta megnyugvást küldött végig rajtam, de ugyanakkor libabőrbe burkolózott testem a gondolatától annak, hogy Ő sem látta. Valamint elnézve a többiek tekintetét, Ők sem találkoztak vele.
- Tulajdonképpen reggel olyan hat óra fele találkoztam vele idelent - mesélte Liam - Innivalóért jöttem le. Nem tűnt fáradtnak, mind inkább fittnek, és mosolygósnak. Meg is ölelt, mielőtt elment volna. De tekintve, hogy alig voltam ébren, nem érdeklődtem, hogy hova megy vagy, hogy miért van fent ilyen korán.
- Tehát alapvetően elment a házból - hangom elvékonyodott ahogy eszembe ötlött a gondolat hogy megcsúszhat az autóval egy jeges úton - Miért nem tud szólni, mielőtt elmegy valahova?
Nem voltam nyugodt, de mérges sem. Mindinkább aggódtam azért, hogy egyben hazaérjen. Utána talán számon kérem, hogy miként gondolta ezt az egészet. Én azt hittem, hogy az első karácsonyi reggelen, amikor majd felkelek, ott lesz mellettem, és kettesben töltjük a nap nagy részét, aztán lemegyünk a többiekhez. Nos, ez a mai nap nem így történt.
- Alex, a telefonod legközelebb halkítsd le vagy hordozd magaddal! - nyűgös hangra kaptuk fel a fejünket, és már majdnem elhitettem magammal, hogy Stella az, csakhogy Lana jelent meg egy túlméretezett pólóban, és fekete cicanadrágban.
Átnyújtotta az újonnan zenélni kezdő készüléket barátjának, majd egy egyszerű mozdulattal az ölébe ült. Köszöntött minket is, majd Alexhez bújt aki átölelte és fogadta a hívást. Reménykedtem abban, hogy a húgával beszél.
- Kristen? - hangja meglepődött volt, és őszintén én is elkerekedett szemekkel néztem fel a tányéromból - Szentséges Isten. Mikor? Vele vagy? Mi van? Mióta? Krisztusom! Pár perc és ott vagyok. Úgy értem, ott vagyunk!
Idegesen csapta le a telefont. Kezeivel közelebb húzta magához Lanát, akit ugyan váratlanul ért de átölelte. Szipogást hallatott, én pedig sejtettem, hogy valami történt. Méghozzá azt is, hogy kivel. Viszont mozdulatlanná váltam, mint ahogy mindenki. Wendy telefonja csörrent meg ekkor, ki szívéhez kapva, őrült sebességgel kezdett a készülék után kutatni. Mivel velem szemben ült, tökéletesen láttam, ahogy egyre jobban könnyesednek a szemei, aztán szinte felugorva távozott a konyhából. David azonnal utána sietett.
Alex azt mondta a telefonba, hogy pár perc és ott leszünk... valahol. Feltehetőleg a kórházban. Az egyetlen, ahova vihették, az a St. James utcában van; az egyik legnagyobb kórház, ahol Dr. Smith is dolgozik.
Azonnal felpattantam, és hiszem, hogy senki nem értett semmit a helyzetből. Alex a barátnője vállán sírt, Wendy kiáltozva lökdöste arrébb férjét, hogy minél előbb kiérjen az ajtón, én pedig mérhetetlen aggodalommal és dühvel téptem fel a Range Roverem ajtaját.
Komolyan, ennél jobb Karácsonyom, még sosem volt!
Nem sikerült azonnal beindítanom a kocsit. Jó néhányszor beleütöttem a kormányba és erőszakos rúgásokat mértem a pedálokra a lábamnál. Társaságom akadt, Lana és Alex személyében.
- Szóltam Gemmának, hogy jöjjenek külön autóval, és lassan, tekintve az állapotára. Robin velük maradt. Viszont Anne, Wendyvel és Daviddel ment.
Összeszorított fogakkal bólintottam. Az érdekelt a legkevésbé, hogy mi lesz a többiekkel, vagy mihez kezdenek a következő percekben. Oda kellett érnem a kórházba, de mivel akkor már nem csak a saját életemért voltam felelős, egy kissé visszavettem a vagány stílusból. Betartottam minden rendőrlámpai szabályt, noha nem vártam meg, míg sárgáról átvált zöldre a fény, avagy még a sárgán átmentem a piros előtt. Nem segített az sem, hogy Alex hirtelen egy puhány alakká változott, és itatta az egereket, még ha csak szipogott is. Valahogy nem bírtam elviselni akkor.
Pontosan Davidék kocsija után parkoltam le, majd átdobva Lana kezébe a kocsikulcsot az épület felé rontottam. Volt pár fotós, ugyan megbújva, de ott volt. Nem érdekeltek, egyszerűen csak be kellett jutnom.
Szerencsésen beértem Anyuékat; éppen akkor mondták el, hogy merre találjuk a kórtermet, ahová átfogják szállítani. Még műtét alatt volt.
A szívem kihagyott egy ütemet, majd egy idióta ütemre váltott, és csak dörömbölt. Tenyereim izzadtak, és remegtek akárcsak a lábaim. Anyu mellém lépett, majd átkarolt a derekamnál. Miután elértünk a liftig, megvártuk, amíg Stella szülei is oda érnek, és együtt mentünk fel a még üres szobához. Folyamatosan azzal nyugtatgattam magam, hogy nem történhet már ennél rosszabb, de akkor eszemben sem volt a gondolata annak, amit tartogathat még a számunkra az orvos.

