2014. szeptember 14., vasárnap

Utószó.

A B O U T  T H E  S T O R Y

Hihetetlen számomra, hogy életem legelső blogját a napokban fejeztem be, hiszen tisztán emlékszem azokra a napokra, amikor kiakadtam, és abba szerettem volna hagyni az egészet. Viszont valamiért nem ment. Ekkor inkább hagytam állni az egészet, és no lám, 100 kerek fejezettel, és egy Epilógussal befejeztem az első olyan történetet, amit saját magam találtam ki. 
Noha tudom, hogy borzalmasan sablon történet volt, hiszen a Winter család gazdag volt, Katie Nelson pedig mint kiderült gonosz, és egy hatalmas One Direction fan, míg Stella nem igazán volt oda értünk. Majd hogy David Winter Angliában kap munkát, mint a One Direction másodmenedzsmentje, valamint hogy Stella közeli barátságot ápol Eleanor Calderrel és Danielle Peazerrel azt hiszem eléggé alap ötlet. Aztán egyre több csavart tettem a történetbe, míg nem teljesen össze nem kuszálódott a sztori. Bevallom, hogy néha én magam sem tudtam, hogy mi a fene történt az előző részekbe, így újra kellett olvasnom, de szerintem eléggé megállapodott a történet a vége felé, nem de? 
Próbáltam Stellából egy erős, kitartó, hiper-szuper vagány csajt faragni, akit ha elöntenek az érzelmei, akkor nincs megállás, és remélem, hogy ez összejött. Harry... különösebben nem volt célpontom, hogy milyen legyen, Ő csak úgy jött. Volt jó néhány részben féltékeny, de ezt egyensúlyba hozta a szeretetével, amit a lány iránt érzett. Személy szerint imádtam írni a történetüket, mert mindig volt valami, ami hozzám egészen közel állt. 
Rengeteg plusz szereplő kapott helyet a történetben, mint például Justin Bieber és a Jedward. Nem terveztem, hogy beleírom őket, egyszerűen nem volt ihletem, hogy mit írhatnék, és voálá, egyszer csak feltűntek. Tudom, hogy néha kavalkád volt, és lehet, hogy nem értettetek egy pár részt én megpróbáltam minden tőlem telhetőt megtenni, hiszen eléggé nehéz volt úgy írnom - és még mindig - hogy az iskolában az angolt várják el - tekintve hogy nem értenék meg a magyart - itthon pedig várnak rám a blogok, amelyekbe új részt kell hoznom, természetesen magyarul.
Összegében, azt hiszem, eléggé erős befejezése lett a sztorinak, noha nem olyan, amit először szerettem volna, de nem bánom.

D E A R  R E A D E R S

Először is: imádlak mindannyiótokat! Nélkületek nem tudtam volna befejezni a történetet, ezért hatalmas köszönettel tartozom nektek! Ugyan néha hiányzott, hogy nem írtok, viszont észleltem, hogy amikor oda tettem magam, és pöpec részt adtam ki a kezeim közül, megbolondultatok - természetesen jó értelemben - és csak úgy írtátok, amit éreztetek, gondoltatok! 
Ugyancsak köszönettel tartozom a sok-sok díjért, amelyekkel elleptétek a blogot, a dicsérő véleményeitekkel, és pipálásaitokkal a részek alján. Azt hiszem, mondhatom azt, hogy ez egy csapat munka volt köztünk, hiszen ha ti nem vagytok, akkor nem lett volna értelme folytatnom, ha pedig én nem lettem volna, akkor nem írnám ma nektek az utószót.
Néha nem értettem, hogy miért iratkoztatok le, de aztán megleptetek, amikor plusz kettő-három olvasó is jött egyszerre, és végül 95 rendszeres olvasóval zártuk az egészet. ((2014. Szeptember 13.))

A  F E W  I N F O R M A T I O N

Az oldalmegjelenítések száma országonként néhány helyen meglepett, hiszen sosem gondoltam volna, hogy
majd Oroszországban vagy Brazíliában kerül szemlére a történetem!
  • 95 rendszeres olvasó
  • 147, 721 oldalmegtekintés 2014. Szeptember 13.
  • 28 díj
  • 619 közzétett megjegyzés 
  • plusz 120 oldalmegtekintés a mai napon
  • a legelső rész 2012. 10. 22.én került fel
Ha bármilyen kérdésetek lenne a történetet illetően, vagy nem a történetet illetően, akkor bármikor megtaláltok itt, és a másik kettő blogomon is, hiszen azok még üzemelnek! Oh, és az elérhetőségeknél megtaláljátok az e-mail címem, a twitter nevem, sőt még ask-on kérdezhettek bármit! Hm, mielőtt még elfelejteném, gondolkodtam azon, hogy ha lesz kedvem, akkor hoznék nektek pár ráadás részt. Mit gondoltok erről? Szeretnétek? Ha van bármilyen ötletetek, nyugodtan osszátok meg velem, és megpróbálom teljesíteni ahogy tudom!!! :)
Hát akkor...
Ez lettem volna én, Queen B. és életem legelső története, mely a This Is My Life címet viseli a mai napig! Köszönöm, hogy itt voltatok, hogy olvastátok, hogy bátorítottatok! Számomra ez a történet sokat jelent, hiszen ezen keresztül változott az írásmódom, és sokat köszönhetek neki és persze Nektek! :))♥♥xx

Blog bezárva. xx

2014. szeptember 6., szombat

Epilógus.

Hello babycakes. :)


Őszintén nem is tudom, hogyan kezdjem. Nem szeretnék még búcsúzkodni, hiszen arra ott lesz az utószó. Annyit muszáj megemlítenem, hogy nem így terveztem az epilógust! :D Tehát megfordult a fejemben, hogy Harry esetleg újra megkéri a kezét Stellnek, és már úgy voltam vele, hogy inkább átírom arra, de így hagytam. Több embert is megkérdeztem, hogy mi a véleményük róla, és tökéletes befejezésnek találták. Nos, én nekem ez egy kicsit túlzás volt, de melyikünk barátnője nem dicséri egekig az irományainkat esetleg más tettünket?! :) Azt hiszem, ennyi, amit muszáj volt elmondanom. :) Egy csöppet félek a reakcióktól, szóval ne féljetek kifejteni amit a részről, és amit az egész blogról gondoltok. Utolsó előtti esélyetek, hiszen az utószó alatt, ha gondoljátok, még elmondhatjátok amit szeretnétek. :) Hát akkor itt az ideje, hogy azt mondjam, jó olvasást... az utolsó részhez! :)♥♥xx



10 év elteltével

.:: Stella szemszöge ::.