**

Egy óra is biztosan eltelhetett, én pedig már majdnem azon voltam, hogy kitépem szálanként a hajam. Az idegesség, olyan szinten úrrá lett rajtam, hogy vagy ötször megmásztam az emeletet, ha nem többször, hogy a büféből kávét vehessek. Az volt az egyetlen folyadék, amely néhány óráig lenyugtatta az idegrendszerem. Majd végül, amikor már újra leléptem volna, egy orvos közelített meg minket; közelebb érve, tisztán kivehető volt Dr. Smith.
- Jó napot kívánok! - köszöntötte a többieket, hiszen én éppenséggel a lift ajtóban álltam. 
Szóval, arra a döntésre jutva, hogy már elindultam, nem fogok visszafordulni, inkább egy újabb adag kávét szerzek be. Szándékosan indultam el a büféhez, mert tudtam, hogy nem lennék képes őrjöngés mentesen végig hallgatni az orvos magyarázását. Noha mindennél jobban szerettem volna tudni, hogy mi a helyzet, nem tudtam ott állni a többiekkel és árgus szemekkel figyelni az orvost. 
Mikor sorra kerültem, a büfés nő, már meg sem kérdezte, hogy mit szeretnék, csak a kezembe nyomta a gőzölgő poharat. Elmosolyodtam, majd egy biccentéssel köszöntem meg, és fizettem ki. Lassan kortyolgattam a forró löttyöt, míg nem fel értem az emeletre. Wendyn, Daviden és Alexen kívül, mindenki kint ült a váróban. Minden bizonnyal a szobában voltak
- Mr. Styles, ha van egy szabad perce... - Dr. Smith hangjára megfordultam. 
Pontosan mögöttem állt, pár méterrel azért távolabb. Lehúztam a maradék koffeint majd a közeli kukába dobtam a poharat, és követtem az orvost. Halványlila gőzöm nem volt, hogy miről akar velem beszélni. 
- Ha már itt vagyok, elmondaná, hogy mi történt a barátnőmmel? 
- Természetesen- felelte automatikusan, míg Ő helyet foglalt a saját székében, az íróasztal mögött, én pedig a vele szemben lévő széken helyezkedtem el - Baleset történt a főúton, körülbelül úgy egy két és fél órája. Ms. Winter... úgy értem, Stella, abban a kocsiban ült, amely teljesen megrongálódott. Először két oldalról csúsztak neki az autók, mely már magában is borzasztó. Végső döfésként elölről is egy nagyobb, családi autó csapódott az Ő járművébe. Az ablak, amely teljesen betört rá esett, emiatt az arca roncsolódott, de nem veszélyesen. A jobb csuklója teljesen rongálódott; eltörött, valamint két-három borda is megrepedt és törött. Visszatérve a csuklóra, ez a testrésze már többször is volt gipszben, ezért a gyógyulása hosszabb lesz, mint átlagosan lenne. Jelenleg altatás alatt van, mert hatalmas fájdalmai lennének tekintve hogy eléggé összenyomódott a három kocsi által. Viszonylag sok vért vesztett és egy kisebb agyrázkódás is esetleges. Ezt akkor tudjuk igazán megvizsgálni, amikor ébren lesz. 
- Szóval... - hangom elveszett, és uralkodnom kellett magamon, hogy ne gyengüljek el - Ez minden, ami történt? 
- Nem. Természetesen, nem. Van itt még egy gondunk, de nem tudom, hogy Ön mennyire tud erről. A karambol miatt egy életet vesztettünk el. Illetve, kettő életet. 
Leizzadtam, a kezeim remegni kezdtek és elnyílt ajkakkal bámultam az orvosra. Mi van? 
- Azt hiszem, erről csak Stella tudott... elképzelhető, hogy az ünnepekre tartotta a bejelentést. Részvétem, Harry! - pár percet várt, majd újra szólt - Ha gondolod, bemehetsz hozzá. Nem garantálom, hogy ébren lesz, de bármi megtörténhet. Egy, amire mindenképpen kell, hogy figyelmeztesselek, azaz, hogy ne rohanj neki túl sok információval. Jobb lenne, ha egyáltalán nem mondanál neki semmit. Hagyd, hogy Ő mondja el. Igaz, ez egy kisebb trauma számára. Elnézést, nagy trauma számára, tehát idő is telhet abba, mire összeszedi magát, és beszélni tud róla. 
Nagyokat nyeltem, és bólogattam. Valahogy nem hittem el a szavakat. Lehetetlen lenne, hogy Ő... jesszus. Bele gondolni is félelmetes, de ugyanakkor csodálatos. 
- Um. Köszönöm, hogy elmondta. Én, erm, azt hiszem, most megyek. További jó munkát és kellemes ünnepeket, doktor úr. 
- Köszönöm! - felelte félmosollyal - A legjobbakat a jövőben, Mr. Styles! 
Biccentettem felé, és mint akit éppen az igazgató büntetett meg, leszegett fejjel léptem ki az irodából. Összegezve mindent, ha ez nem történt volna meg, akkor... nos, az biztos, hogy minden más lenne. Tulajdonképpen apa lennék, hogyha nem történt volna mind ez. 
A francba is! 

3 megjegyzés:

  1. Annyira, de annyira nem szeretném, hogy szomorú vége legyen. Kérlek. Hisz nem szenvedtek ők ketten még eleget?! Ne tedd ezt velük, pls.

    VálaszTörlés
  2. Sziaa:) Sophie egyetertek veled en se szeretnem ha olyan lenne a befejezese h pl.megbolondul Stella vagy szakitanak Harryvel vagy rosszabbik esetbe meghal :(( ne tedd ezt velunk konyorgom..

    VálaszTörlés
  3. Mikor lesz az új rész? Már annyiraaaa várom!!! <3

    VálaszTörlés