Alig láttam ki a sok tenni való közül, és ezen az sem segített, hogy a gyerekek még aludtak, Harrynek pedig az indulás előtt, pontosan az nap jutott eszébe összepakolni a fontosabb ruháit. Reggel hat óta a konyhában álltam, és készítettem össze a gyerekeknek az aznapi ebédjüket a suliba, tekintve, hogy egyiknek sem kell az ottani étel. 
Tíz évvel ezelőtt, sosem gondoltam volna, hogy valaha is idáig jutunk. 
Rengeteget veszekedtünk Harryvel, mielőtt eljutottunk odáig, hogy majdnem szakítunk, csak hogy ezt senki nem engedte meg nekünk - már ha mondhatom ezt. Louis, a szó szoros értelmében kiakadt, és vöröslő fejjel ordibált velünk, majd zárt be egy szobába, hogy beszéljünk. Csak hogy rám jött akkor a rosszullét, és a beszélgetésből semmi nem lett, helyette csak aggodalom. Akkor derült ki, hogy - hihetetlen módon - állapotos vagyok. Madarakat lehetett volna velem fogatni akkor, aztán magamba zuhantam, ahogy előtörtek bennem az az előtti év eseményei. Nem terveztük Harryvel, hogy újra próbálkozunk így meg lepett, amikor a kórházban közölték a híreket. Mindig is ikreket szerettem volna, és noha ez a vágyam első alkalommal valóra is vált, másodjára nem ment. De nem bántam, mert jó magamat ismervén, biztos, hogy tele lett volna a hócipőm az első, kialvatlan éjszakám miatt. Persze, így sem úsztam meg, mert Peyton eléggé hasfájós volt kiskorában, és rengeteget sírt, de még mindig könnyebben elbírtam egy gyerekkel, mint akkor kellett volna kettővel. Ugyan a banda elég sűrűn utazgatott az akkori időben, Harry minden egyes szabad percét úgy tervezte, hogy legyen esélye haza látogatni. Mikor még is úgy alakult, hogy nem tud hazajönni, videokamerán keresztül beszélgettünk, bár volt, amikor én csak beszéltem, Ő pedig elveszett a lánya csodálásában. Igazándiból nem bántam, hogy így alakult, mert míg nekem teljesen kiesett az életemből a táncolás, akármennyire is imádtam és mai napig imádom csinálni, Harry ugyanolyan lelkesedéssel énekelhetett tovább és akár illik ilyet mondani, akár nem, volt esélye hozni a pénzt a házhoz. 
Nem sokkal az után, hogy Peyton betöltötte a harmadik életévét, a srácok úgy döntöttek, hogy egy éves kényszer pihenőt tartanak, csakhogy a családtagjaikkal lehessenek. Ekkor történt a csoda, és estem újra teherbe. Dr. Smith teljesen ledöbbent, amikor újra elmentünk hozzá ultrahangra, és ennek hangot is adott, mondván, hogy csoda, hogy másodjára sikerült teherbe esnem, tekintve, hogy pár évvel ezelőtt elvetéltem, és nem mindenkinek van akkor szerencséje mint nekem, nekünk. 
Második alkalommal, ugyan Harry lányt szeretett volna, kisfiú jött össze. Én egy percig sem bántam; az volt a lényeg, hogy egészséges legyen, és kész. Természetesen fejben már akkor rengeteg ötletem volt, ami a kis srácom stílusát illette, és ahogyan nőtt, ezt meg is valósítottuk. Peyton is igazán oda volt, és van az öccséért, így Ő is élvezte, ahogy kiválogathatja neki a ruháit. 
Míg kislányunk a Peyton Jasmine Styles névre hallgatott, kisfiúnk a Carter Trenton Stylesra. Közös döntés volt, hogy két nevet kapjanak, és mivel Harry és én is mindig egy amolyan menő családot szerettünk volna, a neveknek is olyanoknak kellett lenniük. Születésük után, hetekig volt trend a gyerekek neve a világhálón, amit nem éppen szívleltem, de számítanom kellett volna minderre. Peyton 2016. Július tizenharmadikán született, Carter pedig 2019. Szeptember tizenharmadikán. Volt valami abban a tizenharmadikai napban, hogyha mindketten ugyanazon a napon születtek, különböző évben, és hónapban. 
- Életem, nem tudod, hogy hol van a fekete pólóm? 
Összerezzentem, ahogy Harry megszólalt mögülem. Hátrafordultam, hogy szembe nézhessek vele, míg Ő az ajtófélfának dőlve, egy szál boxerben támaszkodott. Mivel pontosan akkor végeztem mindennel, volt időm segíteni neki, mielőtt a gyerekeket kellett kelteni. 
Harry és a srácok újabban elutaznak egy hétre, de ezúttal nem olyan messzire - Franciaországba. Ha tehettem volna, mindent eldobtam volna, hogy velük mehessek, hogy végre a szülőhazámba is lehessek egy kicsit, viszont tudtam, hogy ezt nem tehetem meg. Itt voltak a gyerekek, akiknek még iskolába kellett menniük és amúgy sem szerettem volna megzavarni a munkájukat. No meg nem volt kedvem a sok utálkozó rajongó elé kimenni, hiszen még azóta is van egy pár, akik nem bírnak magukkal, teljességgel kivonva a figyelem elől, hogy egy korúak velünk... legalábbis a nagy része.
Így hát, miután bepakoltam az uzsonnás dobozokat a hűtőbe, Harry felé indultam, hogy segíthessek neki. Csendesen, egymás kezét fogva lépkedtünk fel a lépcsőkön az emeletre, mely elég széles volt ahhoz, hogy elférjünk egymás mellett. Elhaladva a gyerek szobák mellett, Carter még húzta a lóbőrt Peytonnal ellenben. Ő az ablaka előtt állt, és bámult kifele a hatalmas ablakon. Míg Harry tovább ment, én megálltam, és bekopogtam hozzá. Azonnal felém kapta a fejét, majd visszafordult, amikor észlelte, hogy én vagyok az. Ha nem lennék az anyja, akkor is meg tudnám mondani, hogy valami baj van vele; valami nyomasztotta. Alig csuktam be az ajtót, Ő már a karjaim közé rohant, és szorosan ölelt át. Könnyei átitatták a felsőmet, kis testét rázta a zokogás. Nem értettem semmit, kérdésekkel pedig nem szerettem volna bombázni, hiszen úgy sem válaszolt volna, vagy csak rontottam volna a helyzeten. Nem agyalhattam sokáig, mert tennem kellett valamit az ellen, hogy abba hagyja a sírást, és elmondja, mi bántja. Eltoltam magamtól egy kicsit, hogy felvehessem, és ahogy lábait a derekam köré fonta, kezeivel pedig a nyakamba csimpaszkodott, az apja után siránkozott. Ekkor már kezdtem sejteni, hogy mi érintette meg ennyire. Így hát újabb kérdések feltevése nélkül hagytuk el a szobáját, és indultunk fel az apja keresésére. Gondolkodás nélkül Carter szobája felé indultunk, mert az volt az egyetlen hely, ahova mehetett miután észlelte, hogy nem követem, és Peyton szobájának ajtaja zárva van.
- Öcskös, gyerünk, ki az ágyból! Suli van!
Elmosolyodtam, ahogy hallgattam Harry próbálkozásait. Carter inkább rám hasonlított, ami az alvást illette. Minden előjel nélkül léptünk be a szobába, és míg jobb kézzel fogtam Peytont, bal kézzel végig simítottam Harry vállán. Azonnal felkapta a fejét, és értetlen tekintettel nézett az ölemben lévő lányra. Szinte azonnal felállt, és a másik oldalra sietett, hogy megnézze miért rázkódik még mindig a lánya.
- Apának egyetlen szerelme, mi történt? - becézése hallatán elolvadt a szívem, majd mikor szinte kikapta a kezemből Peytont, újra hangosan felzokogott de ezúttal már Carter is felkelt.

***

Tekintettel voltam arra, hogy nem sokat látják mostanában Harryt a gyerekek, így elengedtem a mai napjukat a suliból. Nem tettek fel kérdéseket azzal kapcsolatban a tanárok, hogy miért nem mennek a gyerekek, egyszerűen azt mondtam, hogy családi okok miatt nem jelennek meg a mai napon és ez nekik elég volt. Peyton ettől függetlenül, még mindig rosszul érezte magát, hiszen mint Apuci egyetlen kislánya odáig volt Harryért. Carter inkább anyás volt, de az apjához is tudott ragaszkodni. 
Így történt végül is az, hogy együtt jöttünk a repülőtérre, és mindketten az apjukon lógnak, és búcsúznak el tőle. Mindegyik másik srác is ugyan ezt csinálta a családjával és nem lepődtem meg, amikor a lányok mellettem foglaltak helyet a padon, ezzel időt hagyva a fiúknak és a gyerekeknek együtt. 
- Mit gondolhatnak vajon a tanárok? - kérdezte Eleanor, ahogy egy keserű nevetés csúszott ki ajkain, bár szemei még mindig a búcsúzkodó apákat nézték - Mindegyik gyerek hiányzik az iskolából, valószínűleg ugyanazzal az indokkal. Családi okok miatt, Spencer és Shawn Tomlinson nem jelennek meg az iskolában. 
Nevetnem kellett, mert én pontosan ugyanezt mondtam, és mint később kiderült, Perrie kivételével mindenki. Brooklyn ténylegesen lebetegedett, Amina pedig még nem jár iskolába. Míg azt beszéltük, kinek mennyi dolga van otthon, Peyton futott felénk, és vetette magát Eleanor ölébe. Különleges kapcsolata volt Eleanorral, melyet senki nem értett, de örültem, amiért tudtam, hogy rajtam és Harryn kívül van kire számítania. 
- Hát szia, PJ! - jellegzetes becenevét Eleanor akasztotta rá, mely az első és második nevének kezdő betűiből állt. Viszont ekkor döntöttem úgy, hogy magukra hagyom őket.
Megbíztam Eleanorban annyira, hogy ráhagyjam a lányom, no meg ott voltak a többiek, és tudom, hogy gondját viselnék. 
- Nézd csak, manó! - Harry szinte azonnal nekem szentelte a figyelmét, karjaiban Carterrel - Ott jön Anya! 
Nem is nézett felém, mindinkább Harryhez bújt, mert érezhette, hogy már nem sok ideje van hozzá bújni. Mindennek ellenére, félkézzel utánam nyúlt férjem és átölelt. 
- Rendben van Peyton? - hangja suttogásként csendült fel és mivel közel álltam hozzá, lehelete végig szántotta bőrömet és libabőrbe burkolózott a nyakam és karom egy része. Aprót bólintottam, és közelebb bújtam hozzá. Rosszul érintett, hogy el megy megint, viszont tudtam, hogy pénteken úgy is utána repülünk. Sosem hallottam ugyan arról, hogy Franciaországban bármilyen díjosztót rendeznek, de úgy látszik el jött ennek is az ideje. Nekem fogalmam sem volt arról, hogy jelölve vagyunk a "Legvagányabb Család" és "Legjobb Szülők" kategóriákban. 
- Pénteken várlak titeket a reptéren. Vigyázz nagyon a kicsikre és mindennap hívjatok, rendben? - bólogattam minden kérdésére noha nem néztem fel rá. Sosem bírtam a búcsúzást - Stell, nézz rám.
Állam alá nyúlt ujjaival, majd felemeltre a fejem, hogy a szemeibe nézhessek. Könnyek homályosították látásomat, bár azt észleltem, ahogy Niall mellénk lép, és magához veszi Cartert. Két kezébe fogta az arcom, majd hüvelykujjával letörölte kicsorduló könnyeimet. Íriszei üvegesek voltak, melynek okát tudtam; neki sem ment sosem az elköszönés, a búcsúzkodás, de ha muszáj volt, akkor muszáj volt. 
Ajkai lassan mozogtak az enyémmel míg kezei átölelték a nyakam. Körbe fontam derekát, és miután elváltak ajkaink egymástól sokkal közelebb húzódtam hozzá, mint voltam. Mindannyiunk közül, mi voltunk az a pár, az a család, akik nem tudtak elszakadni a másiktól.
- Hazz, nem sokára indulunk... - nem beszélt hangosan az illető mögöttem, éppen hogy suttogott, de pontosan értettem. 
Szorosabban öleltem Őt át, csoda, hogy kapott levegőt. 
- Azonnal hívj, ha oda értetek! - hangomat megerőltettem és érzelmeimet is próbáltam elcsapolni - Ne szomorkodj, beszélgessetek a fiúkkal, és hamar el megy majd az idő! - jó tanácsokat, vagy miket osztogattam neki, amiket igazándiból neki kellett volna nekem mondani. Édesen mosolyogva bólogatott. 
Nagyon lassan ment az a pár perc, amíg átölelt még egyszer minket, majd elindultak becsekkolni. Abban egyeztünk meg a lányokkal, hogy mindannyian eljönnek hozzánk, és amolyan lelkizős-csajos-babás napot tartunk. Perrie próbálta finoman elutasítani a meghívást a beteg Amina miatt, viszont Brooklyn nem tágított. Mivel Ő mindenképpen szeretett volna jönni, Perrie beleegyezett, majd elbúcsúzott lányától, és átadta nekünk. Így indultunk el hét gyerkőccel, négyen csajok. Shawn velünk jött, mert Peyton teljesen hozzá nőtt noha nekem ezzel nem volt gondom.
- Szóval, mit szólnátok egy pizzázáshoz ma?! - Shawn tényleg próbálta jókedvre deríteni a gyerekeim azzal, ahogy azonnal beleegyezett az ötletembe, és teljes mű-extázisba esett. 
- Peyton, gyerünk! - hallottam, ahogy suttog neki - Te legalább láthatod Harry bácsit pénteken. Nekem nincs erre esélyem, majd csak jövőhét hétfőn. Ne szomorkodj, mert Anyukádnak ez rosszul esik! 
Szerettem az összetartást köztük; úgy viselkedtek, mint a testvérek és azokért a pillanatokért imádtam élni. 

***

A kicsikkel ellentétben, én egyáltalán nem voltam izgatott. Hidegen hagyott ez az egész díjkiosztó, bár próbáltam jó képet vágni hozzá - természetesen feleslegesen, mert Harry túl látott rajtam. Az ölében pihent Carter, és a lehető leghelyesebb kisgyereknek számított. Mindenki megcsodálta. 
Fekete, csőszerű ünnepnadrágot viselt, hozzá illő, fekete ünneplőcipővel. Szintén fekete mellényt viselt, fekete zakója alatt, és, hogy dobjunk az összeállításon, halvány lila csíkos inget és lila csokornyakkendőt kötöttünk nyakába, majd egy ugyancsak lila virágot tűzött Harry a zakójának felső zsebébe.
Peytonnak is megadtuk a kellő nőiességet ami a kinézetét illette. Egyszerű, fekete felsőt vett fel, melyhez egy fehér, kissé fodrosabb szoknyát húzott, egészen a hasa közepéig. Lábait, egy szolid, balerina cipőbe bújtatta. Sötétbarna haja egészen göndören hullott vállaira, néhol világosabb tincsekkel míg plusz díszítésként, egy masni került frizurájára. Tekintve, hogy én is viseltem napszemüveget - csupán csak a napsütés miatt -, Ő is magához vett egyet, valamint egy kis táskát is. 
Harry pedig, mint mindig, most is kitett magáért. Fekete csőnadrágot, ugyanilyen színű cipővel, fehér inggel, - melyen kivehetetlen, fekete minták voltak - valamint fekete zakóval viselt, egy fehér virággal megtűzve, akárcsak fiának.
Szünetet rendeltek elő, azzal az indokkal, hogy rengeteg szavazat jött, és lefagyasztották a rendszert az emberek, viszont hogy kárpótoljanak minket, az ebédlő részhez tereltek minket, ez rövid vacsora erejéig. Nekem például tökéletesen jött, mert alig ettem aznap így lehetetlen volt számomra az, hogy visszautasítsam. Carter válogatós volt, így egy kicsit féltem attól, hogy nem eszik majd semmit, Peytonnek pedig mindegy volt, hogy mit fogyaszt, csak ehető legyen. Ingyen, és bérmentve volt minden, így mikor ezt a gyerekek tudtára adtuk, nem is érdekelte őket a normális étel; azonnal az édességek felé indultak. Értelemszerűen csak is az után, hogy Harry megszabta nekik; nem engedhetik el egymás kezét, és segítenek egymásnak.
- Imádom, hogy itt vagytok velem. Hogy megtudunk jelenni egy ilyen eseményen, mint egy család, és hogy nem borulsz ki, amikor el kell utaznom a munka miatt. No, meg hogy képes vagy tartani bennem, magadban és a gyerekekben is a lelket. Csodálatos nő vagy, és nem is kívánhatnék nálad jobb feleséget, anyát a gyermekeimnek, barátot, testvért. Szóval, köszönöm.
Megilletődtem, és ezt azok is látták, akik egy másik asztalnál ugyan, de velem szemben ültek. Harry ugyanúgy bókolt az évek során, mint ahogy tette az előtt, viszont most teljesen meglepett.
- Én köszönöm, hogy ennyi sok év után is mellettem állsz és elviseled az idióta fejem. Szeretlek, Harry.
Mosolygott, velem pedig megfordult a világ. Közelebb hajolt, és ajkai azonnal az enyémeknek támadtak.
- Szeretlek!
Miután rendesen bekajáltunk mindenből, visszaindultunk a nagy terembe, ahol érkezésünk után pár perccel már indult is az egész cirkusz.
- Az idei év "Legvagányabb Családja" valamint a "Legjobb Szülői"  nem mások mint... - tipikus hatás szünet, avagy az emberek agyának húzása dolog - Harry Styles, Peyton valamint Carter Styles és a család főfeje, Stella Styles! 


A többiekről:

Sok minden jóval áldott meg minket, ez a tíz év. Többek között rá vette Danielle-t arra, hogy Liam és Sophia elé álljon, majd elmondja, hogy Liamnek lánya van. Cameron ekkor már tíz éves volt. Liam valamint Sophia pedig egy kislánnyal gazdagodtak, Jacqueline Tia Paynel és tekintve, hogy három év telt el azóta, hogy megszületett, Cameron a mostohanővére lett. Lassan ugyan, de rendeződtek a problémáik. Danielle férjhez ment egy ugyancsak Liam nevű fiatalemberhez, és noha Cam nem a vér szerinti lánya, úgy szereti és gondoskodik róla.
Eleanort és Louist kétpetéjű ikrekkel áldották meg akik a leánykérés után egy évvel születtek meg. Spencer Zoe Tomlinson és Shawn Romie Tomlinson mindössze kilenc életévvel a legtökéletesebb életet élte a szüleivel Londonban.  
Zayn és immáron felesége, Perrie életét is felforgatták a gyerkőcök, méghozzá két kislány volt a tettes. Brooklyn Violet Malik hét, Amina April Malik pedig két éves volt. Brook öt éves volt, amikor úgy döntöttek a szülei, hogy elköltöznek Manchesterbe, Amina pedig tervezésben volt. 
Niall és Lucy sem pihenhetett, hiszen rögtön az után, hogy megtörtént az esküvő, megszületett első gyermekük, Brandon Justin Horan. Attól a pillanattól kezdve, nem lehetett lelőni Niallt, mert mindent megszeretett volna adni egy szem gyermekének, míg nem terelődött arra a téma, hogy ideje lenne még egy baby Horant kreálni. Lucy jelenleg az ötödik hónapban van, egy petéjű ikrekkel; lányokkal. Ők Írországba költöztek, tekintve hogy mindketten onnan származnak. 
Harry és Stella pedig nem állt meg Peytonnál és Carternél, megpróbáltak még egy, utolsót összehozni, és sikerült is nekik. Miután kislányuk megszületett, elhatározásra jutottak; elköltöztek Holmes Chapelbe, ugyanakkor megtartották Harry házát Londonban, valamint ami Amerikában volt neki, hogyha bármikor szükségük van egy szállásra, mert kiruccannak, legyen hova menniük. 
Lényegében mindenki élete fenekestül megfordult, noha nem feledték egymást. Ugyanúgy összejártak, és évente háromszor-négyszer összejártak, hogy zenélhessenek felnőtt rajongóiknak, és azok gyermekeinek, hiszen az utánpótlás a fiúk részéről is meg volt.